Hegyi Iván;

Műsormagazin;foci;München;1973;

2018-04-21 09:05:00

Hegyi Iván: Az utolsó csárdás Münchenben

Hetvenhárom márciusában az Újpest úgy búcsúzott a Bajnokcsapatok Európa Kupája negyeddöntőjétől, hogy az első meccsen, Torinóban 0-0-t ért el a Juventusszal szemben, majd a Megyeri úton 12 perc alatt 2-0-ás előnyt szerzett. Tóth András már az első percben gólpasszt adott Bene Ferencnek, majd a tizenhatosról – tőle szokatlan módon – jobb lábbal küldött elementáris lövést a bal felső sarokba. A 112-szeres olasz válogatott, akkor még csak Európa-, később világbajnok Dino Zoff nézett, mint a moziban...

Egy másik világbajnok labdarúgó, a brazil Altafini hozta vissza a "zebrák" foszlásnak indult reményét, majd a Zoff kapussal együtt Eb-aranyérmes Pietro Anastasi egyenlített (2-2), és az idegenben szerzett gólokkal az eleinte romokban heverő Juve jutott tovább.

Hetvennégy márciusában nagyobb szerencsével járt a Dózsa. A Spartak Trnava ellen vendégként és itthon is 1-1-et ért el, majd a tizenegyes-párbajban Szentmihályi Antal hárította kapus kollégája, Dusan Keketi lövését, hogy aztán mámoros szurkolók hordozzák őt a vállukon a lila otthon zöld füvén. Magyar együttes – a Vasas (1958) és a Győri ETO (1965) után – harmadszor, mindmáig utoljára került a BEK legjobb négy csapata közé, sőt 1974-től az sem fordult elő, hogy hazánk képviselői megérjék a tavaszt az első számú európai klubtornán.

A döntőbe jutásért a Bayern Münchennel találkozott az Újpest. A BEK-et addig az NSZK egyetlen reprezentánsa sem hódította el, felnőtt viszont a nagy nyugatnémet generáció. Ennek tagjai közül Franz Beckenbauer és Wolfgang Overath már 1966-ban vb-döntőt játszott, majd csatlakozott hozzájuk Sepp Maier, Paul Breitner, Günter Netzer, Gerd Müller, és az extraklasszisokkal zsúfolt együttes aranyérmet nyert 1972-ben azon az Eb-n, amelyen a magyar válogatott a negyedik helyet szerezte meg. Illovszky Rudolfot, az akkori szövetségi kapitányt ugyanolyan állami kitüntetéssel jutalmazták a 21. század Magyarországán, amilyennel Bernd Storckot díjazták. (Már a feröeri 0-0 és az andorrai 0-1 után... S van nekünk azóta – a kincstárilag messzemenően megbecsült Storck nélkül – "Luxemburgunk" meg "Kazahsztánunk" is.)

Hetvennégyben azonban még máshol volt a mérce, és egyébként is sok mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy idehaza elkapatták a labdarúgókat. Az Eb-bronzérmes és negyedik helyezett, olimpiai bajnok és ötkarikás gólkirály, az 1966-os vb valamennyi magyar meccsén gólt szerző, a brazilokat sorra elfektető Bene Ferenc például a Bayern elleni budapesti mérkőzés előtt felvetette: „Ha már elővételben elkelt mind a nyolcvanezer belépő, akkor nem lehetne emelni a prémiumon?” Az újpesti vezérkar ajtót mutatott a lila legendának...

Ezzel együtt nem tetszett lehetetlennek a döntőbe jutás. A Bayern az első fordulóban csak tizenegyes-párbajban múlta felül a svéd Aatvidaberget (3-1, 1-3), s a stockholmi visszavágón 0-3-nál kiesésre állt. A müncheni klub ezen a páros mérkőzésen fedezte fel Conny Torstenssont, aki a visszavágón két gólt pakolt be Maiernek, majd hamarosan 580 ezer márkás szerződést kapott a nyugatnémet klubtól. A Népstadionban már Bayern-játékosként lépett fel, mivel az akkori szabályok lehetővé tették, hogy egy futballista ugyanabban az évadban két csapatban is szerepeljen. Ám nem csupán a fagyos Svédországban izzadt meg a Bayern, hiszen a drezdai Dynamóval szemben Münchenben módfelett küzdelmes 4-3-as győzelmet aratott, a visszavágón pedig 3-3-at ért el úgy, hogy 3-2-re a keletnémet együttes vezetett, és ugyanúgy továbbjutásra állt, ahogyan 3-0-nál Stockholmban az Aatvidaberg.

