Fénnyel festi a várost Barakonyi Zsombor

Publikálás dátuma
2018.04.17 07:45
Fotó: Daniel Dorko
Fotó: /
Fatáblákra metszi, festi és fújja fel a nagyvárosok tereit Barakonyi Zsombor festőművész. Képein az ismert helyszínek a rejtett arcukat mutatják meg.
Fotó: Daniel Dorko

Fotó: Daniel Dorko

Városi terek kelnek életre és mutatják meg rejtett arcukat Barakonyi Zsombor képein, aki saját művészetét a mágikus realista stílusba sorolja. Képein ugyanis az ismerős helyszínek, élethelyzetek, például a buszmegállóban, metróaluljáróban várakozó emberek, forgalmas autósztrádák vagy az Oktogonon siető tömeg nem a szokványos módon jelenik meg. Barakonyi a rendhagyó fénykezelésével, egyes részletek kiemelésével és a színek megváltoztatásával megmutatja az urbánus jelenetek éteri voltát.

A Rugógyár Galéria múlt héten nyílt Pest, Párizs, háztetők című kiállításán sem hiába tekinthető meg Barakonyi legújabb munkái mellett a 2007-ben elhunyt Csernus Tibor két urbánus témájú alkotása is. A két művész képei ugyanis egyaránt realista stílusban készültek, de leképezési módjuk közel áll a barokkhoz is. Míg azonban Csernus képein inkább a caravaggo-i fény-árnyék játék kap hangsúlyt, addig Barakonyi esetében a fény erőteljes használata teszi emlékképszerűvé a műveket.

Az éteri atmoszférájú képek megteremtéséhez az évek során Barakonyinak külön technikát kellett kifejlesztenie. A Képzőművészeti Egyetemen még ő is a klasszikus festői eljárással élt, vagyis akrillal és olajjal festett vászonra. 2005-ben azonban egy, a Műcsarnokban rendezett kiállításon az intézmény apszisában gördeszkákra és facsónakokra festett rá különböző motívumokat. Barakonyinak ekkor tetszett meg a fa felülete. – Tetszett, hogy nem olyan rugalmas mint a vászon, így nem kell kímélni, meg lehet sérteni – mondja Barakonyi. Később méretre vágott fatáblákra tűzött fel térképtűvel fóliát, melyre felrajzolta a budapesti tereket, térrészleteket. Az anyagból aztán pengével kimetszette az alakokat, majd hengerelt akrilfestékkel és spray-vel vitte fel őket a táblára.

Take Away - A római Campo de Fiori tér művésze

Take Away - A római Campo de Fiori tér művésze

– A képeket rétegenként teszem a fára – mondja Barakonyi, aki technikáját a fényképezőgép manuális fókusz beállításához hasonlítja. Az eljárással ugyanis az egyes részleteket öntörvényűen kiemelheti, míg másokat homályosan hagyhat. Így válhat élesebbé egy, a háttérben feltűnő autó motorháztetője, mint egy előtérben megjelenő alak. – Úgy irányítom a befogadó figyelmét, akár egy filmrendező – vallja Barakonyi.

Persze, az sem mindegy, hogy a kép milyen fára készül. Barakonyi első városképeit még bükkfára festette, de az elmúlt évek során rájött, hogy az ezüstnyárfa sokkal megbízhatóbb anyag. Később azt is megtudta, hogy a Mona Lisa is lombardiai ezüstnyárfára készült, így ha valaki érdeklődik a képei időtállóságáról, ő mindig da Vinci művére hivatkozik. – Ha úgy nézzük, a képeim minimum hatszáz évig elállnak – mondja.

Barakonyi képein a színek, az élesség és a kompozíció mellett fontos szerepet kap a fényhasználat is. A művész megtesz mindent azért, hogy képein a sötét és a világos megfelelő arányba kerüljön, így érve el a kívánt hatást. Budapest tereit, utcáit is ebből a szempontból szemléli. Az egyik kedvenc helye épp ezért a Jászai Mari tér, itt ugyanis délutánonként a Duna közelsége miatt hosszú árnyékokat vetnek az alakok.

