Történelmi bűn

Akár a csalódottság is szólhatna belőlem, hiszen most fizetett gyakornok lennék a Csongrád megyei helyi lapnál, ha Andy Vajna nem vásárolja fel azt. Azonban sokkal inkább dühöt és a szomorúságot érzek. A helyi újságok felvásárlása és gyűlöletpropagandával való kitömése ugyanis történelmi bűn, és jelen esetben elsősorban nem annak gazdasági oldala (a közpénzből feltőkésített kormányközeli oligarchák megveszik, majd állami hirdetéseken keresztül tartják fenn a lapokat), hanem a tartalom miatt: ami benne van az újságban, és még inkább, ami nincs benne.

Bár a Népszabadság és a Magyar Nemzet megszűnése a magyar sajtó egy-egy fekete napja volt, és a hazai nyilvánosság és kultúra sosem lesz már ugyanolyan ezen két újság nélkül, nem szabad elfelejteni, hogy mindkettő alapvetően az urbanizált, a politikában otthonosan mozgó olvasóközönség lapja volt. A helyi sajtótermékek, elsősorban az abszolút monopolhelyzetű nyomtatott lapok azonban éppen a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő, az információkhoz nehezebben hozzájutó agglomerációs területeken, falvakban, kistelepüléseken élőktől veszik el a hiteles információforrást. Attól az érdekeit nehezen érvényesítő rétegtől, amelyet a politika sosem lát, csak kihasznál, és megveszi a szavazatát egy kiló krumpliért négy évente.

A vidék Magyarországának nagy része mostantól már véglegesen elveszítette a lehetőségét annak, hogy hozzáférjen egy független, hiteles és az újságírószakma szabályai, etikája szerint összeállított sajtóhoz, amely a valóságot közli. De itt nem áll meg a dolog, nem csupán elvették ezek az oligarchák a tájékozódás lehetőségét a legrosszabb helyzetben élőktől, hanem valami sokkal rosszabbat, az állami gyűlöletpropagandát erőszakolták be a helyére. Ügyesen nem új lapokat indítottak, mert tudták, hogy egy valóban a helyi ügyekre reflektáló újság helyett senki se venne migránsozós propagandaújságot (arra amúgy is ott vannak a plakátok, ingyen). Ehelyett az évtizedek óta a környékre beágyazott és jól ismert helyi lapokat vásárolták föl, sok esetben - anyagi kényszerűségből - az újságírók nagy része is maradt, csak éppen már meg van kötve a kezük, és felülről mondják meg nekik, mit kell írniuk.

Így tehát a már gyerekkorunktól velünk lévő helyi újságon és annak régi ismerős arcain keresztül nyomja be közénk a propaganda ártó és bűzös mérgét a NER, amelynek a hatása máris érzékelhető. Az emberek közé éket verő rendszer az „oszd meg és uralkodj” elve alapján él és virul, miközben az amúgy is egzisztenciális félelemben élők sosem látott migránsoktól rettegnek, és az ország még inkább megosztott. Már családok, barátságok szakadnak szét a politikai nézetkülönbségek miatt.

De még ez sem minden. Egy harmadik lehetőséget is elvettek az emberektől, és ez talán még az előző kettőnél is nagyobb vétek. Ez pedig az érdekképviselet lehetősége. A helyi lap volt az a fórum, ahová a helyben élők fordulhattak, ha sérelem, jogtalan elbánás érte őket, hogy legalább a nyilvánosság igazságot szolgáltasson nekik olyan ügyekben, amelyek az országos sajtót általában aligha érdeklik. Ne legyenek illúzióink: belpolitikailag semleges témákban vélhetően még megjelenhetnek ilyen cikkek, de a helyi lapok többé ezt a szerepüket sem fogják ellátni, hiszen közben azt kell mérlegelni, valakinek a személyes problémája vajon nem vet-e rossz fényt a város fideszes önkormányzatára, a helyi állami cégek nagyurára stb. Így pedig nem lehet a „kisembereket” képviselni.

A politika jött, látott, ártott, learatta a maga hasznát, majd még az eddigieknél is inkább magára hagyta az amúgy is egyedül lévő vidéket.

