Helyben dől el minden

Az elkövetkező időben két fontos problémával kell szembenéznünk. Az egyik: az embereket meg kell győzni, hogy elsősorban nem az a politika, amit jelenleg annak hisznek; és amit nem tartanak annak, az viszont sokkal inkább az. (Ezt rögtön kifejtem.) A másik, hogy a legtöbben úgy szavaztak az egyéni körzetükben, hogy a nagyrészt ismeretlen vagy kevéssé ismert jelöltek közül leginkább az őket támogató pártokhoz való viszony alapján választottak.

Az elkövetkező négy évben országszerte a megszerveződni képes, józan gondolkodású helyi civileknek helyi Nolimpa-kampányokat kell létrehozniuk. Annak idején ugyebár egy akkor még civil szervezetként működő, és a színre lépésekor egyáltalán nem ismert csapat karolt fel egy fontos, a helyieket érdeklő ügyet, majd népszavazást kezdeményezett róla. Ezt követően - miután rengetegen csatlakoztak ehhez -, az ellenzéki pártok is beálltak mögé, az ügyet sikerre vitték. (Az nem rajtuk múlott, hogy a hatalom gyáván megfutamodott egy igazi népszavazás elől.) Közben a népszerűségük is nőtt.

Sokak szerint, ha marad is a Fidesz kétharmada, ilyen ügyek végigvitelével egyrészt az állampolgárok által korlátozható a kormánypárt hatalma, másrészt a közbeszéd is tematizálható – végre nem a kormány propagandája által.

Valami hasonlóra lenne szükség helyben is. Mindenki a saját településén, kisebb civil társaságokkal indítson el helyileg fontos ügyeket, sok esetben olyanokat, amelyekre a többség azt mondja, ez tulajdonképpen nem is a szó szoros értelmében vett politika. Lehet erről helyi népszavazási kezdeményezés, beadvány az önkormányzathoz, petíció egy vállalathoz, stb.

Ha sokan beállnak mögé, már két dolgot is sikerrel teljesítettünk: egyrészt tematizáltuk (legalább a helyi) közbeszédet egy az ott élők számára fontos üggyel, másrészt visszaadtuk legalább egy ügyben az embereknek a politikát, ami alatt végre azt értettük, amit igazából jelent: a közös ügyeink intézését mindenki beleszólásával.

Ezt követően – és itt jön képbe a helyi politikusjelöltek megismerése – fel lehet ajánlani a pártok helyi jelöltjeinek, embereinek, hogy álljanak be a kezdeményezés mögé. Nem a párt központját kell megkeresni, hogy dobjanak egy sajtóközleményt az MTI-nek arról, hogy mit támogatnak, hanem a helyieket. Hogy álljanak ki, kapcsolódjanak be. Ezáltal egyrészt lebontható a fal a képviselők és az elvileg képviseltek közt, az emberek beszélgetnek a politikusokkal, és vice versa. Ők megismerik, mit kellene képviselniük, ha tényleg a helyiekért akarnak tenni, mi pedig megismerjük a különböző pártok helyi aktív embereit, hogy a következő alkalommal már ne ismeretlen plakátarcok közül kelljen választanunk.

Ezáltal egy olyan civil háló jöhet létre, amely egyszerre hozza közelebb és adja vissza az embereknek a politikát, és ugyanakkor aktivizálja és összehozza a polgárokat is. Hiszen ne feledjük: egy ilyen megosztott országban az egyik feladatunk az emberek és a szekértáborok közti árkok betemetése, a politika visszafoglalása, és az apátiába süllyedt polgártársaink felrázása. Van rá négy évünk.

Szerző
2018.04.17 08:03

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
2018.07.18 14:00
Frissítve: 2018.07.18 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon
2018.07.18 13:58
Frissítve: 2018.07.18 13:59