Nick Thorpe: ma nincs menekültválság

Publikálás dátuma
2018.04.23 07:45
Fotók: Draskovics Ádám
Fotó: /
Nick Thorpe Sír az út előttem című könyve a menekültválságról szól, amelyben a szerző rendkívül érzékeny, ugyanakkor pontos korrajzot ad az elmúlt három év történéseiről.

„Minden országnak joga van tudni, ki lép a földjére és mi célból. Orbán Viktor magyar miniszterelnöknek voltaképpen igaza volt abban, hogy senkinek nincs joga megmondani, kivel osszuk meg a házunkat. Amikor azonban valaki kopogtat az ajtónkon, az az udvarias, ha kinyitjuk, és megkérdezzük, ki ő, és mit szeretne.” – vélekedik Nick Thorpe, a BBC tudósítója legújabb, Sír az út előttem című könyvében, amelynek alapgondolata a Benyó Rita által moderált könyvbemutatón is elhangzott a 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. Amikor Magyarországon téma lett a menekültválság, a szerző látta, hogy míg a kormány igen erőteljes propagandakampányt indított, addig sok magyar ember oldaláról nagyon őszinte félelmek alakultak ki, annak kapcsán, hogy kik ezek az emberek, és miért vannak itt. Akkor azt gondolta, újságíróként, és íróként is logikus lépés lemenni a határokhoz, és megkérdezni az emberektől: kik vagytok, honnan jöttetek, miért, miért pont most, miért nem tegnap, miért nem holnap, mit akartok, meddig akartok maradni.

Míg korábbi könyvében a Duna útját követte végig, ebben a kötetben a menekültek útját járta be 2015-től 2018 elejéig. A célja az volt, hogy minél több emberrel megismerkedjen, és kérdéseket tegyen fel nekik.

„Szerintem ma nincs menekültválság. Aki ezt állítja, az politikai játszmát folytat. Volt menekültválság persze, amikor naponta több ezer ember érkezett át a határon” – hangsúlyozta az író, majd hozzátette: „én mindig mindenkire emberként próbáltam tekinteni, és nagyon sok ember volt, akinek vizet vagy ennivalót adtam. Úgy érzem, nagy szerencse, ha az ember olyan országba születik, ahol elég ennivaló, innivaló van.” Elmondta, a könyvben nem politizálni akart, és sajnálja, hogy a kormány politikai kérdést csinált belőle. Úgy látja, ez egy túlpolitizált téma. „Arról van szó, hogy 2011 óta, amikor véget ért az arab tavasz, nagyon sokan menekültek el a Közel-Keletről. A 23 milliós szír populációból félmillióan már meghaltak, 11 millió már nem tud a saját otthonában élni, 6 millióan Szíriában rekedtek, 5 millió Törökországban, Jordániában, vagy Libanonban van, és ebből 1 millió jött Európába. Minden harmadik menekült, aki Európába jött, szír” – részletezte az eseményeket. „Nekik ez sorsdöntő kérdés, sokkal nagyobb, mint egy választás, vagy mint egy politikai téma.”

„Talán a legfélelmetesebb az volt, amikor Schmidt Mária kiabált velem fél órán át”

„Talán a legfélelmetesebb az volt, amikor Schmidt Mária kiabált velem fél órán át”

Több száz menekülttel beszélgetett az elmúlt három év során, később több emberhez is visszatért. Példaként egy 20 év körüli kongói fiút említett, akivel Ásotthalomnál ismerkedett meg, majd másfél évvel később Párizsban találkoztak, amikor a fiú ott menekültstátuszt kapott. Mikor arról kérdezte, most mit fog csinálni, a fiú azt mondta írni és olvasni szeretne megtanulni… Számos olyan története is van, amely azt mutatja, nem a BBC tudósítójaként, hanem magánemberként közeledett az emberekhez, s akár az út szélén is leült dinnyézni afgán fiatalokkal, ha úgy adódott.

