Vereségünk okai

A 2018-as országgyűlési választásokon a Fidesz megszerezte harmadik alkotmányozó többségét. Minden a kormánypártnak kedvezett: a választási rendszer, a Fidesz-sajtóiroda részévé züllesztett közmédia, az óceáni nagyságú erőforrástöbblet – szó sem lehetett arról, hogy a választási küzdelemben a felek egyenlő feltételek mellett mellett mérkőzhessenek. Ennek ellenére ki kell jelentenünk: az ellenzék – mely a brutális erőfölény tudatában vett részt a megmérettetésen – elbukott. A Fidesz a 2014-es eredményéhez képest jelentősen növelte szavazótáborát. Erre az ellenzéki oldalon egyedül az LMP volt képes. A többi párt támogatottsága stagnált vagy csökkent. Videkén szinte eltűnt a baloldal. A Jobbik több tucat egyéni képviselői helyet remélt, de kénytelen volt egyetlen eggyel beérni. A Demokratikus Koalíció minden várakozást alul múlt, a Momentum nem tudta megugrani parlamenti küszöböt. És bár az az LMP a voksok számát tekintve történelme legjobb eredményét érte el, mégsem tudott országos középpártá erősödni. A Fidesz szavazatnövekedése miatt kimondhatjuk: ezt a választást egyszerre nyerte meg Fidesz-KDNP és vesztette el az ellenzék.

Utóbbi elsődleges vereség-reakciói elhibázottak voltak: az említett egyenlőtlen feltételek miatt kesergett, illetve belebonyolódott egy terméketlen és eredménytelen bojkott vitába. Szinte egyedül Gyurcsány Ferenc volt kivétel, aki az eredmények ismeretében azonnal, pontosan és őszintén kimondta: „nem találjuk az ellenszerét (…) a Fidesz politikájának.” És ezzel a lényegre világított rá: az ellenzék tartalmilag nem tudott válaszolni a Fidesz politikájára. Magyarán: annak a Demokratikus Koalíciónak az elnöke - amelynek politikusai aranyérmesek voltak mindenki leárulózásában, aki nem tartott lépést aktuális hatalomtechnikai ötletelésükkel - hirtelen megvilágosodott és belátta: közös problémánk gyökere tartalmi és nem technikai volt.

Ez az írás a tartalmi gondokkal kíván foglalkozni. Hiszen a technikai kérdéseket (például az összefogást) azért kellett folyamatosan napirenden tartani, mert hiányzott a tartalmi mondanivaló. Ezért igaz az az álláspont, hogy a koordináció részletkérdés volt, mégpedig abból a fajtából, amit a politikusoknak egymás és a négy fal között kellett volna rendezniük. Ugyanakkor Rónai Egon az ATV Húzós című műsorában a lényegre tapintott: azért erről kérdezte az ellenzéki politikusokat, mert ez volt az egyetlen történés a mi oldalunkon. Mentegetőzésképpen fel lehet sorolni az értelmiségiek, a balliberális közbeszéd és a civilek bűneit – de az nem ad felmentést egyetlen politikusnak és politikai közösségnek sem. A felelősség mindig a politikusuké. Hogy elkezdődött és sok folytatást megért az a szappanopera, amelyik arról szólt, holt tart az ellenzéki politika jelölt-castingja; ki, mikor, kit árul el; ki kinek a bérence, ügynöke – nos, ez az ellenzéki politikusok hibája. Az enyém is, és azé a politikai közösségé is, amelyhez tartozom. E hibákat viszont csak akkor nem követjük el újból, ha kielemezzük vereségünk okait.

A feladat a tartalmi kérdések megválaszolása. Ami persze újra aktuálissá teszi a technikai kérdéseket is – de a sorrendet nem szabad felcserélni. Hiszen a 2018-as választásokból nyilvánvalóan látszik: kizárt, hogy a jelenlegi pártstruktúrában jelentős politikai sikert lehessen elérni. De a pártstruktúra önmagától nem változhat meg. Kizárólag akkor változhat, ha akadnak olyan szereplők, akik képesek együttműködni – közös ügyekben, közös felületen.

