Erre kellene politikát építeni

A választási kampány elfeledett pillanata lett, hogy Lázár János saját választókerületében kiosztotta az egyik helyi szakszervezeti vezetőt: „Addig megy ez a sztrájkolgatás, amíg a tulajdonos összeszedi a cókmókját, és inkább Észak-Afrikában létesít gyárat.”

A történethez hozzátartozik, hogy éppen akkor mondta ezt a miniszter, amikor ténylegesen sztrájk volt egy hódmezővásárhelyi cégnél. A dolgozók tényleg nem akartak semmi mást, mint többet keresni. Ezt persze akár úri huncutságnak is minősítheti egy kormánytag, csak éppen korábban ő volt az, akik felrótta, hogy nem csökkent az EU-s csatlakozás óta a bérolló Németország és a Magyarország között.

Tény, hogy a magyar bérek az elmúlt másfél évben szépen emelkedtek. Ugyanakkor ez igaz a környező országokra is, ráadásul ott a béremelkedés már több éve tart. Magyarországon 27 százalékkal nőttek a nettó bérek 2014 és 2017 között. Ez az arány Romániában 41 százalék volt. Természetesen a magyar átlagbér még mindig jobb, mint a román, de ilyen dinamika mellett ez már nem sokáig lesz igaz.

Azaz nem az történik, hogy a magyar bérek őrült iramban elkezdték megközelíteni a nyugatot, hanem csak tartani pórbáljuk a lépést a szomszédos országokkal.

A választási eredmények egyik tanulsága az volt, hogy ha az egyik oldalon sikerül kialakítani egy komplett politikai narratívát arról, milyen a világ és milyen félelmekkel kell szembenézni, akkor erre nem elég az a válasz, hogy akik ezt mondják, azok korruptak. A választó szeretné, ha a politikai közélet visszaigazolná a meglévő problémáit, félelmeit. Az egyik ilyen félelem a másoktól, valamilyen módon idegenektől való rettegés. Ezt nem a Fidesz találta ki, ő csak felerősítette, és politikai szempontból megoldási javaslatot adott a választók számára.

Ezzel szemben a baloldal nem tudta megragadni az ő félelem-narratíváját. Ez pedig a kiszolgáltatottságtól való félelem. Azaz amikor az egyén áll szemben a hatalommal, amely nem adja meg a jogait, nem engedi véleményt nyilvánítani, kritikát megfogalmazni. Ez a helyzet jelenik meg a főnök-beosztott viszonyban, amikor a törvényben leírt jogok felett gyakran inkább a kiszolgáltatottságtól való félelem győz. Ez szükségszerűen egy egyensúlytalan helyzet, amelyen javítani kellene. A kollektív erő tud csak fellépni a pénzzel és az ebből adódó hatalommal szemben.

Szakszervezeti vezetőtől hallott mondás, hogy egy embert még ki lehet rúgni, ha kinyitja a száját, két embert is ki lehet rúgni, de egy egész gyártósort már nem. Ha van kollektív szervezőerő, akkor képesek a dolgozók megvédeni magukat. Ez pedig ahhoz kell, hogy érezzék, van mögöttük támogatás ahhoz is, hogy ne csak törvénybe foglalt jogaikat érvényesítsék, hanem harcba induljanak a magasabb bérért.

A politika képes kirúgni a kollektív szervezőerő alól a sámlit. Elég, ha korlátozza a sztrájkhoz való jogukat, vagy verbálisan „helyre teszi” őket. Egy olyan mondat a kormányon lévők részéről, amely elhangzott Lázár miniszter szájából, megerősítés az alacsony bért fizető munkáltatónak, és kollektív erőben való kétkedés erősítése a dolgozók számára.

A kérdés az, hogy ez miképpen érinti a baloldali pártokat? Ahogy említettem, a választásokat a Fidesz egy félelemre épített vízióval nyerte meg. Adódott volna egy másik vízió, ez pedig a mindennapok félelmeire adott válasz. A mindennapok félelmei közé tartozik a kiszolgáltatottság a munka világában. Könnyű is lett volna felvázolni a törésvonalakat. Az egyik oldalon a kormánypártok, amelyek az elmúlt nyolc évben olyan kormányzást végeztek, amely gyengítette a dolgozók jogait. Adórendszerében inkább a multinacionális vállalatokat támogatja, és cserébe elnézi a magyar kis- és középvállalkozásoknál a foglalkoztatási szabályok megsértését. Ezzel szemben állhatott volna a baloldal, amely harcos módon odaáll minden munkavállalói követelés mögé. Amely egyértelművé teszi, hogy milyen módon segíti a kollektív erő létrejöttét, amely védelmet ad a dolgozónak a kiszolgáltatott érzéssel szemben.

Nem mondogatni kell, hogy több jogot a munkásoknak, hanem ennek mentén (minden mást ennek alárendelve) kell politikát csinálni. Ez ugyanis egy politikai narratíva lenne, egy társadalmi vízió, olyan erős, hogy semlegesítheti az idegenektől való félelmet. Már csak azért is, mivel a magyar kistelepüléseken nem találkoznak migránsokkal, de az ottani munkavállalók egyre többször tapasztalják, hogy nemcsak a jogaik csökkennek, hanem a negyedik ipari forradalom hatására jönnek a robotok, és elveszik a magyarok munkáját. Erre kéne politikát építeni.

2018.04.17 08:06

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
2018.07.18 14:00
Frissítve: 2018.07.18 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon
2018.07.18 13:58
Frissítve: 2018.07.18 13:59