Veletek vagyunk

A napokban felhívtam néhány régi barátomat. Az alkalmat az adta, hogy valami szennylap listára szedte a nevüket mint „Soros zsoldosait”. A barátaimat jól ismerem, remek emberek. Ahol ilyen a hadsereg, ott én is szívesen lennék kisdobos. Úgyhogy innentől ott segítem őket, ahol csak lehet, és el is várom, hogy megkeressenek ezzel. Megüzentem nekik: nincsenek egyedül.

És most ugyanezt üzenem azoknak, akik ilyen listaállítgatással kompenzálják a névtelen gyávaságukat: ők a barátaim. Ők velem vannak, brancstagok. Értitek?

Szeretném, hogy a barátaim meghallják: nyugodjanak meg. Az egész listázós akció arról szól, hogy valakik itt a kétharmad tarolása nyomán az Orbán-fóbiát próbálják felfújni egy nagy ballonfejjé. Provokálnak, ahol csak lehet, hogy az ellenzék – nagyjából az ország másik fele – undorában és dühében ne legyen képes higgadtan gondolkozni azon, hogyan tudnánk túllépni éppen a sorosozáson meg az Orbán-fóbián, egyáltalán ezen az egész elmúlni az istenért nem akaró XX. századon; és hogy tudjunk újra, együtt egy normális, civil, európai polgári országgá lenni, ahol az emberek a valós problémáikról beszélnek, félelem nélkül, szabadon.

Azonban látnunk kell, hogy valójában itt papírkutyák csattogtatják a rajzolt fogaikat, szivaccsal kitömött vállú aktakukacok próbálnak Erős Pistának látszani a konfekcióöltönyükben. Nem véletlenül méricskélték ki patikamérlegen a listázós cikk állításait, hogy jogilag még úgy-ahogy védhető határeset legyen, és nem véletlenül közölték az egészet álnév alatt. Magyarország, pláne Budapest még mindig nem Azerbajdzsán, ez itt az Európai Unió. Itt a hatalom nem tud csak úgy betiltani egy civil szervezetet.

Viszont sunyi szabályok egész sorával megpróbálhatja ellehetetleníteni az életét, és persze vele együtt a miénket. Mivel a civil ellenes hadjárat végső vesztesei mi vagyunk: a közösség elveszítheti a szociális gondoskodás területén, a környezetvédelemben vagy az emberijog-védelemben, a drogmegelőzésben dolgozó segítőit. Igen, ezt meg tudják csinálni, és még jogi hátteret is gyártanak mellé.

Nekünk viszont még mindig jogunk van a civilek mellé állni. Adminisztratív baromságokkal próbálják gyengíteni a segítő kezet? Jó. Továbbra is jogunkban áll, hogy megemeljük velük a terhet. Ahogy ezt mások, másutt, az itteninél jóval keményebb helyzetben is megtették. Hiszen még Moszkvában is van Helsinki Bizottság. Vagy Isztambulban Amnesty International.

Sajnos, az ottani példák azt mutatják: az ilyen listázgatós uszítás egyik legnagyobb veszélye, hogy előbb-utóbb akad valami önjelölt őrült, aki a listákat kilövési engedélynek veszi. Jobb ötletem nincs - a barátaim tudják a telefonszámom, ha kell. Mert ha bajban vannak, jogukban áll, hogy felhívjanak, nekem pedig jogom van rá, hogy odamenjek, ha szükséges.

Ahogy mindannyiunknak még mindig jogunk van fütyülni a béna, gyáva listáikra, jogunk van rá, hogy ne kelljen félnünk, szabadon belenevethessünk egy gyáva, sunyi hatalom arctalan képébe, és ellenálljunk a nyomakodásának ott, ahol csak lehet.