Speedfreak

Speedfreak

Budapest mellett Bécs, Párizs, Róma vagy New York is feltűnik Barakonyi képein. Az Eiffel-tornyot vagy az Empire State Buildinget azonban hiába keressük rajtuk, Barakonyit nem a látványosságok vonzzák, ő az atmoszférára kíváncsi. A római Campo de Fiori terén például egy utcai művészt jelenít meg, aki papírra fújja fel műveit, miközben különböző korú, nemű és etnikumú emberek figyelik őt. Egy másik képen a hamburgi metró zsúfolt aluljáróját látjuk, középen egy fekete férfivel, aki a messzeséget kémleli, miközben éteri fény világítja meg, míg a Times Square üres székekkel és egy, a háttérben felvillanó óriáskijelzővel jelenik meg.

A helyszínek pontos beazonosítására azonban az alkotó direkt kevés támpontot ad, így a befogadónak olyan érzése lehet, hogy az adott jelenet a világ bármelyik metropoliszában játszódhatna. És bár a művek többségén munkába siető, buszra várakozó vagy magányosan álldogáló alakokat látunk, Barakonyi mégis kifejezi azt az urbánus, kozmopolita érzést, amely minden városlakót összeköt.

Névjegy
Barakonyi Zsombor festőművész, született 1972-ben Budapesten. Barcsay- és Strabag-díjas alkotó, fatáblára festett képein nagyvárosi jelenetek elevenednek meg.

Infó: A Pest, Párizs, háztetők című kiállítás megtekinthető május 25-ig a Rugógyár Galériában (Budapest, V. kerület, Szarka utca 7.). Nyitva tartás: hétfő-kedd-péntek: 10:00-16:00, szerda-csütörtök: 13:00-19:00

2018.04.17 07:45

Marica a hegedűben – Játék a női hódítással

Publikálás dátuma
2018.07.20 12:50

Fotó: Seefestspiele Mörbisch/ Jerzy Bin
Mörbischben a Fertő tóra épített hatalmas színpadon augusztus végéig a Marica grófnőt adják. A látványos produkció koreográfusa magyar, Bodor Johanna.
Földön elszórt piros szívek, fölötte a Marica grófnő plakátja festménykeretben, a mörbischi fesztivál főbejáratánál. Ez a plakát jól leképezi a nagy hagyományokkal rendelkező osztrák operettfesztivál mottóját. Vagyis a szemre és a szívre szeretnének elsősorban hatni. A látvány és a szerethető történet számít leginkább. Bár a Mörbisch See Festspiele tavaly kinevezett új művészeti vezetője, Peter Edelmann bizonyos mértékig szeretne újítani és a fiatalokat is megcélozná, nyilván a kettő között kell egyensúlyoznia, tehát a törzsközönséget és az új nézőket is meg kell szólítania. Karl Absenger rendezésén látszik, hogy mind a két irányt figyelembe veszi. De azért a hagyományoktól való eltérés legalábbis színházi értelemben még inkább óvatoskodó, mint merész. Rögtön az elején a Fertő tóra épített hatalmas, háromezer ötszáz négyzetméternyi színpadon egyt óriási hegedű tetejéről (díszlet: Manfred Waba) a cigány asszony énekli jóslatát. A látvány egészen megkapó és nagyszabású, meg is szabja a jelmez ( Karin Fritz), a koreográfia (Bodor Johanna) és az énekesek jelenlétének léptékét. Első a hatás. Persze ehhez járul a profizmus, amire Mörbischben kényesek, felvállaltan kedvezni szeretnének a közönségnek, de egy bizonyos minőséghez ragaszkodnak. A főszereplők elsősorban operaénekesek és operai hangterjedelemmel is bírnak, ez igaz a premier szereposztására is. A Maricát alakító Vida Mikneviciute tagja volt korábban a zürichi és a hamburgi operaháznak, 2011 óta pedig a mainzi opera együttesét erősíti. Elsősorban az énekléssel tűnik ki, de játékában jól megmutatja, hogy egy nő miként képes használni a nőiességét, illetve a hódítás és az ezzel való játék érzékeny eleme lesz az előadásnak. A Zsupánt játszó Christoph Filler pedig szintén kötődött a zürichi operához, most pedig Münchenben van állandó szerződése. Mörbischben a nőért rivalizáló és küzdő férfit ábrázolja, de ő is elsősorban a dalokban otthonos. Persze mint színésztársai, nincs könnyű helyzetben a hatalmas játéktér miatt. 
A Tassilo grófot megformáló Roman Payer tag volt Bécsben, Augsburgban és Coburgban is. Ő már szenvedélyesebb, megjegyezhetőbb. Több színt mutat a szerelméért szintén ragaszkodó férfi szerepében. Az énekesi teljesítményére sem lehet panasz.  A főszereplők közül leginkább a Lisát játszó Rinnat Moriah, aki Milánóban, Berlinben és Chicagóban is fellépett korábban, tűnik ki. Mintha ő lenne közülük a legoldottabb. Nyilván hálás is a szerep, de az énekesnő él is a szerethető karakter megjelenítésének a lehetőségeivel. Összességében tehát az énekesi teljesítmények dominálnak, a színészi játék inkább másodlagos, persze azért bizonyos szint elvárás.  A már említett hegedű kinyitódni is tud, kár, hogy becsukódni nem. Energikusak, sokszínűek és látványosak Bodor Johanna koreográfiái. És ami a végén mindent visz, a Mörbischben elmaradhatatlan tűzijáték, sőt vízi játék, hiszen a szökőkutakból is zenére tört fel a víz. A vendégek pedig csakúgy mint az előadás előtt a csaknem éjfélig tartó produkció után is ráérősen fogyasztanak a fesztivál vendéglátóhelyein. A hatalmas hegedű pedig méltóságteljesen várja a következő napi közönséget az egyre hűvösebb tavon.