Úgy látja, a fő tévhit az emberek között, hogy azt gondolják, a menekült kevesebbet ér, mint a helyi polgár. Az egyik ember lenézi a másikat, s ez ugyanúgy igaz, ha egy magyarról van szó, aki Angliában vagy Ausztriában dolgozik, mint ha egy afgán, afrikai, iraki vagy szír menekült jön Magyarországra, vagy más országba. - Végül is, én is migránsként jöttem ide 1986-ban, azóta itt élek, és mindig azt tapasztalom, hogy tele van ez az ország vendégszeretettel. Nagyon jó volt számomra itt az utolsó harminckét év, és remélem a következő harminckettő is az lesz – tette hozzá nevetve. Elmondta, eszébe jutott ugyan az utóbbi három évben, hogy elmenjen, de reméli itt tud maradni. - Ez nagyon nehéz három év volt, mert nagyon szeretem ezt az országot, és úgy érzem, most nagyon rossz a hangulat.

Az író elmondta, nem igazán volt számára félelmetes a helyzet, még lent a határon sem. Éjszakákat, hajnalokat töltött menekültekkel. „Talán a legfélelmetesebb az volt, amikor Schmidt Mária kiabált velem fél órán át” – mesélte nevetve. Más véleményen voltak ugyanis a menekülteket illetően. Kiemelte egyúttal azt is, hogy a rendőrséggel nagyon jó tapasztalatai voltak. Még nem volt kész a kerítés a határon, amikor beszélgetni kezdett egy rendőrrel minderről, ő pedig azt mondta, ez pont olyan, mint a Monthy Python Hülye járások minisztériuma című epizódja.

Az író úgy véli, a politika nagyon ügyesen használta a témát. S a kérdésre, miért csak kormányoldalon, azt felelte, nehéz lett volna egy ellenzéki pártnak a választás előtt egy-vagy két évvel, amikor olyan domináló volt a kormány oldaláról ez a narráció. Szerinte ez egy nagyon polarizált ország. A vita a menekültkérdésről még el sem kezdődött igazán. Az író szerint ez abból is ered, hogy nagyon összetett történelme van Magyarországnak, és nem lehet megérteni a magyar hozzáállást, ha az ember nem érti, hogy ebben a térségben milyen sokszor vonultak fel külföldi katonák. - Ebben a helyzetben nagyon könnyű volt a hatalomnak az ördögöt a falra festeni. De ez nem azt jelenti, hogy a magyarokra jellemzőbb lenne az idegengyűlölet, mint az angolokra, vagy hogy nincs óriási szívük. Szerintem teljesen nyitottak, csak félnek az ismeretlentől – mondta. Úgy látja, nagyon sokan belefáradtak a menekülttémába. S ezt érzi magáról is. Szeretne kicsit a madarakról, fákról és a magyarokról írni.

