Látlelet

Nem csekélység, amit a hazai futball-bajnokság végére sikerült elérni: majdnem mindenki büszke. Mármint a csapatára. Kivéve az egyik kieső, a Vasas edzőjét, de - persze - ő is vállalja a felelősséget. Viszont az egy év után újra az NB II-be került Balmazújváros edzője dicshimnuszokat zeng a csapatáról. Joggal. Horváth Ferencnek a játékosai visszaadták a futballba vetett hitét. Csak a futball csalta meg őket.

A látszat ellenére sincs ellentmondás e két állítás között. Látlelet a hazai futball állapotáról. Ahol egy csapat úgy menekül meg a kieséstől, hogy az ellenfele többségében tartalékokkal, nyeretlen kétévesekkel áll ki ellene. Megtehette. Semmi szabálytalanság nem történt. Hiszen a Videoton már az előző héten megnyerte a bajnokságot, rövidesen a Bajnokok Ligája selejtezőjén kell helyt állnia, hát az edző pihentette a legjobb játékosai nagy részét. Arról már nem ő, hanem a sorsolás tehetett, hogy egy olyan meccsen, amelynek megnyerése az ellenfélnek - a Diósgyőrnek - élet-halál kérdése volt.

A tavasszal csak szenvedő együttesnek mázlija volt. A Balmazújvárosnak meg pechje. Van ilyen. Egykor Sándor György ezt így fogalmazta meg: „Egyenlő pályák, egyenlő esélyek! – Én biciklivel megyek.” Most ez történt. Orbán Viktor egyik kedvenc csapata levizsgázott sportszerűségből. Ha a fair play-díjak mellett kiadnának unfair play-díjakat is, most joggal pályázhatna rá. A Videoton - ott fenn, a csúcson - pont úgy viselkedett, ahogy a hatalmon - ott fenn - lévőktől megtanulhatta. Megmutatta, hogy neki mindent szabad. Ha akarja, bármit megtehet. Istenem, kicsit sérül az erkölcs, az etika, ki tehet róla. Az sem érdekelte őket, hogy nem árt tisztességesnek is látszani.

Félreértés ne essék: örülünk, hogy a Diósgyőr bent maradt. Csak az ára túl nagy. Régen nem volt ennyire mélyen a magyar futball.