Nem működhet Trump taktikája

Az Egyesült Államok megakadályozná, hogy a perzsa állam tovább terjeszkedjék a közel-keleti térségben, Teherán azonban aligha visszakozik az új szankciók hatására.

Mike Pompeo hétfőn frontális támadást intézett a perzsa állammal szemben. Az amerikai külügyminiszter ugyanis azt közölte, a történelem legkeményebb szankcióit vezetik majd be Irán ellen. Az Egyesült Államok a hónap elején egyoldalúan mondta fel a Teheránnal 2015 júliusában megkötött nukleáris megállapodást, hiába győzködte a döntés veszélyéről Donald Trump amerikai elnököt személyesen is Emmanuel Macron francia elnök, illetve Angela Merkel német kancellár. Washington azonban úgy véli, a leghatékonyabb eszköz, ha szinte példátlanul kemény pénzügyi nyomást gyakorol az országra. Trump igazolva érzi magát Észak-Korea politikája által. Phenjannal szemben gazdasági szankciókat fogadott el az ENSZ Biztonsági Tanácsa, jelentősen visszaesett a Kínába irányuló export, elsősorban erre vezethető vissza, hogy Kim Dzsong Un közeledne Washingtonhoz. Igaz a derűlátás korai, senki sem tudja, hová vezet a békefolyamat, amely júniusban az amerikai elnök és az észak-koreai vezető találkozóján érheti el csúcsát.

Az Egyesült Államok abból indul ki, hogy a gazdasági szankciókkal Iránt is térdre lehet kényszeríteni. Mint Pompeo fogalmazott, „példátlan pénzügyi nyomást” gyakorolnak a teheráni kormányzatra. A célok között fogalmazta meg azt is, hogy csökkenjen Irán közel-keleti befolyása, azonnal szüntesse be a jemeni huszi lázadók, illetve az afganisztáni tálibok támogatását, s haladéktalanul vonja vissza csapatait Szíriából. A múlt héten Vlagyimir Putyin és Bassár el-Aszad előre be nem jelentett találkozóján is szó esett a kérdésről: az orosz elnök a külföldi erők kivonása mellett foglalt állást a közel-keleti országból, amit Teherán felettébb sértődötten fogadott hangsúlyozván: az iráni erők addig maradnak Szíriában, amíg szükség van rájuk.

Miért törekszik a perzsa állam vezető szerepre a közel-keleti térségben? Ennek részint az az oka, hogy az irániak maguk is fenyegetve érzik magukat. Mindez két traumatikus élményre vezethető vissza. 1953-ban a brit és az amerikai titkosszolgálat puccsal döntötte meg a frissen megválasztott miniszterelnököt, Mohamed Moszadeget, ami lehetővé tette, hogy a sah visszatérjen a hatalomba. A kormányfő 1951-ben a kommunisták támogatásával államosította az ország olajiparát. Washingtont az is aggasztotta, hogy a perzsa állam kiváló kapcsolatokra törekedett a Szovjetunióval. Ezt mindmáig az ország életébe való valóban súlyos beavatkozásként értékelik a helyiek. Ha tehát Washington azzal fenyeget, hogy megdönti a jelenlegi rezsimet, azt az irániak egyáltalán nem tekintik üres fecsegésnek.

A két ország közötti viszony az 1979-es iszlám forradalom idején érte el a teljes fagypontot, amikor a forradalmárok elfoglalták az Egyesült Államok teheráni nagykövetségét, s túszul ejtettek 52 diplomatát, illetve alkalmazottat.

A másik traumát az öbölháború jelentette Irán számára. Minden 1980-ban kezdődött. Mindössze egy évvel azután, hogy az országba visszatért Komeini ajatollah forradalmárai megdöntötték a sah hatalmát, az országot megtámadta Irak. Szaddám Huszein nemcsak a síita mullahoktól kívánt megszabadulni, hanem megpróbálta a saját állama javára eldönteni az Irak és Irán közötti régi rivalizálást is. Nyolc évig tartott a háború, s az arab államok közül egy sem sietett Irán segítségére, egyöntetűen Bagdadot támogatták. Az amerikaiak is feladták kezdeti semlegességüket és iráni hajókat süllyesztettek el. Amikor 1988-ban Szaddám Huszein mérgesgázt vetett be az Iránt támogató kurdok ellen, a nyugat nem tiltakozott különösképpen, sőt. Néhány éve olyan CIA dokumentumok kerültek elő, amelyekből egyértelműen kiderült, az amerikai hírszerzés már a háború első éveiben tudott arról, hogy Irak vegyifegyverek bevetésére készül. Az amerikaiak műholdfelvételekkel is segítették Bagdadot még úgy is, hogy sejtették: Szaddám Huszein tömegpusztító fegyverek bevetésére használja fel a hírszerzési információkat. A nyolc évig tartó háborúban több százezren vesztették életüket, s a konfliktus kétszer annyi pénzt emésztett fel, mint amennyire az olajkitermelésből addig összesen szert tettek.