2018.04.23 07:45

Marica a hegedűben – Játék a női hódítással

Publikálás dátuma
2018.07.20 12:50

Fotó: Seefestspiele Mörbisch/ Jerzy Bin
Mörbischben a Fertő tóra épített hatalmas színpadon augusztus végéig a Marica grófnőt adják. A látványos produkció koreográfusa magyar, Bodor Johanna.
Földön elszórt piros szívek, fölötte a Marica grófnő plakátja festménykeretben, a mörbischi fesztivál főbejáratánál. Ez a plakát jól leképezi a nagy hagyományokkal rendelkező osztrák operettfesztivál mottóját. Vagyis a szemre és a szívre szeretnének elsősorban hatni. A látvány és a szerethető történet számít leginkább. Bár a Mörbisch See Festspiele tavaly kinevezett új művészeti vezetője, Peter Edelmann bizonyos mértékig szeretne újítani és a fiatalokat is megcélozná, nyilván a kettő között kell egyensúlyoznia, tehát a törzsközönséget és az új nézőket is meg kell szólítania. Karl Absenger rendezésén látszik, hogy mind a két irányt figyelembe veszi. De azért a hagyományoktól való eltérés legalábbis színházi értelemben még inkább óvatoskodó, mint merész. Rögtön az elején a Fertő tóra épített hatalmas, háromezer ötszáz négyzetméternyi színpadon egyt óriási hegedű tetejéről (díszlet: Manfred Waba) a cigány asszony énekli jóslatát. A látvány egészen megkapó és nagyszabású, meg is szabja a jelmez ( Karin Fritz), a koreográfia (Bodor Johanna) és az énekesek jelenlétének léptékét. Első a hatás. Persze ehhez járul a profizmus, amire Mörbischben kényesek, felvállaltan kedvezni szeretnének a közönségnek, de egy bizonyos minőséghez ragaszkodnak. A főszereplők elsősorban operaénekesek és operai hangterjedelemmel is bírnak, ez igaz a premier szereposztására is. A Maricát alakító Vida Mikneviciute tagja volt korábban a zürichi és a hamburgi operaháznak, 2011 óta pedig a mainzi opera együttesét erősíti. Elsősorban az énekléssel tűnik ki, de játékában jól megmutatja, hogy egy nő miként képes használni a nőiességét, illetve a hódítás és az ezzel való játék érzékeny eleme lesz az előadásnak. A Zsupánt játszó Christoph Filler pedig szintén kötődött a zürichi operához, most pedig Münchenben van állandó szerződése. Mörbischben a nőért rivalizáló és küzdő férfit ábrázolja, de ő is elsősorban a dalokban otthonos. Persze mint színésztársai, nincs könnyű helyzetben a hatalmas játéktér miatt. 
A Tassilo grófot megformáló Roman Payer tag volt Bécsben, Augsburgban és Coburgban is. Ő már szenvedélyesebb, megjegyezhetőbb. Több színt mutat a szerelméért szintén ragaszkodó férfi szerepében. Az énekesi teljesítményére sem lehet panasz.  A főszereplők közül leginkább a Lisát játszó Rinnat Moriah, aki Milánóban, Berlinben és Chicagóban is fellépett korábban, tűnik ki. Mintha ő lenne közülük a legoldottabb. Nyilván hálás is a szerep, de az énekesnő él is a szerethető karakter megjelenítésének a lehetőségeivel. Összességében tehát az énekesi teljesítmények dominálnak, a színészi játék inkább másodlagos, persze azért bizonyos szint elvárás.  A már említett hegedű kinyitódni is tud, kár, hogy becsukódni nem. Energikusak, sokszínűek és látványosak Bodor Johanna koreográfiái. És ami a végén mindent visz, a Mörbischben elmaradhatatlan tűzijáték, sőt vízi játék, hiszen a szökőkutakból is zenére tört fel a víz. A vendégek pedig csakúgy mint az előadás előtt a csaknem éjfélig tartó produkció után is ráérősen fogyasztanak a fesztivál vendéglátóhelyein. A hatalmas hegedű pedig méltóságteljesen várja a következő napi közönséget az egyre hűvösebb tavon.

Szép város Kolozsvár

Bodor Johannát Kálmán Imre lánya, Kálmán Yvonne ajánlotta a mörbischi fesztiválvezetők figyelmébe, miután látta A chicagói hercegnő című előadást a Budapesti Operettszínházban és amelyet Johanna koreografált. A Budapesti Operettszínház balettigazgatója a beküldött videófelvételek alapján több jelölt közül végül meg is kapta a megbízást a Marica grófnő koreografálására. Most dolgozott először Mörbischben. „Huszonöt éves koreográfusi pályámon sokszor találkoztam ezzel a műfajjal, például a vígszínházi Mágnás Miskában, melyet Mohácsi János rendezett és Imre Zoltán volt a koreográfusa, neki voltam az asszisztense. Későbbiekben is sokszor előfordult, hogy operettet koreografáltam, sőt a Marica grófnőt is Szolnokon, ahol Ács János rendezte. És ha Gombrowicz Operetkáját is ehhez a műfajhoz soroljuk, akkor elmondhatom, hogy Kaposváron is koreografáltam operettet” – mesélte Bodor Johanna. "Nem értek egyet az operett műfajának a cikizésével, mert nagy kihívás ebben a műfajban is jól dolgozni" – jegyezte meg.  Mörbischben is arra figyelt különösen, hogy professzionista körülményeket teremtsen a hagyományosan Szlovákiából érkezett tánckar tagjainak. Két munkatárását – Hajdu Anitát és Kováts Gergely Csanádot - is magával vitte, hogy segítsen betanítani a negyven táncos, ötven statiszta és az énekesek mozgását. Igyekezett a folklór elemeket vegyíteni rock, kortárs és más tánclépésekkel.  Johanna kolozsvári, így különösen kedves volt számára az operett egyik nagy slágere, a Szép város Kolozsvár, amit már gyerekkorában megtanult, de csak később tudta meg, hogy ezek a dallamok Kálmán Imre operettjéből valók. „Ennél a számnál azt képzeltem el, hogy Zsupán ezt a dalt ajándékba adja Maricának, mivel el akarja őt kápráztatni, meg szeretné őt hódítani, úgy hogy közben megtáncoltatja a falu apraja-nagyját, úgy mintha az egészet ő koreografálta volna” – fűzte hozzá Bodor Johanna. 
2018.07.20 12:50

