Meghalt Babos Gyula

Publikálás dátuma
2018.04.13 20:43
Fotó: Shutterstock
Fotó: /
Az MZTsz Kőbányai Zenestúdió Facebook-oldalán jelentette be, hogy elhunyt a legendás dzsesszgitáros, az iskola tanára.

Babos Gyula 1949. június 26-án született Budapesten. Édesapja hegedűs volt és Babos is hegedülni, majd később zongorázni tanult, habár rövid ideig. 15 évesen viszont már a Futurama zenekarban gitározott, de igazán 1970-től kezdték el megismerni a Kex nevű együttesből, majd onnan kilépve két év múlva a Rákfogóban zenélt 1974-ig. Előtte 1966-ban a Magyar Rádió jazz versenyén első helyezést ért el. Egy évvel később már a dobos Kőszegi Imre zenekarában muzsikált összesen két évig, majd megalapította első formációját Saturnus néven 1979-ben. Közben, 1977 óta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Jazz Tanszakának tanára érettségi és tanári diploma nélkül. 1985-ben létrehozta a Babos Trio Plusz-t, amit később a Babos Trio váltott fel, melyben Balázs Elemér dobossal és Egri János nagybőgőssel muzsikált együtt.

1989-ben megjelent első lemeze Kinn és benn címmel a Hungaroton kiadásában. Egy évvel később a Petőfi Csarnokban lépett fel Victor Bailey, Terry Lynn Carrington, Jinda György és Szakcsi Lakatos Béla társaságában, majd EMeRTon-díjban részesült. Az elkövetkezendő időkben évente fellépett egy-egy híresebb előadóval, úgy mint Frank Zappával, James Moody-val, Tony Scott-tal. Később a Hungarotonnál megjelent a Sham című hanglemez, amelynek alkalmával a kor legjobb hazai jazz zenészei gyűltek össze, melynek címe a már régóta külföldön élő Jinda György zenei világára utal. 1994-ben a Sony Columbia kiadásában megjelent a gitáros második jazz albuma, a Blue Victory, amelynek közreműködői a Petőfi Csarnok-béli koncerten már játszottak együtt. A lemez 12 országban jelent meg, majd tovább vitte zenekarát immár Babos Quartet néven, amiben Szappanos György, Szakcsi Lakatos Béla és Borlai Gergő játszott, de közben a Take 4-ral is gitározott. 1997-től formációja megint új nevet kapott, ezúttal a Babos Project Romani-t, amivel számos hazai és külföldi fesztiválon aratott sikert az elmúlt években olyan városokban, mint például Marseilles, Eilat, Bukarest, London és Kassa. A Sony Columbia 1998-ban megjelentette Egyszer volt... címmel az együttes lemezét, amelyen olyan zenészek játszottak együtt, mint Bihari Ernő, Borlai Gergő, Dobi Matild, Hárs Viktor, Kunovics Katalin, Lattmann Béla és Oláh Tzumo Árpád.

1998-ban a Take Four-ral három lemezt készítettek el, majd 2001-ben Herbie Mann-nel készített felvételt. Három évvel rá limitált példányszámban megjelent a Trilok Gurtu-val közösen készített koncertlemez Hetvenöt perc címmel, majd megkapta második díját, a Szabó Gábor-díjat, 2005-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét kapta meg, s új felállással mutatkozott, a Babos Project Special-lal, amivel egy évvel rá lemezt is készített, mégpedig a Variációt. (Wikipédia)

Babos Gyulát a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszéke, az Előadóművészi Jogvédő Iroda Egyesület, a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete és annak Kőbányai Zenei Stúdiója saját halottjának tekinti.

