Szegőfi Ákos: A veszélyes listák titokban készülnek

Jól kiszámítható felháborodás követte a kormányközeli Figyelő cikkét, amely a "teljesség igénye nélküli" listát állított össze a nemzet drága testébe fúródott Soros-srapnelekről. Az elképesztő szakmai tudást csillogtató oknyomozó mestermű, amit írója körülbelül két tucat kattintással fércelt össze teljesen nyilvános információkból, azonnal a humor és az elszörnyedés kettős fókuszában találta magát – így vált egy újságírói mértékkel minősíthetetlenül rossz cikk egycsapásra országosan ismertté. A reakciók humor-eleme, az "Én miért nem vagyok rajta a listán" típusú megnyilvánulások előremutatóak, mert a nagy nemzetmentésben menthetetlenül pátoszossá váló propaganda egyik leggyengébb pontja épp a komédia és a szatíra. Léteznek azonban olyan listák, amiken nem egykönnyen nevetünk.

Út a gonoszság felé: egyesével, sorban

Természetesen nem véletlen, hogy a társadalom egy része kiszámíthatóan és azonnal reagál bizonyos politikai manőverekre: a listázás egy reflexkalapács, amivel a társadalom térdkalácsa alá ütve előre borítékolható rúgás következik be. A nyilvánvaló történelmi áthallások miatt a listázás, mint tevékenység, egyfajta lépcsőfokként értelmezendő a Nagyobb Rossz felé vezető úton. Az emberek többsége, ha tudatosan nem is, de zsigeri megérzések szintjén tisztában van azzal, hogy a gonoszság nem egyetlen lépésben történik. Apró, jól kimért lépésekben kell haladni felé úgy, hogy önmagában egyetlen lépés se tűnjön túl meredeknek. Ha viszont már kellően sok apró lépést megtettünk, nehezünkre esik elismerni, hogy minden eddigi lépés helytelen volt.

Szociálpszichológusok százai foglalkoztak a gonoszság felé vezető út lépéseivel, a folyamattal, amely során emberek egy csoportja egy másik emberi csoport elleni agressziót elfogadhatóvá formál magában. Bár ezen folyamatokat sokáig beteg, antiszociális vagy szadisztikus személyiségjegyekkel akarták magyarázni, a kutatások során kiderült, hogy a társadalomban nincsenek oly nagy számban jelen az e vonásokkal rendelkező emberek, ami egy nagyívű folyamatot magyarázhatna. Raul Hilberg igen pontosan megnevezte a folyamat lépéseit az azonosítástól és bűnbakformálástól kezdve, bizonyos kártevő állatok és az ellenséges csoport közti párhuzamokon át a totális dehumanizációig. A végkifejlet, a szankciók és az erőszak jogi szintre emelésének mechanikája már gyakorlatilag magától értetődő, mi több logikus lépéssé válik a közösség számára, ha az előző lépéseket rendben megtették. A kutatások során ennek nyomán az is világossá vált, hogy egyesével és sorban kell haladni; rögtön a legutolsó lépcsőfokra ugrani az előzőek megtétele nélkül nem lehetséges. Az is kiderült, hogy a személyeknek cselekvés során azonosulniuk kell valamilyen felsőbb értelemmel, ez pedig nem lehet csak a kényszer vagy önmagában az érdek.

Vegyünk egy egyszerű példát! A választók és a kormányzatnak dolgozók egy igen jelentős csoportja hajlandó elnézni az oligarchák gazdagodását, a harácsolást, a helikopterezést. Mindezt azon az erkölcsi alapon képesek megtenni, hogy a kormányzat, mikor épp nem Skandináviában vadászik vagy új építésű stadion VIP-részlegében kortyolgat pezsgőt, amúgy a keresztény Magyarország, mi több, a keresztény Európa megmentésén fáradozik a "sorosbérencek"/EU/ENSZ által betelepíteni kívánt migránshordáktól. Ezt nevezik, játékelméleti fogalommal élve, a tevékenységben rejlő "epikus jelentésnek". Baumeister a "gonoszság gyökereként" határozza meg többek között az idealizmust is – ez pedig kétségtelenül jelen van a mai végvári-retorikában is. A kormányban és a kormányzati bürokráciában dolgozók közt szép számmal vannak, akik azért tudják nagyobb erkölcsi aggályok nélkül folytatni a munkájukat, mert a propaganda és a mindennapi valóság általuk is tapasztalt disszonanciáját úgy semlegesítik, hogy azonosulnak ezzel az epikus tartalommal – ez azért fontos, mert itt nem csupán a tekintély vak követéséről beszélünk. Az emberiség történelme során sok generációt túráztattak már így a gonoszság felé, és sajnos a régi recept nem nagyon veszít hatékonyságából.