2018.04.17 08:15

Ne fogjunk semmit a butaságra

A rutinos ex-politikus, Horn Gábor A butaság hatalma című utolsó írásában, mindenféle helyes dologról beszél, amikor régi-új ellenzéki politikákat sürget. De alapvetően, egzisztenciálisan és stratégiailag téved, amikor “butának” nevezi a társadalmi többséget. “A butaság hatalma ül most tört az országon” – írja, és ez a szó szoros értelmében kártékony. Nem egyszerűen lekezeli a közvéleményt, amikor azt sugallja, hogy nem hallották meg a mi okosságainkat, esetleg nem engedték nekik, hogy meghalljanak bennünket. Hanem – véletlenül vagy szándékosan, de - felmenti az ellenzéket. 
Amivel rosszabbat nem is tehetne neki. Mi jól mondtuk, amit mondtunk, de hát ezeknek, ugye? Nem hallották meg, esetleg igen, de nem értették, amit nekik mondtunk. 
A Horn Gyula kormányzása és a bukás közötti években a szoclib koalíció értékvilága, üzenetei a középosztályhoz szóltak. Annak nyelvét használták, annak értékvilágát jelenítették meg. Azt hitték, így szolgálják igazán a modernizációt, amely egyébként is a nagyvárosokban jelenik elsősorban meg. A többiek meg érjék be azzal, amit belőlünk megértenek. Sokan a szocialista politikusok között, az utolsó években maga Gyurcsány is, hittek az ilyesmiben, vagy legalábbis felmondták ezt a leckét. Ami persze meghatározó mértékben a szabad demokratáktól jött, s aminek elfogadtatásában annak idején Horn Gábor személyesen is, koordinációs államtitkárként is nagy szerepet vállalt. 
Mindegy, történt, ahogy történt, de most nem kellene megint elővenni a “hozzánk képest buták” szöveget. Közhely, hogy a Fidesz bázisa talán több mint egy évtizede a kisvárosok “nem-diplomásai” közül kerül ki. De ez még nem jelenti, hogy ebben a világban csak bunkók élnének. Aki csak egy kicsit utazik a leghétköznapibb menetrendszerű buszokkal az országban (az utolsó egy-két hónapban én ezt megtettem Kecskemét környékén, meg Hódmezővásárhely és Szeged között), ötpercenként megtapasztalhatja, hogy e térségek is modernizálódnak. Megnézheti, milyen trikókat hordanak, milyen fagylaltot nyalnak, milyen sporttáskákkal járnak azok, akik péntek délután hazafele tartanak és az egyes megállóknál kiszállnak. 
Az ő világukat a pesti okosok nem tudták megszólítani, vagy inkább nem akarták. De ez nyelvi probléma volt, és nem azt jelentette, hogy ezek az emberek, térségek meghatározó módon kimaradtak volna a magyar modernitásból. Amiben persze vannak helyi értelmezések és értelmezhetetlenségek, de azoknak a “politikai butasághoz” semmi közük nincs. 
Az ország a gazdasági fejlettségi szintjéhez képest szinte mindenütt jobban globalizált (egyébként a nemzetközi mérések szerint nemcsak Európa, hanem az ipari világ egyik leginkább globalizált térsége). Például az egyik nagyszabású ilyen tárgyú összehasonlításban mintegy nyolcvan országból a 10. Magyarország. A 9. Finnország, a 11. Kanada. (MT Globalisierungsreport 2018. 9. old.) Mindez éppen nem a népi butaságról tanúskodik, hanem inkább csak a kreativitáshiányról a progresszív politikában. 
Vagyis arról, hogy először is nem tudjuk a globalizáció és a modernizáció közötti megélt különbséget felmutatni és értelmezni azok számára, akiknek ez valódi tapasztalat - és nemcsak az alföldi tanyaközpontokban, falvakban, hanem egyébként az ország nagyvárosaiban is. A kormányoldal nagyon sok újat nem mond, de azt legalább begyakorolta, a közönség egy része meg elvan ezzel. A progresszív oldal pedig nem mond olyasmit, ami a körúton vagy a Szent István parkon kívül hasonlítana a megélt tapasztalatokra. És ez nem butaság kérdése. 
Amit mond, azt egyébként a pesti egykori munkás elővárosokban sem értik, de ott még egyelőre a baloldali pártoknak van valamilyen hitelességük, akárkik mondják is fel a sokszor ott is értelmezhetetlen szövegeket. De hát ez a kegyelmi időszak sem tart túl sokáig.
2018.07.16 12:17
Frissítve: 2018.07.16 15:11