A második kvótanépszavazás

A hódmezővásárhelyi időközi választás után a jobboldali politizáló osztály attól zsongott, hogy a migráció napirenden tartása kevés lesz a Fidesz választási győzeleméhez, jobb lenne a kormányzás eredményeiről beszélni. A Fidesz vezetése mégis másképp döntött, továbbra is a migrációt, és a hozzá szorosan kapcsolódó Soros-kampányt tartotta fókuszban. Ráadásul még intenzívebben vádolta az ellenzéket azzal, hogy lebontaná a határkerítést és beengedné az illegális bevándorlókat. Így a migrációs veszély jól megfogható tétet adott a választásnak: ha nem a Fideszre szavazol, akkor jönnek az illegális migránsok. Ez a tét a magyarok egy jelentős részét az urnákhoz terelte.

A migráció kapcsán az ellenzéki pártok reakciója egységes volt: a témával nem szabad foglalkozni, inkább az oktatásra és az egészségügyre, az „emberek valódi problémáira” kell fókuszálni. Ez a logika alapvetően nem volt elhibázott, hiszen egy olyan kérdésben, amiben az emberek jelentős többsége egyetért a kabinettel, kár lett volna versenyezni – egyetlen ellenzéki párt sem tudott volna például azzal az üzenettel pluszszavazatot szerezni, hogy még magasabb kerítést épít. Ám ahhoz, hogy az ellenzék sikerrel hallgathasson a migrációról, egy alapvető feltételt teljesítenie kellett volna: nyilvánvalóvá kellett volna tennie, hogy közte és a kormány – vagyis a választópolgárok között – nincs véleménykülönbség. Azaz az ellenzék is úgy gondolja: az illegális migráció rossz és Magyarországnak joga van megvédenie a határait.

Amikor a kvótanépszavazáson Keresztes László Lóránt képviselőtársammal ketten, ellenzéki politikusként vállaltan nemmel szavaztunk, sok kritikát kaptunk. Ugyanakkor, meggyőződésem, hogy a kérdésre a nemzeti érdeket figyelembe vevő választ adtunk – és amennyiben az ellenzéki politikusok többsége is így tett volna, más eredmény tértünk volna el április 8.-án.
Az, hogy ki dönt arról, ki élhet egy ország területén, az önrendelkezés legalapvetőbb kérdése. Ráadásul baloldali szempontból sem védhető, hogy létezne olyan emberi jog, miszerint mindenki ott élhet, ahol akar. A jóléti állam létének alapja, hogy az állampolgárok az adók és járulékok befizetése révén jutnak hozzá szolgáltatásokhoz. Vagyis a jóléti állam kockázatközösség – a sokat emlegetett szolidaritás képezi az alapját. Csakhogy ez a szolidaritás jól körülhatárolt csoportot feltételez, ahol közösek a normák, az értékek és a kultúra. A baloldal egyik fő vívmánya a jóléti állam, amely csak határokkal és korlátokkal létezhet. A bevándorlás a közösön kiharcolt bérek letörését, a megélhetési költségek emelkedését eredményezi, miközben nagyon is alkalmas a profitmaximalizálásra.

Ez persze nem jelenti azt, hogy azt a gyűlöletkeltő stílust, amivel a Fidesz hergelte a magyar embereket, ne lenne szabad, sőt ne kellene elutasítani. De egy stílusvita nem elegendő egy ilyen fontos és hatásos politika legyőzéséhez. A 2018-as választást úgy is felfoghatjuk, mint a második kvótareferendumot. Ezt veszítettük el másodjára.

A globális elit a magyar nép ellen

A Fidesz jelszava az volt, hogy „nekünk Magyarország az első.” A hatalom kampányának legalapvetőbb mondanivalóját úgy lehetne összefoglalni, hogy ők a lokális nép a globális elit ellen. (Cinikusan szólva a Fidesz legjelentősebb politikai teljesítménye, hogy összesen 12 év kormányzás után elitellenesnek tudott mutatkozni.) A kormánypárt kommunikációja az elnyomott, a nemzetközi összeesküvés ellen küzdő szabadságharcos mítoszára épült – mindezt úgy, hogy tükörfordításban használt amerikai kampányszlogeneket.

Orbán Viktor és kormánya minden mondatával direkt felhergelte az EU politikai erőközpontjait és a nyugati sajtót. A magyar miniszterelnök azzal srófolta föl világpolitikai jelentőségét, hogy Európa sötét lovagjaként szembement a nagy konszenzus nem gazdaságpolitikai részével, és ideológiailag megkülönböztette magát. Főszereplő lett Európa színpadán. De nem azért, mert – ahogy például Techet Péter írja az Azonnalin – szembement a német ipari lobbival vagy az EU alapvető gazdasági felépítésével. Pont az ellenkezője történt: Orbán csupán a puha ügyekben volt kemény. A neoliberális európai konszenzus kiszolgálójaként szabadságharcot folytatott szimbolikus ügyekben, mindenhol megkereste az általa SZDSZ-nek ítélt alapvetéseket és ellentmondott neki.