Ezek a történések hozzájárultak ahhoz, hogy a perzsa állam napjainkban is agresszív külpolitikát folytat, nem mintha bármi megmagyarázná, mi indokolja nukleáris fegyver előállítását, vagy terroristák támogatását. Az irániak mindenkitől tartanak, senkiben sem bíznak. Teherán azonban nem hisz abban, hogy az iszlám állam modelljét a térség bármely másik államára rá tudná erőltetni. Az International Crisis Group áprilisban megjelent tanulmánya szerint még a keményvonalas síiták sem reménykednek ebben. Ugyanakkor az ellenzékiek is úgy vélik, Irán a Közel-Kelet egyetlen másik államában sem bízhat. Ebben egyfajta stratégiai megegyezés van a keményvonalasok és a rendszer ellenfelei között. A perzsa állam vezetőinek meggyőződése: csak akkor kerülhető el, hogy megismétlődjön az 1980-1988 közötti háború, ha sakkban tartják a potenciális ellenfeleket. A leghatékonyabb fegyver a rakéta. A másik pedig, ha a kormányzat bizonyos milíciákat támogat a térségben. A cél ugyanis az, hogy a konfliktusokat minél távolabb játsszák le egymás között a felek, s ne Irán területén. Teherán e céllal hozta létre 1982-ben a libanoni Hezbollahot is, amely de facto a perzsa állam vallási vezetőjének irányítása alatt áll. A síita milícia azért is fontos az ország számára, mert ezzel fenyegetheti Izraelt.

Teherán legnagyobb ellenfele Irak volt, Bagdadot azonban mindenfajta harc nélkül sikerült megszelídíteni, hiszen Szaddám Huszein rezsimjének 2003-as megdöntése után a síiták által dominált kormány került hatalomra. Szíriával más a helyzet, Damaszkusz korábban is Irán szövetségese volt, s amikor Bassár el-Aszad elnök a perzsa állam segítségét kérte, az rögtön meg tette. A térségbeli nagy rivális, Szaúd-Arábia úgy vélte, Teherán célja egyértelmű, Szíriába kívánja exportálni az iszlám forradalmat. Irán azért is állt ki egyértelműen Aszad mellett, mert a rezsim szerint egyedül ő garantálja Irán befolyását. Teherán kemény árat fizetett: legalább ezer iráni halt meg a szíriai harcmezőn. Jemen ugyan nem tartozik az arab világ kulcsállamai közé, ám a huszi lázadók támogatásával jó alkalom nyílt arra, hogy a szaúdiakat is sakkban tartsák.

Irán ugyan nem vált térségbeli hatalommá, de túl befolyásos ahhoz, hogy Washington szankciókkal kényszerítse térdre.

Regionális hatalom?

Bár Szaúd-Arábia pénzügyileg meggyengült az utóbbi években, ez nem jelenti azt, hogy ezzel együtt Irán megerősödik, s a térség vezető államává válik. Bár Teherán katonai sikereket ért el Szíriában, a perzsa állam jövője kérdéses, szó sincs belső egységről.

Az Ali Hamenei vallási vezető által fémjelzett konzervatívok és a Hasszan Rohani elnök képviselte konzervatívok közötti ellenállás még évtizedekig meghatározhatja az ország jövőjét. Komeini álma nem vált valóra, Irán nem lett a térség vezető állama, ezért Teherán csak azokra az országokra tudta kiterjeszteni befolyását, ahol síiták élnek.

Nem hatották meg a fenyegetések Teheránt

Iránt nem hatották meg az Egyesült Államok legutóbbi fenyegetései. „Különösen mi, itt Iránban már százszor hallottuk ugyanezeket és sosem foglalkoztunk velük” – jelentette ki Hasszan Rohani elnök az egyik helyi hírügynökségnek Mike Pompeo legutóbbi megnyilatkozása kapcsán. „A jelek szerint egy olyan ember akarja előírni az országnak, mit tehet meg és mit nem, aki nemrég még a titkosszolgálatnál dolgozott” – folytatta az iráni elnök. Ezért – mint fogalmazott – Pompeót nem is lehet komolyan venni. Mint fogalmazott, a nemzetközi közösség sem engedi meg azt, hogy az Egyesült Államok előírja a világ többi részének, mit engedhet meg magának. A teheráni parlament külügyi bizottságának elnöke, Hesmatollah Falahatpiseh pedig azt közölte, „az, ami Pompeo részéről elhangzott, azt mutatja, hogy az Egyesült Államok konfliktust akar generálni”.

Pompeo egyértelműen megfenyegette azokat az európai cégeket is, amelyek továbbra is üzletelni kívánnak a perzsa állammal. Azokat a cégeket ugyanis, amelyek „tiltott üzleteket hajtanak végre, felelősségre vonják” – jelentette ki az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) volt igazgatója. Federica Mogherini, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője is élesen bírálta az amerikai külügyminiszter megnyilatkozását. „Mike Pompeo beszédéből nem derült ki, miért vált biztonságosabbá a közel-keleti térség azáltal, hogy az Egyesült Államok kivonult a nukleáris megállapodásból”. Szerinte nem lenne szabad befagyasztani a gazdasági kapcsolatokat a perzsa állammal, már csak azért sem, mert ezt is tartalmazta az országgal megkötött megállapodás. Az Európai Bizottság a múlt héten olyan mechanizmusokat indított be, amelyekkel megvédenék az európai cégeket az amerikai szankcióktól.

Pompeo beszédét egyedül Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök dicsérte. „Úgy véljük, ez a helyes politika” – fejtette ki. Egyben felszólította a világ országait, csatlakozzanak az Egyesült Államok Iránnal kapcsolatos törekvéseihez.