Pesten óvatosabban futballozott a müncheni garnitúra, és praktikus futballal 1-1-gyel távozott. Na ja, a döntőbe jutás prémiuma húszezer márka volt... (Bene meg hiába folyamodott emelésért, ugyebár.) Várhidi Pál edző a nem különösebben biztató döntetlen ellenére sem esett kétségbe. "A visszavágón életről vagy halálról szó sincs – mondta. – A futball az játék, amelyben mind a kettő nem nyerhet." Nem kevéssé árnyalta a képet, hogy a két Újpest–Bayern mérkőzés között NSZK–Magyarország találkozót tartottak Dortmundban, és a házigazdák úgy nyertek 5-0-ra, hogy a Bubunak becézett angyalföldi Mészáros Ferenc kifogta Jürgen Grabowski tizenegyesét. A Bayernt négy (Beckenbauer, Hans-Georg Schwarzenbeck, Uli Hoeness, valamint a duplázó Gerd Müller), míg az Újpestet hat labdarúgó (Horváth József, Zámbó Sándor, Fazekas László, Bene, majd csereként Tóth András és Fekete László) képviselte a barátságtalan meccsen. A Képes Sport azt írta: "Aki a dortmundi vereséget hideg zuhanynak tekinti, az gondoljon a hideg zuhany frissítő hatására. Erre van szüksége a magyar labdarúgásnak, s nem a múltba merengő ábrándozásra." A Bild meg azt: "A Duna partján elfelejtettek futballozni, már csak a régi hírnevükből élnek." A müncheni vezetőség pedig utasította Werner Kernt, Udo Lattek szakvezető asszisztensét, hogy a BEK-visszavágó napján a spanyol fővárosban szemlézze a döntő másik részvevőjét, legyen az az Atletico Madrid vagy a Celtic.

A Bayern nem ivott előre a medve bőrére: ha nem is minden nehézség nélkül, 3-0-ra győzött. A meccs 70 percig nyílt volt, a hajrát azonban nem bírta a lila-fehér együttes. Majd efféle címek jelentek meg a hazai sajtóban: "Klubszinten sem más a helyzet"; "Édeskevés az, ami itthon elég". Záporoztak az efféle megállapítások: "A magyar futball saját zsírjában sül meg, döntő többségükben olyan gyengék, érdektelenek a bajnoki mérkőzések, hogy még a különösen tehetséges labdarúgók is elkényelmesednek." A kritikák özönében leginkább a Népsport alázta meg a veszteseket, mert a lap első oldalát az uralta, hogy "Az MNK döntőjében: FTC–Komló". Lukács László, a Népszabadság sportrovat-vezetője, a valaha volt legnagyobb nemzetközi tekintélyű magyar sportújságírók egyike pedig felvetette: "Lehet, hogy néhány edző rossz néven veszi, mégis megkockáztatjuk, ha a magyar sport adott már sok trénert más országoknak, nem lehetne most egy-két neves külföldi szakembert szerződtetni, hogy ez a népszerű sportág mielőbb elmozduljon a holtpontról?"

Ma andorrástul, luxemburgostul, kazahsztánostul érdemérmet nyújtanak át; 1974 tavaszán BEK-elődöntős szerepléssel és utánpótlás Eb-aranyéremmel együtt az infernót érzékeltették. A válogatottban annak idején olyan futballisták fordultak meg, mint Géczi István, Török Péter, Kovács József, Bálint László, Müller Sándor, Karsai László, Póczik József, Tóth András, Fazekas, Bene vagy a nemzeti együttestől elbúcsúzó Albert Flórián, és még a bajnokság kilencedik helyezettjének is 7000 fölött volt a nézőátlaga.

Akkor persze senki sem sejtette, mi a valóban pokoli züllés, a máig nyíló bugyrok hagymázas álmokban sem jelenhettek meg. Azt meg végképp nem lehetett feltenni, hogy a holdudvarban túlnyomó többségben lesznek, akiknek a legborzasztóbb lidércnyomás is tetszik.

Hol az a súlyos hetvennégyes fájdalom?