Szép város Kolozsvár

Bodor Johannát Kálmán Imre lánya, Kálmán Yvonne ajánlotta a mörbischi fesztiválvezetők figyelmébe, miután látta A chicagói hercegnő című előadást a Budapesti Operettszínházban és amelyet Johanna koreografált. A Budapesti Operettszínház balettigazgatója a beküldött videófelvételek alapján több jelölt közül végül meg is kapta a megbízást a Marica grófnő koreografálására. Most dolgozott először Mörbischben. „Huszonöt éves koreográfusi pályámon sokszor találkoztam ezzel a műfajjal, például a vígszínházi Mágnás Miskában, melyet Mohácsi János rendezett és Imre Zoltán volt a koreográfusa, neki voltam az asszisztense. Későbbiekben is sokszor előfordult, hogy operettet koreografáltam, sőt a Marica grófnőt is Szolnokon, ahol Ács János rendezte. És ha Gombrowicz Operetkáját is ehhez a műfajhoz soroljuk, akkor elmondhatom, hogy Kaposváron is koreografáltam operettet” – mesélte Bodor Johanna. "Nem értek egyet az operett műfajának a cikizésével, mert nagy kihívás ebben a műfajban is jól dolgozni" – jegyezte meg.  Mörbischben is arra figyelt különösen, hogy professzionista körülményeket teremtsen a hagyományosan Szlovákiából érkezett tánckar tagjainak. Két munkatárását – Hajdu Anitát és Kováts Gergely Csanádot - is magával vitte, hogy segítsen betanítani a negyven táncos, ötven statiszta és az énekesek mozgását. Igyekezett a folklór elemeket vegyíteni rock, kortárs és más tánclépésekkel.  Johanna kolozsvári, így különösen kedves volt számára az operett egyik nagy slágere, a Szép város Kolozsvár, amit már gyerekkorában megtanult, de csak később tudta meg, hogy ezek a dallamok Kálmán Imre operettjéből valók. „Ennél a számnál azt képzeltem el, hogy Zsupán ezt a dalt ajándékba adja Maricának, mivel el akarja őt kápráztatni, meg szeretné őt hódítani, úgy hogy közben megtáncoltatja a falu apraja-nagyját, úgy mintha az egészet ő koreografálta volna” – fűzte hozzá Bodor Johanna. 
2018.07.20 12:50

