Vébéezüstös alpesi tehetséggyár

Svájcban évtizedek óta nem honosítanak észak-amerikai jégkorongozókat, hanem skandináv és amerikai edzők segítségével az utánpótlást fejlesztik, többek között ennek eredménye az öt év után ismét megszerzett világbajnoki ezüstérem.

Egyetlen büntető hiányzott, hogy a svájci jégkorong-válogatott történelmet írjon a vasárnap befejeződött dániai jégkorong-világbajnokságon: a helvétek a fináléban szétlövéssel kaptak ki a svédektől, így az ezüstéremmel csak beállítani tudták eddigi legjobb vb-szereplésüket – öt éve szintén a svédektől kaptak ki a döntőben, s második helyen zártak a hőskorban, 1935-ben is. Az idei aranycsatáig vezető úton bravúrok sorát mutatta be a svájci gárda, mely a csoportkörben ugyan kikapott az oroszoktól, a svédektől és a csehektől – viszont legyőzte a szlovákokat, az osztrákokat, a fehéroroszokat és a franciákat -, ám az egyenes kieséses szakaszban előbb a finneket, majd az elődöntőben Kanadát verte 3-2-re, s kevésen múlt, hogy a harmadik ugyanilyen különbségű győzelemmel a fináléban is triumfáljon. A laikusokat vélhetően meglepte a helvétek sikere, hiszen Svájc a téli sportok közül inkább az alpesi számokban ismert sikereiről, a vájtfülű hokirajongók azonban pontosan tudják, nem szerencsés véletlenről, hanem egy évtizedek óta tartó, tudatos építkezés eredményéről van szó.

A hoki hőskorában - a második világháború előtt és közvetlenül utána – az alpesi ország viszonylagos nagyhatalomnak számított, a már említett 1935-ös ezüst mellett nyolc bronzérmet is begyűjtött – és még kettőt az olimpiákról –, az utolsót 1953-ban. A hatvanas évektől viszont nem tudta tartani a lépést a vetélytársakkal, s jellemzően a B-csoportban szerepelt – akkoriban nyolc-nyolc válogatott alkotta az egyes osztályokat -, sőt, 1968-ban kiesett a C-csoportba, ahonnét egy évvel később persze visszajutott – ezen a vb-n a magyarokkal is találkozott, honfitársaink a 3. helyen zártak… A feljutást komoly liftezés követte: 1972-ben az A-csoportban mérethették meg magukat a svájciak, akik két év múlva már ismét a C-ben szerénykedtek, megint összefutva a mieinkkel. A következő bő évtizedet a B-csoport középcsapataként tudta le a helvét csapat, mely a kilencvenes évek elején nemhogy ismét felkerült az A-ba, de 1992-ben a negyedik helyen végzett. A tartós siker azonban ekkor még elmaradt, a közben 12 csapatosra bővített vb-től is elbúcsúztak, s csak 1998-ban, a hazai rendezésű, s immáron 16 válogatottat felvonultató világbajnokságon tértek vissza a legjobbak közé. S ott is ragadtak, sőt, azóta még csak kiesési gondjaik sem adódtak, legrosszabb eredményük a 2012-es, illetve a tavalyelőtti 11. hely, emellett 2002 óta minden téli olimpián részt vehettek.

És mindezt honosítottak nélkül, csak echte svájci játékosokkal.

Tehetik, ugyanis a National League úgy másfél évtizede ontja a tehetségeket, a világ legnívósabb bajnokságában, az NHL-ben jelenleg 14 svájci játszik, s tavalyi amatőr játékosbörzén az elsőként választó New Jersey Devils a helvét Nico Hischier játékjogát foglalta le –a draft történetében korábban Európából mindössze három orosz, két cseh és egy svéd mondhatta magát 1/1-es választottnak. S hogy nem egyedül Hischier jelenti a svájci utánpótlást, jól mutatja, hogy a junior és az ifiválogatottjuk is a tízcsapatos legmagasabb osztályban szerepel a vb-ken.

Persze ehhez kellett, hogy úgy harminc esztendeje komoly döntést hoztak a helyi szövetség vezetői: a közepes képességű észak-amerikai játékosok folyamatos honosítása helyett edzőket kezdtek importálni Kanadából és az Egyesült Államokból, no és persze svéd és finn szakembereket is hívtak – az utánpótlásba. A kluboknál egységes képzési modellt vezettek be, melyeket a jól megfizetett külföldi edzők vezényeltek, s ennek köszönhetően a csapatokban egyre több lett a hazai játékos. Az „elsvájciasodó” bajnokság – limitálták a légiósok számát is, volt idő, amikor csapatonként mindössze két importjátékos léphetett jégre, azóta valamelyest oldottak ezen a feszességen – a szponzorok és a sajtó érdeklődését is felkeltette, így nemcsak egyre több pénz, hanem mind több gyerek is áramlott a sportágba, melynek köszönhetően ugrásszerűen megnőtt a merítési lehetőség. Mára a National League az orosz, a finn és a svéd első osztály után a negyedik legnívósabb pontvadászat Európában, ahonnan a tehetségek számára egyenes út vezet a tengerentúlra. És persze vissza a válogatottba: a dániai vébére – melyen a csapat átlagéletkora 26 év volt – kilencen érkeztek észak-amerikai csapatokból, közülük hatan az NHL-ből. A papíron legnagyobb név, Hischier csuklósérülése miatt kénytelen volt kihagyni a tornát.

Lehet, ő hiányzott a történelmi sikerhez…