Három apa és a rommá botoxolt nagyi garantált siker

Publikálás dátuma
2018.07.20 12:20

Fotó: AFP/ Aris Messinis
A Mamma Mia! folytatása, a Sose hagyjuk abba atmoszférája sötétebb, mint az első rész, de megdolgozik a happy endért.
A Mamma Mia! első része igazi kultfilm lett Magyarországon. Elképesztő eufória kísérte, több mint 750 ezer jegyet adtak el rá, a mozik annak idején versenyeztek és nagyon nehéz volt olyan embert találni, aki nem szakértette az ABBA musicalt. Hasonló sikert a film csak Svédországban és az Egyesült Királyságban ért el. A magyar robbanás nyilván annak köszönhető, hogy a sláger és retro ideával szabályozott rádiók hazája vagyunk, ahol a hetvenes évek nagybetűs svéd popzenekara még mai is piszok menőnek számít. Phyllida Lloyd rendező művét ennek következtében nálunk a felhőtlen szórakozás szinonimája lett, ez pedig több mint remek teljesítmény egy életigenlő giccstől. Megbocsátottuk minden egyes hibáját, a logikai megbicsaklásokat és valamilyen mágikus oknál fogva nem a fejünket fogtuk, hanem együttérzően hahotáztunk, amikor például Pierce Brosnan torokból dalra fakadt.  Pontosan tíz év telt el a dicsőséges első rész premiere óta, amit meg is tudok érteni, hiszen nem volt túl egyszerű folytatni a történetet. Teljes volt a happy end, Donna (Meryl Streep) megtalálta a boldogságot Sammel (Pierce Brosnan), „lányuk”, Sophie (Amanda Seyfried) pedig elkezdhette a szerencsésnek ígérkező életét, immár három apával. Egyszóval, nem volt ezen túl sokat mit cifrázni, így az írók és a Sose hagyjuk abba alcímmel ellátott folytatás rendezője, Ol Parker, ügy döntött, hogy ugyanazt a sztorit adja elő, csak épp pepitában. Azaz, a produkció fele a múltban, egészen pontosan 1979-ben játszódik, amikor a fiatal Donna (Lily James) kikerül az egyetemről és elindul világgá: először Párizsba és onnan célirányosan a kis görögországi szigetre, ahol végül is megtalálja a helyet, ahol le szeretné élni az életét. Eközben, így vagy úgy, három különböző fiatalember ágyában köt ki. A részelteket ismerjük az első részből, de most látjuk megtörténni is azokat real time. 
A jelenben zajló cselekményszál lényege, hogy Donna már egy éve halott (nem spoiler, tele volt a média azzal, hogy Streep csak pár napot forgatott a stábbal) és lánya, Sophie újra akarja nyitni a hotelt. Hogy a problémák komolyabbaknak tűnjenek, a párja, Sky (Dominic Cooper) sincs vele, mert New Yorkban nyomul. Még a viharfelhők is gyülekeznek... Az első résznek az összes karaktere visszatér a folytatásban (akik nem tudnak énekelni, azokat most nem erőltetik), olykor nehezére is esik az alkotóknak, hogy ennyi karaktert és idősíkot mozgassanak, de egy idő után még a legzordabb kritikus is megadja magát és elkönyveli, hogy itt minden lehetséges, a mese felülírja a valóságot. Például, hogy egy emblematikus zenekar szerepel mindkét idősíkban, vagy hogy Donna egy jedi lovag képességeivel rendelkezik. A Sose hagyjuk abba atmoszférája érdekesen melodramatikus, kvázi sötétebb, mint az első rész, de legalább lehet dolgozni a happy endért. Bár igaz, az abszurditás a köbön akkor következik be, amikor megjön a nagyi bulizni, akit a rommá botoxolt Cher alakít. Annyira rosszul, hogy az már zseniális. A siker tehát újfent garantált!
2018.07.20 12:20
Frissítve: 2018.07.20 12:20