Kalandpark - Használd az automatát!

Évek óta vidéki polgárként ritkán járok Budapesten, ám egy barátom meghívására mégiscsak felkerestem a fővárost. Ölelés a pályaudvaron, a szokásos faggatózás, hogy miért élek vidéken, és miért nem a nyüzsgő városban, de aztán indulunk vacsorázni. Ám jogkövető állampolgár lévén előbb bérletet venne. Ez már nem úgy megy, mint régen, hogy sorba álltál a pénztárnál, unott tisztviselő átadta a szelvényt, te átadtad a pénzt, aprója nincs, kérdezte ő, nincs, felelted, mert reggeltől estig ezt hallottad mindenhol, hogy aprója nincs, nem, ma nem így megy. Benyomod a plasztikot, az automata kiadja a bérletet, ennyi. Egy perc és utazhatsz.

Huszonegyedik század, Budapest. Világváros. Benyomta a plasztikot, hallottuk, ahogy a gép nyomtatja a bérletet, aztán semmi. Pénz leszíva, de hogyan tovább? Barátom elhúzta a száját, nem mondom, hogy kiborult, mert a városi emberek amúgy mindig kiborulnak azon, ami nem működik. De mindenre van megoldás, irány a BKK közeli ügyfélszolgálati irodája. Némi sorban állás, rövid panaszelőadás.

- Most mi legyen? – kérdezi egy unott ügyintéző.

Barátom is pontosan ezt szeretné tudni.

- Levonta a bank a pénzt? – kezdődik a gyanú megfogalmazása.

- Igen, jött is üzenet – mutatja barátom a telefonját.

Egy perc hallgatás.

- Panaszt kíván tenni? – Az ügyintéző hangsúlyából világos volt, hogy az lenne a jó, ha a barátom nem tenne panaszt. Ugyan, mit számít egy bérlet?

- Természetesen – felelte a barátom.

- Ez esetben jegyzőkönyvet kell felvennünk – nagy sóhajtás, már megint egy utas, akivel baj van.

- Csakhogy nekem ma lenne szükségem a bérletre - barátom megismétli, hogy hallotta, amint a gép kinyomtatja a bérletet. A pénzügyi rész tehát rendben lenne.

- Akkor mégiscsak jegyzőkönyvet kellene felvenni – egyezik bele az ügyintéző. - Aztán majd intézkednek, és akkor megkaphatja a bérletet.

- Kik intézkednek?

- Hát a megfelelő szervek.

- És az mennyi idő?

- Két-három hét.

- Mi tart ezen ennyi ideig?

- Ennyi ideig tart.

A beszélgetés befejeződni látszik, ám ekkor váratlanul megjelenik az iroda biztonsági őre, középkorú férfi, láthatott már egyet és mást az életben. Kimegyünk a géphez, ahol egy szakavatott mozdulattal, egy zongoraművész ujjainak finomságával tapogat valamit, majd letép a kiadónyílásból egy öntapadó szalagot, és egy szempillantás alatt megjelenik a barátom bérlete, valamint néhány, korábban pórul járt utas vonaljegye.

- Előfordul – mondja szerényen a férfi. – Hajléktalanok vagy suhancok szórakoznak. Nem az első eset.

Visszamegyünk az irodába, megveregetjük a biztonsági őr vállát, aki szerényen elhárítja a dicséretet. Az irodában megkönnyebbülés, amúgy is közeledik a munkaidő vége, nem kell bajlódni a jegyzőkönyv írásával.

- Hiába, utasok nélkül jobban működne a közlekedés – igyekszem oldani a feszültséget, ám itt tréfának nincs helye.

Sok minden változott Budapesten. De az unott ügyintézők a régiek.

2018.04.16 08:05

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
2018.07.18 14:00
Frissítve: 2018.07.18 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon
2018.07.18 13:58
Frissítve: 2018.07.18 13:59