Szerző
2018.05.17 08:03

Ne fogjunk semmit a butaságra

A rutinos ex-politikus, Horn Gábor A butaság hatalma című utolsó írásában, mindenféle helyes dologról beszél, amikor régi-új ellenzéki politikákat sürget. De alapvetően, egzisztenciálisan és stratégiailag téved, amikor “butának” nevezi a társadalmi többséget. “A butaság hatalma ül most tört az országon” – írja, és ez a szó szoros értelmében kártékony. Nem egyszerűen lekezeli a közvéleményt, amikor azt sugallja, hogy nem hallották meg a mi okosságainkat, esetleg nem engedték nekik, hogy meghalljanak bennünket. Hanem – véletlenül vagy szándékosan, de - felmenti az ellenzéket. 
Amivel rosszabbat nem is tehetne neki. Mi jól mondtuk, amit mondtunk, de hát ezeknek, ugye? Nem hallották meg, esetleg igen, de nem értették, amit nekik mondtunk. 
A Horn Gyula kormányzása és a bukás közötti években a szoclib koalíció értékvilága, üzenetei a középosztályhoz szóltak. Annak nyelvét használták, annak értékvilágát jelenítették meg. Azt hitték, így szolgálják igazán a modernizációt, amely egyébként is a nagyvárosokban jelenik elsősorban meg. A többiek meg érjék be azzal, amit belőlünk megértenek. Sokan a szocialista politikusok között, az utolsó években maga Gyurcsány is, hittek az ilyesmiben, vagy legalábbis felmondták ezt a leckét. Ami persze meghatározó mértékben a szabad demokratáktól jött, s aminek elfogadtatásában annak idején Horn Gábor személyesen is, koordinációs államtitkárként is nagy szerepet vállalt. 
Mindegy, történt, ahogy történt, de most nem kellene megint elővenni a “hozzánk képest buták” szöveget. Közhely, hogy a Fidesz bázisa talán több mint egy évtizede a kisvárosok “nem-diplomásai” közül kerül ki. De ez még nem jelenti, hogy ebben a világban csak bunkók élnének. Aki csak egy kicsit utazik a leghétköznapibb menetrendszerű buszokkal az országban (az utolsó egy-két hónapban én ezt megtettem Kecskemét környékén, meg Hódmezővásárhely és Szeged között), ötpercenként megtapasztalhatja, hogy e térségek is modernizálódnak. Megnézheti, milyen trikókat hordanak, milyen fagylaltot nyalnak, milyen sporttáskákkal járnak azok, akik péntek délután hazafele tartanak és az egyes megállóknál kiszállnak. 
Az ő világukat a pesti okosok nem tudták megszólítani, vagy inkább nem akarták. De ez nyelvi probléma volt, és nem azt jelentette, hogy ezek az emberek, térségek meghatározó módon kimaradtak volna a magyar modernitásból. Amiben persze vannak helyi értelmezések és értelmezhetetlenségek, de azoknak a “politikai butasághoz” semmi közük nincs. 
Az ország a gazdasági fejlettségi szintjéhez képest szinte mindenütt jobban globalizált (egyébként a nemzetközi mérések szerint nemcsak Európa, hanem az ipari világ egyik leginkább globalizált térsége). Például az egyik nagyszabású ilyen tárgyú összehasonlításban mintegy nyolcvan országból a 10. Magyarország. A 9. Finnország, a 11. Kanada. (MT Globalisierungsreport 2018. 9. old.) Mindez éppen nem a népi butaságról tanúskodik, hanem inkább csak a kreativitáshiányról a progresszív politikában. 
Vagyis arról, hogy először is nem tudjuk a globalizáció és a modernizáció közötti megélt különbséget felmutatni és értelmezni azok számára, akiknek ez valódi tapasztalat - és nemcsak az alföldi tanyaközpontokban, falvakban, hanem egyébként az ország nagyvárosaiban is. A kormányoldal nagyon sok újat nem mond, de azt legalább begyakorolta, a közönség egy része meg elvan ezzel. A progresszív oldal pedig nem mond olyasmit, ami a körúton vagy a Szent István parkon kívül hasonlítana a megélt tapasztalatokra. És ez nem butaság kérdése. 
Amit mond, azt egyébként a pesti egykori munkás elővárosokban sem értik, de ott még egyelőre a baloldali pártoknak van valamilyen hitelességük, akárkik mondják is fel a sokszor ott is értelmezhetetlen szövegeket. De hát ez a kegyelmi időszak sem tart túl sokáig.
2018.07.16 12:17
Frissítve: 2018.07.16 15:11