Szerző
2018.04.13 20:43
Frissítve: 2018.04.13 21:17

Nincs visszatérés

Publikálás dátuma
2018.07.17 18:24

Fotó: Népszava/ Szalmási Péter
A szabadságvágy és a döntések felelőssége a közös a Nóra II. rész és a Varsói melódia című darabokban. Az előbbit a Szentendrei Teátrumban, utóbbit a Hatszín Teátrumban mutatták be.
Az ötlet drámaírói részről remek. Vagyis folytatni Ibsen Nóráját, megnézni, mi is történik mondjuk tizenöt év múlva, miután Nóra becsukta maga mögött az ajtót és elhagyta családját. A fiatal amerikai szerző Lucas Hnath ezzel az egyszerű indítással kortalanná teszi a problémát, jobban mondva cselesen áthelyezi a mába. Még ha tizenöt évről is van szó a Szentendrei Teátrumban játszott Nóra II. részben a főhősnő abszolút mainak hat, a vívódásai is azok. Mit is kezd az ember a szabadsággal, egyáltalán lehet-e igazán szabad? Mi is a szabadság? Talán ez az esszenciája a felvetődő kérdéseknek, de azért is jó a dráma, mert ennél sokkal bonyolultabb. És van egy nagy találmánya. A szerző folyamatosan fordít, csavar egyet a nézőponton. Nem csak Nóra álláspontját ismerhetjük meg, hanem a volt a férjét, a házvezetőnőét, sőt, az egyik felnőtt gyerekéét is. Mindez élvezetesen dialógusban, élesen ütköztetve íródott meg. Ezért a darab vitán felül figyelemre méltó. Amikor már igazat adnánk Nórának, jön a másik szereplő, akinek szintén megvan a maga igazsága. Nóra, mint egy háborúban edződött, harcos, sikeres amazon tér vissza abba a házba, ahonnan elment, és szajkózza azokat az elveket, amelyekért megküzdött, amikben hisz. Csakhogy a másik félnek is megvan az ehhez hozzáfűzendő érvényes nézete, sőt megélt belső fájdalma, amit eddig nem volt kinek elmondania. És aztán eljutunk a hazugságig. Mi másig, ami mindent elront és megmérgez, párkapcsolatot, köz és magánéletet. Kiderül nem csak az egymásnak szánt hazugságok a veszélyesek, hanem azok is amelyekkel magunkat áltatjuk. A néven nem nevezett, ki nem beszélt folyamatokról, jelenségekről, vagy netán egyszerűnek tűnő érzésekről nem beszélve.
Miközben nagyszerű a darab, az előadás ritmusa néhol monotonná, egyhangúvá válik. Galgóczy Judit rendezése talán túlságosan is bízik a szövegben, vagy a színészekben, ezért szinte teljesen nélkülözi az akciót. A színészek ülnek, vagy állnak és beszélnek. A színházi szituációk valahogy hiányoznak. Miközben a szereposztás nem vitatható, a színészek élnek is bizalommal. Leginkább Kováts Adél, aki nagy meggyőződéssel áll ki ebben a szerepben is a nők jogaiért. Nóra sokszínűségét, szellemi pengeélét pontosan megmutatva. Csankó Zoltán az elhagyott Torvaldként leginkább későn eszmélő áldozat, aki nem bír szembenézni azzal a tükörrel, amit Nóra tart elé. Karakteres a másik két szereplő, Bodnár Erika házvezetőnőként és a felnőtt lányként László Lili.  A végén Nóra nem köt kompromisszumot, újra kilép azon a bizonyos ajtón egy boldogabb, szabadabb jövő reményében. Bízva abban, hogy azt még ő is megéri. Az egyszer választott útról nincs visszatérés.
Ez a megállapítás igaz Leonyid Zorin kétszereplős színművének, a Varsói melódiának a főhőseire is. A darabot évtizedekkel ezelőtt Törőcsik Mari és Sztankay István játszotta óriási sikerrel. A történetet a rendezők azóta is időről időre előveszik. Most Radnai Annamária fordításában Kocsis Gergely állította színpadra a Hatszín Teátrumban, ahonnan az előadás rövidesen nyári szabadtéri helyszínekre utazik. A történet egyszerű: romantikus szerelem szövődik a II. világháború után egy szovjet fiú és lengyel lány között a Szovjetunióban. A levegőben még ott van a háború tragikuma, a félelem, és az újrakezdés tétova bizonytalansága. A fiatalok viszont egyszer fiatalok, és a szerelemre sem kell sokat várni. A produkció legszebb néhány perce az, amikor a Zeneakadémia kakasülőjén véletlenül egymás mellé sodródott Helga (Tompos Kátya) és Viktor (Adorjáni Bálint) némán hallgatják Chopin muzsikáját. Csak a gesztusokat érzékeljük, ahogy egy dallam titkát megérti a zenekedvelő, úgy fedezi fel lassan egymást egy fiú és egy lány. Előbbi borász, utóbbi énekesnő szeretne lenni. Előttük áll az élet. Az egész élet. Ez egyszerre jelent nyomasztó és felszabadító érzést mindkettőjüknek. A zene aztán sok mindenen átsegít. Kezdeti félszegségen, tapasztalatlanságon. A történet környezete kissé már távoli, a nyelvezet, az ismerkedés ritmusa is idejétmúlt talán. A szerelem romantikája, a találkozás mindenek fölöttisége azonban még mindig időtálló. Csakhogy az idillbe belevág a politika. Azért ez sem ismeretlen dolog manapság, amikor magánéleteket változtat meg, befolyásol alapvetően a közvetlen közéleti közeg. Akkor Szovjetunióban nem házasodhattak idegen országbelivel. Ez a törvény Helgát és Viktort szétválasztja. Ezután pedig már nincs közös út, még akkor sem, ha a szerelem kitart, és találkoznak is tízévenként, de ez már nem ugyanaz, nem is lehet az. Valami elmúlt, és nem jön vissza sohasem. Mindenki változik, a szerelem plátóivá lesz, két élet elmegy egymás mellett. Még akkor is, amikor már törvény nem tiltja a házasságot. Az adott pillanat egyszerisége, amely két sorsot összehoz, sohasem jön vissza. Tompos Kátya érzékenyen és szenvedélyesen mutatja meg a lány állapotváltozásait. A reménytől a reménytelenségig. Nem mellesleg szépen énekel egy lengyel dalt. Adorjáni Bálint a szépfiú sablonjait le nem vetkőzve, közhelyesebben ábrázolja a fiút, akinek mintha igazi mélységei nem is lennének. Ha egyszer becsukjuk magunk után az ajtót, az már gyakran csak a vágyainkban nyílik ki. A mindent megszépítő nosztalgia mögött ott a zár.
2018.07.17 18:24

