színház;Szikora János;Kafka a tengerparton;

2018-05-19 07:47:00

Mágikus képzelet

Az álom és a valóság hátárán lebeg minden a Kafka a tengerparton című előadásban a székesfehérvári teátrumban Szikora János rendezésében.

A kultikus szerzőnek számító japán Murakami Haruki Kafka a a tengerparton című monumentális regényéből született egy színpadi adaptáció, amelyet Frank Galati jegyez. Ezt tűzte műsorára a fehérvári teátrum, a direktor Szikora János rendezésében. Műfaja szerint mágikus történet ez - és tényleg az. És nem csak azért, mert a szerző sok rejtvényt, megfejtendő szálat, nyitott kérdést helyez el a történetben, hanem mert - talán nem túlzás a jelző - az egész valami varázslatos módon az álom és a valóság határán mozog. A tizenöt éves Kafka Tamura (Kafka a szerző kedvenc írója, innen a főhős neve) elszökik tokiói otthonukból, hogy elmeneküljön apja szörnyű oidipuszi átka elől.

A gyengeelméjű Nakata úr nem tud írni-olvasni, de beszél a macskák nyelvén, és képes fordítani az emberi sorson. Kettőjük élettörténete éppen az álom és valóság határán valahogy összemosódik. A „mágikus” teret is Szikora tervezte. Anyagaiban és a látványában is elemelkedik a valóságtól. A sóderrel telített intim tér kitágul, és kivetítik a festményszerű képet, melyen egy gyermek tényleg ott áll a tengerparton.

Nagyon cseles Murakami, sok mindent használ, amivel először kizökkenti az olvasót, illetve a nézőt, majd bevonzza ebbe a tág univerzumba, amelyben sok minden megtörténhet. Persze az alapvető kérdés, hogy a szörnyű jóslat beteljesedik-e? A krimiszál sem mellékes: ki a gyilkos? Egyáltalán: történt-e gyilkosság?

Csakhogy ezekre a mindenkiben felvetődő kérdésekre nincs fekete-fehér válasz. A feltevések, az állítások plasztikusak, elrajzoltak, minden lebeg. Varázslatos a magyar fordítás is Keszthelyi Kingának és Perczel Enikőnek köszönhetően. Remek Szemző Tibor zenéje. Tehát sok minden együtt van, hogy egy nagyszerű előadás szülessen, ám mégis akadnak hiányok. Számomra leginkább az, hogy az előadás ritmusa néhol túl lassú. És ebben a Kafkát játszó Nagy Péter is ludas kissé, hiszen a bolyongó és álmatag főhős mintha tényleg egy valódi álomból ébredezne. Egyszerre van kívül és belül, ami szükségszerű, de olykor mégis töredezetté válik a játéka. Vannak viszont, akik nagyon is otthonosan mozognak ebben a sajátos színpadi közegben és nyelvhasználatban, elsősorban a Nakatát alakító Gáspár Sándor és a Szaekit megformáló Tóth Ildikó.

Az előadás a jó pillanataiban a képzeletünket szabadítja fel igazán, ahogy a darabban elhangzik: „Ez a vihar te magad vagy. Tebenned valami. Bele kell állnod ebbe a viharba, becsukni a szemed, befogni a füled, hogy ne menjen bele homok és átmenni rajta, egyik lábad a másik után.”