A blöff szükségtelensége

A demokratikus ellenzék – akárcsak a Jobbik – megrendítő vereséget szenvedett a 2018-as választásokon. Ez még akkor is erős állítás, ha az EBESZ megfigyelők által megállapított tényekről mindenki tudja, hogy igazak: a megfélemlítés légköre, az idegengyűlölő retorika, a média zömének elfogultsága és az átláthatatlan kampányfinanszírozás korlátozta az igazi politikai vitát.

A Fidesz pedig – a saját szempontjából legalábbis – méltán mondhatja, hogy idegengyűlölet természetesen nem volt, hiszen az állami (véletlenül sem a kormányzati) kommunikáció csak tájékoztatást adott; a média nem volt elfogult, hiszen minden országos listát állító szervezet kapott 5-5 közszolgálati percet a kampányban; és az pedig egészen biztosan igaz, hogy az állami pénz mennyisége nem volt akadálya a politizálásnak, sőt. Csakhogy a Fidesz tökélyre fejlesztette azt a képességét, amelyre már nem lehet szimplán a cinikus jelzőt használni. Szinte bármilyen helyzetre igaz, hogy úgy tudja a jog (előírás, nemzetközi ajánlás, bírósági döntés, bibliai üzenet, a sor szabadon folytatható…) betűjét betartani, hogy közben az előírtaknak pontosan az ellenkezőjét cselekszi.

Így lehetett az esélyegyenlőség növelésével magyarázni az iskolák államosítását - ami további szegregációhoz és minőségbeli különbség növekedéshez vezetett. Így lehetett költséghatékonyságra és modernizációra hivatkozva kinyírni a tankönyvpiacot - ami a rendszerben lévők és a szakértők szerint is minőségromlást idézett elő. És így lehetett a pedagógus életpálya-modellre hivatkozva a legjobb tanároknak csökkenteni a fizetését - ami végképp demoralizáló hatású volt.

Csakhogy nagyon nagy hiba lenne azt gondolni, hogy ez a választás szimplán arról szólt, ki legyen a miniszterelnök, vagy kit engedjünk be az országba és kit ne. Talán a baloldal – és azon belül az MSZP-P szövetség – követett el azzal hibát, hogy nemcsak a „ki nem lép vissza kinek a javára” című vitában vett részt, hanem szakmai programot is akart adni. Sokan úgy vélhetik, hogy egy esetleges ellenzéki kormány működőképessége és programja a jelenlegi működéshez képest irreálisnak és ijesztőnek mutatkozott. Már nincs arra lehetőség, hogy bárki megmutassa: az Oktatási Minimum a jó irányba tudta volna fordítani a rossz irányba vágtató szekeret, s hogy továbbra is hiányzik egy olyan oktatási rendszer, amely a lexikális tudás helyett az alkalmazkodás, a tanulás és problémamegoldás képességét adja át.

A Fidesznek nincs még középtávú terve sem arra vonatkozóan, hogy mit csináljon az oktatással. Még ha csont nélkül átkerül is minden helyi elit(nek gondolt) általános iskola, gimnázium és egyetem az egyházakhoz; még ha a mainál is több fiatal megy érettségit adó intézmény helyett a szakképzésbe, és még ha ennél is nehezebb lesz bejutni az egyetemre, akkor sem látszik, hogy mi a „mesterterv” mindezek mögött. Sok fontos kérdést kell megválaszolni: hová pozicionálja a Fidesz az oktatás – és ezáltal az ország – jövőjét; továbbra is összeszerelő-ország akarunk-e lenni; készen vagyunk, vagy legalább készen leszünk-e a robotizációra; továbbra is ilyen (és egyre emelkedő ütemű) szegregációban hiszünk-e; megengedhető-e, hogy ugyanazon forrásokból finanszírozott iskolák között ekkora különbség legyen; mi lesz, ha a következő parlamenti ciklusban aktuális két PISA kutatás további zuhanást mutat; mi van, ha azok a fiatalok, akik most és az elmúlt években mentek el, már nem is akarnak majd hazajönni? Ezekre a kérdésekre természetesen más válasz is adható, mint amit a baloldali pártok adtak, csak az a biztos, hogy válasz nélkül nem maradhatnak.

A Fidesz kormány harmadik, egybefüggő ciklusát kezdi meg hamarosan, és 2022-re elmondhatja, hogy a rendszerváltás óta eltelt idő feléért kizárólag az ő tevékenysége felelős. Most, a választás után már nem kell attól félnie, hogy bármilyen terve befolyásolja a szavazókat. Nem gondolhatja, hogy egy szakmai kérdésre adott válasza kizökkenti az egyszeri választópolgárt a soros-migráns-erzsébet-utalvány mantrájából. Nem kell tartson pedagóguslázadástól sem, mert a tanárok többsége már eddig is nagyon félt vagy beletörődött, esetleg már el is hagyta a pályát. A jogvédelem tulajdonképpen megszűnt (néhány ellenálló mohikánon kívül), és az önkormányzatoknak már most sincs beleszólásuk az iskolák világába.