Ha kitűzik a birodalom minden pontján

Ha a gonoszság felé vezető lépések közül a listázásról beszélünk, érdemes rögtön kétfélét is megkülönböztetni, bár mindkettő alantas a maga módján: az egyik a nyílt – ez a Figyelő módszere –, a másik a rejtett, amiről ugyan gyanítjuk, hogy létezik, de nem tudjuk mennyire részletes. A nyílt listázás, bár az érintett csoport tagjai azt hiszik, hogy személyesen nekik szól, valójában a hatalom demonstrációja a követői felé. "Kedves barátaim, megléptük a következő szintet" – hangzik az ünnepélyes bejelentés. A listázással és a Stop Soros-törvénycsomaggal az összeesküvés-elmélet a politikai propaganda szintjéről alkotmányos szintre emelkedik. A "sorosbérenceket", a betegséget a nemzet testében, vagy ahogy manapság fogalmaznak a kormánybürokrácia pszichopata-zsargonjában: a "nemzetbiztonsági kockázatot" ki kell emelni a társadalom testéből, folyamatos megfigyelés alá kell helyezni, és – a nép érdekében – eltávolítani. A nyílt listázással kapcsolatban fel kell tenni egy reálpolitikai kérdést. Valóban érdeke a kormányzatnak, hogy kidobasson az országból vagy vegzáljon minden, általuk "sorosbérencnek" titulált személyt? Úgy hiszem, nem. Illetve még nem. Méghozzá azért nem, mert egyelőre kényelmesek. A "sorosbérenceknek" egyelőre láthatóaknak kell lenniük, ha kis számban, ha ellenőrzötten is, méghozzá két okból: egyrészt mindig lehet rájuk lőni, és nem kell új propagandaszlogent kitalálni, nem kell drága öltönyökben azon izzadni, hogy ki legyen az új, szerencsétlen ellenség. Lehet a civileknek hagyni egy kis mozgásteret is: mondjuk időnként élőláncot vagy tüntetést szervezhetnek. Ez alapján lehet ártatlan szemeket meresztve, értetlenül karokat széttárni és arra hivatkozni, hogy természetesen még mindig jogállam van, hiszen ha nem lenne, akkor nem lennének civil szervezetek sem. A másik, hogy a vegzálásnál és a kitoloncolásnál sokkal puhább, kevesebb zajjal járó módszerek is léteznek az élet élhetetlenné tételére – a bürokratikus akadékoskodás és a pénzügyi ellehetetlenítés tipikusan ilyenek. Nem csak arról van szó, hogy amíg az Unió strukturális alapjaiból szivárog a pénz, addig demonstratívan erőszakos eszközöket botorság bevetni, hanem arról is, hogy szükségtelen.

A modern információs hadviselés

Hétköznap délelőtt egy Magyarországon dolgozó külföldi újságíró emailt kap, amiben közös ismerősükre hivatkozó szerb vagy orosz úriember munkát ajánl. Tegyük fel, a munka abból áll, hogy el kell villamosoznia egy óbudai irodakomplexumhoz, és lefotózni néhány postaládát. Ezért körülbelül hatvanezer forintnak megfelelő eurót kap – de ha egész nap ott van, és lefotózza az ott dolgozókat, begyűjt neveket, esetleg megpróbál valamilyen "külföldi szálat" hozzájuk kötni, akkor a többszörösét is megkeresheti. Emberünknek nem ez az első ilyen ajánlata: átlag hetente kap kettőt. A levél tartalmát rutinszerűen elmenti, és kirakja egy közösségi oldalra, hogy mindenki lássa: ő nem kémkedik. A levelet megkapja rajta kívül mondjuk egy követségi dolgozó és egy fiatal, feltörekvő vállalkozó is – egyikük úgy dönt, elvállalja a postaládákat, de többet nem, a másik beszerzi a többi kért információt is. Közös bennük, hogy csak sejtéseik lehetnek: az adatok milyen célokat fognak szolgálni: Elképzelhető, hogy egy néhány hét múlva esedékes lejáratókampányhoz használják fel őket, de az is, hogy valakinek a digitális irattárát gazdagítják - arra az időre, mikor szükség lesz rá.