Az ellenzék pedig ebben a vitában folyamatosan belecsúszott a globális elit lokális védelmezőjének szerepébe. Az „Európa, Európa” skandálások, a fejlett nyugatozás, az európai értelemben vett konzervatív/liberális/szocialista/zöld közösségek várása semmi másra nem volt jó, csak arra, hogy áthúzza ezt a vitát a szimbolikus térbe. Márpedig ezt a vitát csak a materiális térben tudjuk megnyerni. Azzal, ha elmondjuk, hogy az Orbán-kormány többet ad a multiknak, mint bármelyik szocialista kormány; ha megmutatjuk, hogy az egykulcsos adóval hozott egy külföldről importált, a magyar embereknek káros ideológiát hozott be.

Európa nem fogunk nekünk segíteni. Nem várhatjuk, hogy ezt a kormányt külföldről döntsék meg. Minden olyan lépéssel, minden olyan gesztussal, amivel külföldről akarunk a kormányra nyomást gyakorolni csak azt igazoljuk, hogy tényleg ők a magyar nemzetet képviselő bátor szabadságharcosok. Itthon kell leváltani a kormányt. Egyszerűen azért, mert nem képviseli a magyar emberek érdekeit.

A balliberális konszenzus vége

Techet Péter írja említett cikkében, hogy „ma már a nyilvánosság csatornái, terei kinyíltak. Nem fontosabb egy Die Zeit-esszé, mint a Mindenegyben blog nyelvtani hibáktól hemzsegő írása.” Ebben tökéletesen igaza van.

A politikai felhatalmazást kétféle legitimáció alapozhatja meg. Vagy a többség képviselete, vagy az a meggyőződés, hogy a jobb minőségű emberek, az erkölcsileg felsőbbrendűek élcsapata hivatott a vezetésre. Egy demokráciában az előbbiek győznek, az utóbbiak veszítenek. Az ellenzék ezt már tudja. Ezt mutatja a „Sokak Magyarországa” illetve, a „mi vagyunk a többség” jelszó – de itt még van teendőnk. Ugyanakkor ez azt jelenti, hogy igenis sokkal fontosabb, milyen üzenetet tudunk eljuttatni egy tetszőleges magyar településre, mint az, hogy mit ír a Die Zeit vagy bármelyik nagypresztízsű világlap.
Azok, akik még mindig az „élcsapat típusú” politikai legitimáció birtokosainak tekintik magukat, a balliberális politizáló és duruzsoló osztály nagy öregjei közé tartoznak. Ők minden irónia nélkül írnak le olyan mondatokat, hogy „a bunkók világuralma kezd kiteljesedni.” Ők azok, akik hivatva érzik magukat, hogy az összes ellenzéki képviselőjelöltnek megszabják, ki, kivel fogjon össze. Ők azok, akik előríják, meddig nem szabad a Jobbikkal még csak vitázni sem, és mikor kell benne szövetségest látni, összefogni vele. Könnyű lenne rájuk fogni az ellenzék sikertelenségét, és kikiáltani őket bűnbaknak.

Lendvai Ildikó mondta egyszer, hogy a politika olyan, mint a váltófutás: akik elől futnak, akkor tudják a váltót átadni, ha utolérik őket. Hogy a balliberális értelmiség ötletei mennyire relevánsak, az attól függ, hogy a politika miben hallgat rájuk. Ameddig nincs egy alternatív közvetítő közeg, nincs egy alternatív észosztó osztály, addig ők értelmezik a politikát (a médiában is), ők lesznek hatással a közügyekre. A politika felelőssége és dolga ezzel szemben az, hogy ha más üzeneteket tart helyesnek és hasznosnak, akkor teremtse meg a feltételeit e tartalmak megjelenítésének. Az ellenzéki politikusoknak a szűkülő médiatérben egymás árulózása helyett inkább érvelniük kellene, melyik döntést miért tartják jónak vagy hibásnak. Ha így tennénk, akkor mindannyian többre mennénk.