Közösségi közlekedés

Villamos, autóbusz. Néha az az érzésem, hogy mi, magyarok nem tanultunk meg fel-és leszállni. Nem tanultuk meg, hogy amikor a jármű a megállóba ér, és kinyílnak az ajtók, akkor először leszállnak a leszállók, és csak ezt követően szállhatnak fel a felszállók. Illik lesegíteni az idősebbeket vagy a kisgyerekkel utazókat. 
Amikor végre felszálltunk, illik nem megállni az ajtóban, mert más felszállók is követnek bennünket. Illik nem méltóságteljesen felszállni, engedni kell, hogy közösségi érzésünk kiteljesedjék, hiszen - bármilyen zavaró is - mások is utaznak rajtunk kívül. Kerüljük, hogy mellettünk utazók nyakába hapcizzunk, de ha ez elkerülhetetlen, legalább kérjünk bocsánatot. Ne beszéljünk hangosan, kerüljük a telefonálást, ne szégyelljük időben jelezni leszállási készségünket. 
Ugyancsak nem tanultuk meg még a tisztességes sorbanállást, ami a kulturált közösségi magatartás egyik alapvető formációja. Londonban ha két potenciális felszálló várakozik a megállóban, az természetes, hogy sorban állnak, és szeretnek is sorban állni, hiszen ezzel kimutatják magas színvonalú közösségi szellemüket. A régi londoni buszok csak hét álló utast szállíthattak, és ha a megállóból több felszállót már nem vehettek fel, a kalauz elkiáltotta magát: ramp jam full, és aki ezek után felszállt, az csak magyar vagy lengyel lehet.
És hát természetesen az autózás, ami sok embernek feszültségforrás. Úgy véljük, hogy mindenki más rosszul vezet, udvariatlan, erőszakos és türelmetlen. De vajon bennünk nincs hiba? Alapvető követelmény, hogy ha férfi vezet, akkor női utasának kívülről kinyitja az ajtót és csak azután száll be a kormány mögé. Ha hibázunk, és ezzel kellemetlenséget okozunk másoknak, egy bocsánatkérő mozdulat vagy mosoly könnyen kioltja a feszültséget. Kiélezett helyzetekben fontos a szemkontaktus, hiszen ezzel megismerhetjük autóstársunk szándékait, ám a bizalmaskodást, átkiabálást kerülni kell. A klasszikus elmélet szerint a teherautó leszorítja a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros lenyomja a gyalogost. Ráadásul az udvariatlan vagy illetlen viselkedés után egyszerűen továbbhajtunk, és már el is felejtjük, hogy valakinek elrontottuk a napját.
A járdán ugyan nincsenek közlekedési szabályok, ám jómodor és előzékenység itt is létezik. Keskeny járdán nem szerencsés hosszabb társalgást folytatni, aminthogy az is természetes, hogy előnyt adunk mozgáskorlátozottaknak, idős, nehezen járó gyalogosoknak vagy babakocsit toló szülőnek. Udvariatlanságnak számít egy kávéház teraszán társasággal ülő ismerősünkhöz kéretlenül csatlakozni. Ha gyerekeket látunk egyedül kóborolni, udvariasan, de bizonyos távolságtartással érdeklődjünk arról, segíthetünk-e hazatalálnia. Hasonló határozottságot és tapintatot kíván az az eset, amikor valaki a közelünkben rosszul lesz.
Bakuban láttam, hogy az autók dugó esetén gátlástalanul közlekednek a járdán, a gyalogosok pedig udvariasan félrehúzódnak.
Hát, ahány ház…
E hasábokon szerzőnk, az egykori diplomata illemtani sorozatát olvashatják
2018.07.16 10:19
Frissítve: 2018.07.16 10:19