A rejtett listázás és információgyűjtés egy árnyalt, sokszereplős dráma, ahogy mindig is az volt. Jóval veszélyesebb tud lenni, mint az explicit listázás, hiszen a célba vett személynek nincs módjában védekezni – még humorral sem, ahogyan az történt a Figyelő esetében. Konspiratív elemei a mai napig rendkívül emlékeztetnek egyes hidegháborús taktikákra – csak éppen az öngyújtóba szerelt minikamera helyett már mindenkinek van fényképezőgép a telefonjában, és a dokumentumokért sokszor elég felmenni a webre. A Cambridge Analytica nevű cég amerikai választások kapcsán elhíresült választó-profilozása szintén egy rejtett listázás: elkülönít és feljegyez barátot és ellenséget, a politika egyik legősibb feladatát ellátva. Esetükben már nem pár ezres listákról beszélünk, hanem mintegy 80 millió ember adatairól és a befolyásolásukra alkalmas módszertan párosításáról. Nagyon fontos változás, amire pont a Cambridge Analytica-szerű cégek megjelenése nyomán ügyelni kell, a listát készítő személye. Az információs háború legnagyobb változása a hidegháború óta a privatizálódás. Akár a propagandagépezetbe saját nyereségére beszálló orosz vagy albán trollról, akár saját szakállára céget alapító ex-Moszad ügynökről van szó, a köznyelvben titkos-ügynökinek becézett tevékenység tőkeközpontúvá vált, és helyet kapott a magánszférában. A titkos információkban utazó állami szervezetek mellett elburjánzottak a pontosan ugyanezzel foglalkozó magáncégek is. Eredetileg vállalati visszaélések felderítésével vagy épp ipari kémkedéssel kezdtek, s ez a tevékenység máig megtalálható portfóliójukban, időközben azonban sikeresen egymásra találtak bizonyos elnyomó rezsimekkel is. Felmerülhet a kérdés, hogy a Cambridge Analytica-szerű cégek miért pont a populistákkal léptek üzleti partnerségre. Még veszélyesebbé és profibbá teszi az információban utazó cégeket, hogy gyakran az állami szférában dolgozó ügynököt csábítják át a magánszférába, bár az is előfordul, hogy a közalkalmazotti fizetésben megfáradt ügynökök alapítanak egyet. Ezen cégek szolgáltatásait bárki igénybe veheti néhány kattintás után: kormányok, cégvezetők, szektavezérek. Az a Black Cube néven ismert magáncég, amely a TASZ körüli botrányban megvillantotta magát, a legutolsó divat szerint dizájnolt, tökéletesen nyilvános weboldalon hirdeti szolgáltatásait. Ha hihetünk az Index oknyomozásának és az általuk közölt bizonyítékoknak, a Black Cube portfóliója zavarba ejtően emlékeztet az egykori államvédelmi hatóságok módszereire – gyakorlatilag egy globálisan elérhető webshopról beszélünk, ahol titkosszolgálati módszereket lehet vásárolni. Bizonyítékgyűjtés, konfliktuselemzés, vagyontárgyak visszaszerzése, hűtlen kezelés felderítése – mind személyre szabva, ahogyan a Kedves Vevő kívánja.

Nem mintha lenne választási lehetőség, de hirtelen nehéz eldönteni, melyik ijesztőbb. Ha kormányzati irányítás alatt lévő információs egységek gyűjtögetik az adatainkat, vagy ha magáncégek teszik mindezt.