Itt van tehát a remek alkalom arra, hogy a kormány végre terítse lapjait. Mondja el, hogy lesz-e további csökkentés az államilag finanszírozott férőhelyek számában; hogy továbbra is kevesebb pénzt kapnak-e az állami iskolák, mint az egyháziak; hogy továbbra is a szakképzés felé terelik-e a gyerekek tömegeit, ahol továbbra is minimális lesz a közismereti tárgyak száma.

Vagy legalább mondjanak valamit! Ha már Magyarország az első, akkor talán az állampolgárai sem kellene, hogy az utolsók legyenek…

2018.04.13 08:03

A rabbi és a Sorsok Háza

Köves Slomó, az EMIH rabbija a szombati Népszavában elárulta, hogy kész részt venni a Sorsok Háza-projekt megvalósításában. Őt Schmidt Mária már évekkel ezelőtt meghívta a Józsefvárosi pályaudvaron magasodó épületbe, és bemutatta neki a túlélők személyes elbeszéléseire alapuló, „személyes érzelmi kontaktusra fókuszáló” kiállítás terveit. Neki semmi kifogása sincs Schmidt Mária ellen, hiszen a Terror Háza Magyarország egyik leglátogatottabb múzeuma. Ha a mennyiség egyben a minőség garanciája, akkor a konyhaművészet csúcsa a McDonald's. 
Köves rabbi szerint eddig csak személyekről volt szó, nem tartalmi kérdésekről folyt a vita. Köves rabbit nem zavarják a tények, például az, hogy a Terror Háza Múzeum már hírhedt pengefalával történelmet hamisít. A nyilaskereszt és a vörös csillag egymás mellé helyezésével azt állítja, hogy nálunk népellenes terror csak a német megszállás után, a nyilasok rémuralma, majd a Vörös Hadsereg megszállta Magyarországon volt. 
Az állandó kiállításon, amelyen két szoba jut az 1945 előtti időszakra és 23 a kommunista rezsimre, a második teremben 2002-ben még az volt olvasható, hogy akkori magyar állam nem tudta megvédeni polgárait. A Horthy Miklós által kinevezett Sztójay Döme miniszterelnök kormánya még Adolf Eichmannt is meglepő lelkesedéssel és hatékonysággal látott hozzá a zsidók totális jogosztásához, kirablásához, végül deportálásához. Kövest nem zavarja, hogy Schmidt a Horthy-korszakot polgári demokráciának nevezi, azt állítja, hogy az antiszemita törvényeket a náci Németország nyomására voltunk kénytelenek elfogadni. Berlin 1940 előtt semmiféle nyomást sem gyakorolt Budapestre a zsidó-politika „radikalizálása” érdekében. A magyar politikai elit tagjai, élükön Horthyval, már 1942 tavaszától-nyarától kezdve tisztában voltak azzal, mit jelent a Vészkorszak, a zsidókérdés náci Végső Megoldása. Azért sem engedtek a nem túlságosan erős német nyomásnak a náci megszállásig, mert tudták, hogy a deportáltakat lemészárolják. 
Schmidt huszonöt éve küzd Horthy Miklós rehabilitálásáért. Szerinte „Magyarországon kimondtuk a bűnösök nevét, történelmi igazságot szolgáltattunk…” Ő a maga részéről kizárólag a nácikról és néhány nyilasról hajlandó beszélni. Nagyon kevés ember merészelte eddig a Szabadság téri megszállási emlékművet védelmébe venni. Orbán Viktor és illiberális rendszere történelemhamisító emlékezetpolitikájának szolgálólánya ezt is megtette. Ő beszél történelmi igazságtételről, akinek a múzeumában még Kovarcz Emil, Szálasi hírhedt totális mozgósítási minisztere is a (nyilván ártatlanul, a kommunisták által) „meggyilkoltak”-címszó alatt szerepel, jó pár más háborús bűnös tömeggyilkossal együtt?
Köves rabbit sikerült Schmidtnek meggyőznie, az IHRA (International Holocaust Remembrance Alliance) szakembereit nem. Schmidt egyszer már évekkel ezelőtt ismertette az úgynevezett kiállítási koncepcióját. Azon a prezentáción csak az nem derült ki, hogy akkor kik a jók és kik a rosszak a tervezett Sorsok Háza állandó kiállításon. Kövest nem érdekli, hogy sem a washingtoni United States Holocaust Memorial Museum, sem a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet nem hajlandó szóba állni Schmidt Máriával, akit ők is vulgáris történelemhamisítónak, primitív antikommunistának, valamint a Horthy-kultusz ápolójának és holokauszt-relativizálónak tartanak. Kövest nem zavarja, hogy Schmidt a XX. század legnagyobb bűncselekményének nem a holokausztot, hanem az első világháborút lezáró, Párizs környéki békék megkötését tartja. 
A washingtoni holokauszt múzeum vagy a Yad Vashem új állandó kiállításának megnyitását sok-sok évnyi munka, kutatás és szakmai vita előzte meg. A Sorsok Háza múzeum tervei a mai napig titkosak. Schmidt azokat, akik sajátos történelemszemléletével nem értenek egyet, hazaárulóként denunciálja. Tervei megvalósításához most már egy ortodox rabbit is sikerült megnyernie – érdekelne, hogy mi volt ennek az ára.
Schmidt Mária huszonöt éve küzd Horthy Miklós rehabilitálásáért
2018.07.17 17:11
Frissítve: 2018.07.17 17:11