Az, hogy a Fidesz harmadszor is alkotmányozó többséget szerzett, közös kudarcunk. Aminek oka van. Az első feladat, hogy végiggondoljuk: mit rontottunk el. Nem fogunk az összes okban egyetérteni, de ha higgadtan kibeszéljük a jó és rossz kompromisszumokat, ha józanul elemezzük a valóságot, akkor fel tudunk nőni a szavazók által elvárt felelős viselkedéshez. Ha nem tesszük, marad a sértődöttség, a hisztéria – és a sikertelenség.

Szerző
2018.05.16 09:42
Frissítve: 2018.05.16 11:24

Ne fogjunk semmit a butaságra

A rutinos ex-politikus, Horn Gábor A butaság hatalma című utolsó írásában, mindenféle helyes dologról beszél, amikor régi-új ellenzéki politikákat sürget. De alapvetően, egzisztenciálisan és stratégiailag téved, amikor “butának” nevezi a társadalmi többséget. “A butaság hatalma ül most tört az országon” – írja, és ez a szó szoros értelmében kártékony. Nem egyszerűen lekezeli a közvéleményt, amikor azt sugallja, hogy nem hallották meg a mi okosságainkat, esetleg nem engedték nekik, hogy meghalljanak bennünket. Hanem – véletlenül vagy szándékosan, de - felmenti az ellenzéket. 
Amivel rosszabbat nem is tehetne neki. Mi jól mondtuk, amit mondtunk, de hát ezeknek, ugye? Nem hallották meg, esetleg igen, de nem értették, amit nekik mondtunk. 
A Horn Gyula kormányzása és a bukás közötti években a szoclib koalíció értékvilága, üzenetei a középosztályhoz szóltak. Annak nyelvét használták, annak értékvilágát jelenítették meg. Azt hitték, így szolgálják igazán a modernizációt, amely egyébként is a nagyvárosokban jelenik elsősorban meg. A többiek meg érjék be azzal, amit belőlünk megértenek. Sokan a szocialista politikusok között, az utolsó években maga Gyurcsány is, hittek az ilyesmiben, vagy legalábbis felmondták ezt a leckét. Ami persze meghatározó mértékben a szabad demokratáktól jött, s aminek elfogadtatásában annak idején Horn Gábor személyesen is, koordinációs államtitkárként is nagy szerepet vállalt. 
Mindegy, történt, ahogy történt, de most nem kellene megint elővenni a “hozzánk képest buták” szöveget. Közhely, hogy a Fidesz bázisa talán több mint egy évtizede a kisvárosok “nem-diplomásai” közül kerül ki. De ez még nem jelenti, hogy ebben a világban csak bunkók élnének. Aki csak egy kicsit utazik a leghétköznapibb menetrendszerű buszokkal az országban (az utolsó egy-két hónapban én ezt megtettem Kecskemét környékén, meg Hódmezővásárhely és Szeged között), ötpercenként megtapasztalhatja, hogy e térségek is modernizálódnak. Megnézheti, milyen trikókat hordanak, milyen fagylaltot nyalnak, milyen sporttáskákkal járnak azok, akik péntek délután hazafele tartanak és az egyes megállóknál kiszállnak. 
Az ő világukat a pesti okosok nem tudták megszólítani, vagy inkább nem akarták. De ez nyelvi probléma volt, és nem azt jelentette, hogy ezek az emberek, térségek meghatározó módon kimaradtak volna a magyar modernitásból. Amiben persze vannak helyi értelmezések és értelmezhetetlenségek, de azoknak a “politikai butasághoz” semmi közük nincs. 
Az ország a gazdasági fejlettségi szintjéhez képest szinte mindenütt jobban globalizált (egyébként a nemzetközi mérések szerint nemcsak Európa, hanem az ipari világ egyik leginkább globalizált térsége). Például az egyik nagyszabású ilyen tárgyú összehasonlításban mintegy nyolcvan országból a 10. Magyarország. A 9. Finnország, a 11. Kanada. (MT Globalisierungsreport 2018. 9. old.) Mindez éppen nem a népi butaságról tanúskodik, hanem inkább csak a kreativitáshiányról a progresszív politikában. 
Vagyis arról, hogy először is nem tudjuk a globalizáció és a modernizáció közötti megélt különbséget felmutatni és értelmezni azok számára, akiknek ez valódi tapasztalat - és nemcsak az alföldi tanyaközpontokban, falvakban, hanem egyébként az ország nagyvárosaiban is. A kormányoldal nagyon sok újat nem mond, de azt legalább begyakorolta, a közönség egy része meg elvan ezzel. A progresszív oldal pedig nem mond olyasmit, ami a körúton vagy a Szent István parkon kívül hasonlítana a megélt tapasztalatokra. És ez nem butaság kérdése. 
Amit mond, azt egyébként a pesti egykori munkás elővárosokban sem értik, de ott még egyelőre a baloldali pártoknak van valamilyen hitelességük, akárkik mondják is fel a sokszor ott is értelmezhetetlen szövegeket. De hát ez a kegyelmi időszak sem tart túl sokáig.
2018.07.16 12:17
Frissítve: 2018.07.16 15:11