Három apa és a rommá botoxolt nagyi garantált siker

Publikálás dátuma
2018.07.20 12:20

Fotó: AFP/ Aris Messinis
A Mamma Mia! folytatása, a Sose hagyjuk abba atmoszférája sötétebb, mint az első rész, de megdolgozik a happy endért.
A Mamma Mia! első része igazi kultfilm lett Magyarországon. Elképesztő eufória kísérte, több mint 750 ezer jegyet adtak el rá, a mozik annak idején versenyeztek és nagyon nehéz volt olyan embert találni, aki nem szakértette az ABBA musicalt. Hasonló sikert a film csak Svédországban és az Egyesült Királyságban ért el. A magyar robbanás nyilván annak köszönhető, hogy a sláger és retro ideával szabályozott rádiók hazája vagyunk, ahol a hetvenes évek nagybetűs svéd popzenekara még mai is piszok menőnek számít. Phyllida Lloyd rendező művét ennek következtében nálunk a felhőtlen szórakozás szinonimája lett, ez pedig több mint remek teljesítmény egy életigenlő giccstől. Megbocsátottuk minden egyes hibáját, a logikai megbicsaklásokat és valamilyen mágikus oknál fogva nem a fejünket fogtuk, hanem együttérzően hahotáztunk, amikor például Pierce Brosnan torokból dalra fakadt.  Pontosan tíz év telt el a dicsőséges első rész premiere óta, amit meg is tudok érteni, hiszen nem volt túl egyszerű folytatni a történetet. Teljes volt a happy end, Donna (Meryl Streep) megtalálta a boldogságot Sammel (Pierce Brosnan), „lányuk”, Sophie (Amanda Seyfried) pedig elkezdhette a szerencsésnek ígérkező életét, immár három apával. Egyszóval, nem volt ezen túl sokat mit cifrázni, így az írók és a Sose hagyjuk abba alcímmel ellátott folytatás rendezője, Ol Parker, ügy döntött, hogy ugyanazt a sztorit adja elő, csak épp pepitában. Azaz, a produkció fele a múltban, egészen pontosan 1979-ben játszódik, amikor a fiatal Donna (Lily James) kikerül az egyetemről és elindul világgá: először Párizsba és onnan célirányosan a kis görögországi szigetre, ahol végül is megtalálja a helyet, ahol le szeretné élni az életét. Eközben, így vagy úgy, három különböző fiatalember ágyában köt ki. A részelteket ismerjük az első részből, de most látjuk megtörténni is azokat real time. 
A jelenben zajló cselekményszál lényege, hogy Donna már egy éve halott (nem spoiler, tele volt a média azzal, hogy Streep csak pár napot forgatott a stábbal) és lánya, Sophie újra akarja nyitni a hotelt. Hogy a problémák komolyabbaknak tűnjenek, a párja, Sky (Dominic Cooper) sincs vele, mert New Yorkban nyomul. Még a viharfelhők is gyülekeznek... Az első résznek az összes karaktere visszatér a folytatásban (akik nem tudnak énekelni, azokat most nem erőltetik), olykor nehezére is esik az alkotóknak, hogy ennyi karaktert és idősíkot mozgassanak, de egy idő után még a legzordabb kritikus is megadja magát és elkönyveli, hogy itt minden lehetséges, a mese felülírja a valóságot. Például, hogy egy emblematikus zenekar szerepel mindkét idősíkban, vagy hogy Donna egy jedi lovag képességeivel rendelkezik. A Sose hagyjuk abba atmoszférája érdekesen melodramatikus, kvázi sötétebb, mint az első rész, de legalább lehet dolgozni a happy endért. Bár igaz, az abszurditás a köbön akkor következik be, amikor megjön a nagyi bulizni, akit a rommá botoxolt Cher alakít. Annyira rosszul, hogy az már zseniális. A siker tehát újfent garantált!
2018.07.20 12:20
Frissítve: 2018.07.20 12:20