Izzig vérig

Szeretek leveleket kapni ismeretlenektől, azokból egészen szórakoztató történetek tudnak kibontakozni. A minap például a társadalmi párbeszéd fontosságára szolgáltatott kiváló példát a közösségi média üzenetküldő felülete.
„Ha nincsenek baloldali vagy liberális kötődéseid, bizonyára kedvelni fogom az oldaladat” – írja nekem László. (Nem László, de őrizzük meg inkognitóját.) Így, tegezve írja, ami eleve kérdéseket vet fel bennem, hiszen akárhogy is nézem, kettőnk közül én vagyok a nő, de hát oda se neki, kit érdekel az etikett 2018-ban.
Gondolkodom egy darabig, mit lehet egy ilyen üzenettel kezdeni – egyáltalán: hogyan születhet meg egy efféle üzenet, és legfőképpen miért. Aztán úgy döntök, terítem a lapjaimat. Kedves László, írom tömören és udvariasan, a Népszabadság egykori és a Népszava jelenlegi újságírójaként ezt nemigen állíthatom magamról.
A chatablakban három pötty ugrál, a túloldalon László gépel. Aztán mégsem jön válasz, újabb ugráló pöttyök, újabb csend. László hezitál. Végül mégis megnyomja az entert: „Sajnálom! Nagyon szép a neve, kedvelhettem volna önt!”
Itt látom meg a kihívást az ügyben. Mert ilyen szürreális válasz egyszerűen nincs. Szóval elhatározom, hogy leások az averzió gyökeréig. Esetleg olvassa el néhány írásomat, azok mégiscsak többet mondanak rólam, mint bármiféle előítélet, indítványozom Lászlónak, ám ő elég nyakasnak bizonyul. „Tudja én egy egyszerű vidéki családban nőttem fel. A szüleim izzig vérig (sic!) magyar emberek voltak! Keményen dolgoztak, soha nem panaszkodtak, jószándékú istenfélő család, ilyenek voltunk és ilyenek vagyunk!” Hát ez remek, írom rögvest Lászlónak, én egy apró falucskában nőttem fel, nézze csak, küldök egy képet, ez itt én vagyok szatmári népviseletben, az Európa-bajnokságon. A nyomaték kedvéért csatolom egy írásomat málékásás töltött káposztáról, honvágyról, erdőháti nyelvjárásról.
László ugyan nem marad teljesen érzéketlen a szakmai értékeimmel kapcsolatban – „Ön igazán kellemes szép hölgy” –, azért igyekszik felhívni a figyelmet a közöttünk tátongó szakadékra: „a világnézetünk ellentétes!”
Fogalmam sincs, mit tudhat az én világnézetemről az, akinek három perccel ezelőttig még arról sem volt fogalma, ki vagyok, úgyhogy a saját fegyverét igyekszem László ellen fordítani, és a Bibliáról írok neki, a nem ítélés és nem ítéltetés vonatkozásában azonban újfent beleállok a földbe. Miért nem él igei módon, ha egyszer vallásos, kérdezem, mire erős érveket sorakoztat: „Istenfélő ember vagyok, kálvinista! A baloldali eszmét valló emberekből nagyon sok hiányzik, ami nekem fontos, na és a liberálisok pedig kész katasztrófa!”
Igyekszem nem a lelkemre venni, hogy László lekatasztrófázott, és teszek még egy tétova kísérletet a világnézeti szakadék betemetésére. Megkérem: ne általánosítson. Őt azonban az sem zavarja meg, hogy önmagát cáfolja – „Ön egy szimpatikus hölgy” –, és folytatja: a világot máskép (sic!) látjuk, ezért külömbözően (sic!) látunk és ítélünk! Én már elmultam 60 éves és magyarként szeretnék meghalni itt ebbe az országba amiért oly sok magyar vér folyt 1 (sic!)”
Nincsenek válaszaim.
Igyekszem nem a lelkemre venni, hogy László lekatasztrófázott
2018.07.17 14:15
Frissítve: 2018.07.17 14:18