Közösségi közlekedés

Villamos, autóbusz. Néha az az érzésem, hogy mi, magyarok nem tanultunk meg fel-és leszállni. Nem tanultuk meg, hogy amikor a jármű a megállóba ér, és kinyílnak az ajtók, akkor először leszállnak a leszállók, és csak ezt követően szállhatnak fel a felszállók. Illik lesegíteni az idősebbeket vagy a kisgyerekkel utazókat. 
Amikor végre felszálltunk, illik nem megállni az ajtóban, mert más felszállók is követnek bennünket. Illik nem méltóságteljesen felszállni, engedni kell, hogy közösségi érzésünk kiteljesedjék, hiszen - bármilyen zavaró is - mások is utaznak rajtunk kívül. Kerüljük, hogy mellettünk utazók nyakába hapcizzunk, de ha ez elkerülhetetlen, legalább kérjünk bocsánatot. Ne beszéljünk hangosan, kerüljük a telefonálást, ne szégyelljük időben jelezni leszállási készségünket. 
Ugyancsak nem tanultuk meg még a tisztességes sorbanállást, ami a kulturált közösségi magatartás egyik alapvető formációja. Londonban ha két potenciális felszálló várakozik a megállóban, az természetes, hogy sorban állnak, és szeretnek is sorban állni, hiszen ezzel kimutatják magas színvonalú közösségi szellemüket. A régi londoni buszok csak hét álló utast szállíthattak, és ha a megállóból több felszállót már nem vehettek fel, a kalauz elkiáltotta magát: ramp jam full, és aki ezek után felszállt, az csak magyar vagy lengyel lehet.
És hát természetesen az autózás, ami sok embernek feszültségforrás. Úgy véljük, hogy mindenki más rosszul vezet, udvariatlan, erőszakos és türelmetlen. De vajon bennünk nincs hiba? Alapvető követelmény, hogy ha férfi vezet, akkor női utasának kívülről kinyitja az ajtót és csak azután száll be a kormány mögé. Ha hibázunk, és ezzel kellemetlenséget okozunk másoknak, egy bocsánatkérő mozdulat vagy mosoly könnyen kioltja a feszültséget. Kiélezett helyzetekben fontos a szemkontaktus, hiszen ezzel megismerhetjük autóstársunk szándékait, ám a bizalmaskodást, átkiabálást kerülni kell. A klasszikus elmélet szerint a teherautó leszorítja a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros lenyomja a gyalogost. Ráadásul az udvariatlan vagy illetlen viselkedés után egyszerűen továbbhajtunk, és már el is felejtjük, hogy valakinek elrontottuk a napját.
A járdán ugyan nincsenek közlekedési szabályok, ám jómodor és előzékenység itt is létezik. Keskeny járdán nem szerencsés hosszabb társalgást folytatni, aminthogy az is természetes, hogy előnyt adunk mozgáskorlátozottaknak, idős, nehezen járó gyalogosoknak vagy babakocsit toló szülőnek. Udvariatlanságnak számít egy kávéház teraszán társasággal ülő ismerősünkhöz kéretlenül csatlakozni. Ha gyerekeket látunk egyedül kóborolni, udvariasan, de bizonyos távolságtartással érdeklődjünk arról, segíthetünk-e hazatalálnia. Hasonló határozottságot és tapintatot kíván az az eset, amikor valaki a közelünkben rosszul lesz.
Bakuban láttam, hogy az autók dugó esetén gátlástalanul közlekednek a járdán, a gyalogosok pedig udvariasan félrehúzódnak.
Hát, ahány ház…
E hasábokon szerzőnk, az egykori diplomata illemtani sorozatát olvashatják
2018.07.16 10:19
Frissítve: 2018.07.16 10:19