Hosszú oldal - Mása

Mása olyan, akár egy karikatúra. Egy nagyon szomorú karikatúra. Nézem, ahogyan fekszik a házában és lakonikus képpel bámulja, amint a többi kutya farokcsóválva rohangál körülötte, hogy minél nagyobb feltűnést keltsen maga körül, hátha valakinek megakad a szeme rajta.

Mása nem akar feltűnést kelteni. Nem tudja, mi az a feltűnés. A testalkatából ítélve az életről is vajmi kevés fogalma lehet: lábai kacskák, teste megroggyant a ketrecben álldogálástól. A gerincén hullámvasutazni lehetne, a járása pedig valami furcsa állatéra emlékeztet: mintha valami láthatatlan súlyt húzna maga után, amire bizonyos időközönként rá-rálép valaki. Kevés szomorúbb látvány van a szaporítók által megnyomorított buldogoknál. Ha valaki azt kérné, mutassam meg neki, miféle gonoszságokra képes az ember, elvinném egy állatmenhelyre.

Másfél éve nem simogattam angol buldogot. Amióta Winston meghalt, olykor még az utcán sétáló kutyáktól is elfordultam. Talán itt az ideje, gondolom. Mása szomorú szemei csodálkozva bámulnak rám, amikor odalépek a kerítéshez. Mit akarhat ez, valami ilyesmi tükröződik bennük, de azért lassan, óvatosan közelít. Két ujjamat nyújtom felé, megszagol, engedi, hogy hozzáérjek a bundájához. Néhány másodperccel később arrébbdöcög, mintha úgy gondolná, egyszerre ennyi a penzum. Kétujjnyi simogatás.

Egy héttel később megismer, amikor köszönök neki, odakacsázik a kerítéshez. Tudja, hogy nem hozzá jöttem, hanem egy nála is sokkal rosszabb állapotban lévő kutyához, érzi rajtam a szagát, de azért felrakja két girbegurba mellső lábát a kerítés betonjára, és nekinyomja magát a drótnak. Benyúlok hozzá, a kerítésmintájú buldoghoz, és mosolyognom kell: Mása nyelve oldalt lóg ki a szájából, mintha csak félrecsapta volna. Rámnéz, kissé félredönti a fejét, mintha próbálná felmérni, az, amit hall, jó-e vagy rossz. A nevetés, tudniillik. Hogy azt mikor szokták.

Megérintem a pofáját, és egy pillanatra megrohannak az emlékek: a bunda tapintása, a mulatságos forma, a puha fül… És ekkor Mása a tenyerembe engedi a fejét. Érzem a reszelős nyelvet a csuklóm tövében, a fehér-barna plüsst, és érzem a sóhajából, hogy most valamit mondanom kell, úgyhogy úrrá leszek a gombócon a torkomban, és elmondom Másának, hogy gyönyörű. Hogy nekem elhiheti, mert nagyon sok buldogot ismerek. Plüss feje még mindig a tenyeremben, a nagy, szomorú szemek csodálkozva nézek. Így maradunk egy darabig, aztán kapok egy hálás nyalintást a kézfejemre, ő pedig tovabotorkál. Emelkedik a penzum.

A harmadik héten Mása szaladgál. Csóválja a farkát, amitől olyan koordinálatlanok a mozdulatai, hogy tulajdonképpen az egész kutya nem más, mint egy nagy, ringatózó farokcsóválás. Gyönyörű vagy, Másenka, hallom az egyik gondozót, aki nevetve mutatja a pórázt, Mása pedig szinte repül felé, a nyelve úgy lobog utána, akár egy furcsán megkötött sál. Nézem őket, ahogy döcögnek az erdő felé, és az jut eszembe: ha valaki azt kérné, mutassak valamit, hogy ne ábránduljon ki teljesen az emberekből, elvinném egy állatmenhelyre.

Szerző
2018.04.17 08:02

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
2018.07.18 14:00
Frissítve: 2018.07.18 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon
2018.07.18 13:58
Frissítve: 2018.07.18 13:59