Közösségi közlekedés

Villamos, autóbusz. Néha az az érzésem, hogy mi, magyarok nem tanultunk meg fel-és leszállni. Nem tanultuk meg, hogy amikor a jármű a megállóba ér, és kinyílnak az ajtók, akkor először leszállnak a leszállók, és csak ezt követően szállhatnak fel a felszállók. Illik lesegíteni az idősebbeket vagy a kisgyerekkel utazókat. 
Amikor végre felszálltunk, illik nem megállni az ajtóban, mert más felszállók is követnek bennünket. Illik nem méltóságteljesen felszállni, engedni kell, hogy közösségi érzésünk kiteljesedjék, hiszen - bármilyen zavaró is - mások is utaznak rajtunk kívül. Kerüljük, hogy mellettünk utazók nyakába hapcizzunk, de ha ez elkerülhetetlen, legalább kérjünk bocsánatot. Ne beszéljünk hangosan, kerüljük a telefonálást, ne szégyelljük időben jelezni leszállási készségünket. 
Ugyancsak nem tanultuk meg még a tisztességes sorbanállást, ami a kulturált közösségi magatartás egyik alapvető formációja. Londonban ha két potenciális felszálló várakozik a megállóban, az természetes, hogy sorban állnak, és szeretnek is sorban állni, hiszen ezzel kimutatják magas színvonalú közösségi szellemüket. A régi londoni buszok csak hét álló utast szállíthattak, és ha a megállóból több felszállót már nem vehettek fel, a kalauz elkiáltotta magát: ramp jam full, és aki ezek után felszállt, az csak magyar vagy lengyel lehet.
És hát természetesen az autózás, ami sok embernek feszültségforrás. Úgy véljük, hogy mindenki más rosszul vezet, udvariatlan, erőszakos és türelmetlen. De vajon bennünk nincs hiba? Alapvető követelmény, hogy ha férfi vezet, akkor női utasának kívülről kinyitja az ajtót és csak azután száll be a kormány mögé. Ha hibázunk, és ezzel kellemetlenséget okozunk másoknak, egy bocsánatkérő mozdulat vagy mosoly könnyen kioltja a feszültséget. Kiélezett helyzetekben fontos a szemkontaktus, hiszen ezzel megismerhetjük autóstársunk szándékait, ám a bizalmaskodást, átkiabálást kerülni kell. A klasszikus elmélet szerint a teherautó leszorítja a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros lenyomja a gyalogost. Ráadásul az udvariatlan vagy illetlen viselkedés után egyszerűen továbbhajtunk, és már el is felejtjük, hogy valakinek elrontottuk a napját.
A járdán ugyan nincsenek közlekedési szabályok, ám jómodor és előzékenység itt is létezik. Keskeny járdán nem szerencsés hosszabb társalgást folytatni, aminthogy az is természetes, hogy előnyt adunk mozgáskorlátozottaknak, idős, nehezen járó gyalogosoknak vagy babakocsit toló szülőnek. Udvariatlanságnak számít egy kávéház teraszán társasággal ülő ismerősünkhöz kéretlenül csatlakozni. Ha gyerekeket látunk egyedül kóborolni, udvariasan, de bizonyos távolságtartással érdeklődjünk arról, segíthetünk-e hazatalálnia. Hasonló határozottságot és tapintatot kíván az az eset, amikor valaki a közelünkben rosszul lesz.
Bakuban láttam, hogy az autók dugó esetén gátlástalanul közlekednek a járdán, a gyalogosok pedig udvariasan félrehúzódnak.
Hát, ahány ház…
E hasábokon szerzőnk, az egykori diplomata illemtani sorozatát olvashatják
2018.07.16 10:19
Frissítve: 2018.07.16 10:19