Kíméletlen részletesség

Publikálás dátuma
2018.07.17 16:15

Fotó: HBO/
Gillian Flynn a Holtodiglan című regényével lett nemzetközileg ismert krimiíró, a David Fincher rendezte filmadaptáció pedig egy csapásra sztárszerzők közé repítette. A HBO most első regényéből, az Éles tárgyakból készített minisorozatot. Méghozzá bravúrosan.
A 2006-ban megjelent Éles tárgyak sokban különbözik a Holtodiglan világától. Nem egy párkapcsolat viszonyrendszerét taglalja, mint a Holtodiglan, hanem egyetlen nőre fókuszál, akinek a harca a saját démonjaival legalább annyira életveszélyes folyamat, mint a bűnügy, amely körülveszi. Sőt, utóbbi talán másodlagos is. Ez remek drámai alapanyag volt a HBO-nak egy minisorozathoz, ahol ezt a műfajt nagyon magas színvonalon űzik.  A nagybetűs nő ebben a drámában a fiatal chicagói újságíró, Camille Preaker, aki épp végzett a néhány hónapos pszichiátriai kezelésével, amikor főszerkesztője visszaküldi szülővárosába, Missouri-beli Wind Gap nevű, mondjuk úgy, hogy zárt városkába, hogy az ott történt gyerekgyilkosságokról tudósítson. Csak, hát Camille fő problémája maga a gyermekkori környezet, amelynek traumatikus hatását csak az alkohol segítségével tudja túlélni. Ezt az expozíciót pedig igencsak mélyrehatóan ábrázolja Jan-Marc Vallée rendező: soha nem láttam ennyire kíméletlenül alapos ábrázolását az alkoholszenvedélynek. Camille-nek az élete nem mindig tudatos, vannak üresjáratok és kómában töltött időszakok, melynek következtében nem tudja mindig eldönteni mi a valóság és mi a képzelet szüleménye. Zavart lélekről van szó, akinek az esetében majd megtudjuk azt is miért vonzódik azokhoz a bizonyos éles tárgyakhoz. 
Amikor Camille visszaérkezik a családi környezetbe, megtudjuk, hogy évek óta alig beszélt neurotikus, hipochonder anyjával; tizenhárom éves, gyönyörű féltestvérét, a poros kisváros lakóit valamiképp a markában tartó Ammát pedig utoljára óvodásként látta, miközben a rejtélyes módon meghalt másik lánytervér folyamatosan kísérti. A kísérteties viktoriánus házban Camille-t megrohanják boldogtalan gyerekkor emlékei, és akaratlanul is azonosulni kezd a meggyilkolt kislányokkal. Miközben egyre mélyebbre rántják sötét múltjának démonai, és felszakadnak soha be nem gyógyult sebei, versenyfutásba kezd az idővel, hogy kiderítse, ki lehet a tettes. Ezt a sorozat nagyon komótosan teszi meg, nem rohan sehova, bőven időzik a kamera a részleteken, ezzel az atmoszferikusságot erősítve. Ami abszurd, hogy a tévés feldolgozás gálánsabb és gazdagabb, mint az irodalmi alapanyag, mintha csak minden oldalt adaptálni akartak volna, méghozzá úgy, hozzá is tesznek itt-ott. Ahol dramaturgiailag fontos és érdemes. Ennek következtében lett igazán nyomasztó és zaklató alkotás az Éles tárgyak, mert folyamatosan azt érezzük, hogy valami borzalmas fog történni, és szoríthatunk, hogy ekkor Camille legalább valamilyen szinten józan legyen. A forgatókönyv és a rendezés tehát példás és átgondolt, de ide sorolnám még a kitűnő színészvezetést. A Camille-t alakító Amy Adams esetében ugyan nem kell nagyon meglepődni, hogy patent alakítást nyújt, de egészen hatásos a jelenléte Patricia Clarksonnak, aki Camille anyját alakítja. Nincs rossz alakítás a produkcióban. Egyetlen egy veszélyforrást látok – ez viszont magából a koncepcióból fakad. Azok, akik a gyors nyomozós thrillert vártak, lehet, hogy csalódni fognak, mert itt bizony mélyre kell mennünk a katarzishoz.

Infó

Az Éles tárgyak feliratos verziója július 9-én indult az HBO GO-n és az HBO-n. A szinkronos változat sugárzására két héttel később, július 22-én kerül sor.  

Témák
sorozatHBO
2018.07.17 16:15