Befogadott kívülálló

Publikálás dátuma
2018.06.05 07:45
Fotók: Molnár Ádám
Fotó: /
A Mai Manó Ház új kiállítása szavak nélkül tudósít az 1992-es Los Angeles-i zavargásokról, és annak utóhatásiról egy közösségben.

Egy Los Angeles-i fekete közösség csöndes mindennapjai elevenednek meg a Mai Manó Ház Imperial Courts 1993-2015 című kiállításán. A több mint két évtizeden átívelő fotósorozatot Dana Lixenberg holland fotográfus készítette, aki 1992-ben azért érkezett a város déli központjába, hogy megörökítse az afro-amerikai motoros, Rodney King brutális rendőri bántalmazása után kialakult helyzetet. Kinget a rendőrök gyorshajtás miatt üldözték, majd miután megállították, félholtra verték. Az esetet követően az esküdtszék felmentette a három fehér és egy latin rendőrt, amelyre válaszul a város déli központja zavargások színterévé vált. A különböző etnikumok közötti feszültség kiéleződött, a tömeg kirakatokat tört be és épületeket gyújtott fel. Dana ebbe a társadalmi feszültségekkel terhelt városrészbe érkezett, hogy egy holland hetilapnak örökítse meg a történteket. Az újságírói feladat kapcsán Dana kapcsolatba került a Watts negyedben található Imperial Courts szociális telep lakóival, és idővel úgy döntött egy fotósorozatot készít róluk.

Névjegy
Dana Lixenberg
Fotóművész, filmrendező. 1964-ben született Amszterdamban. Az Imperial Courts című munkájáért 2017-ben elnyerte a Deutsche Börse Fotógráfiai Díjat.

Beépülni, és a fekete bandák hétköznapjait megismerni nem volt könnyű feladat. A Los Angeles-i munkája során Dana már megismerte a The Black Carpenters (A fekete ácsok) nevű csapatot, akik bemutatták az Imperial Courts egyik nagy tiszteletnek örvendő vezetőjének, OG Tony Bogardnak. Dana a férfivel és annak barátnőjével, Beckyvel a házukban találkozott, ahová Tony egy barátját is meghívta. A bandavezér eleinte gyanúsan fogadta a holland művészt, a fotózással kapcsolatos első kérdése ez volt: „Nekünk ez miért lesz jó?”. Dana nem tudott mit válaszolni, de elmagyarázta, hogy miről fog szólni a projekt. A fotográfus azt tervezte, hogy egyenként készít fekete-fehér fotókat a közösség tagjairól, félredobva mindenféle sztereotípiát, bemutatva azok valódi egyéniségét. Miután Dana lőtt pár tesztfotót, Tony belement a projektbe.

A művész 1993 márciusában tért vissza az Imperial Courts-ba, vett egy új fényképezőt, autót és lakást bérelt Los Angelesben. A bizalmat újra kellett építenie Tonyval, akit eleinte zavart, hogy a telepen egy holland fotóssal mutatkozik. Danát viszont támogatta Tony barátnője, így a bandavezér másodszorra is igent mondott. Idővel Dana még asszisztenst is szerzett: egy alkalommal, mikor a fotós épp Tonyra várt egy parkolóban, találkozott a bandavezér haverjával, Andréval, akit akkor engedtek ki a börtönből, és munka kellett neki. Dana maga mellé fogadta. – Ez még a mobiltelefonok kora előtt volt, így mindennap dél körül találkoztunk a játszótérnél – mondta lapunknak a művész. Ekkor készítette az első portré-sorozatát. A telep lakóinak a bizalmát szintén nehéz volt elnyerni. Dana mindig megmutatta nekik a már elkészült Polaroid képeket, és együtt lógott a helyiekkel, így lassacskán megtört a jég. Dana természetes fényben fotózott, és arra koncentrált, hogy megmutassa az Imperial Courts lakóinak valódi, hétköznapi arcát. – Tony volt az utolsó, akit lefotóztam – mondja a művész – Kevesebb, mint egy év múlva megölték.

Dana karrierje a rendhagyó fotósorozattal felívelt. Hollandiában kiállítást rendeztek az Imperial Courts képeiből, Amerikában pedig megjelentek a fotók a Vibe nevű hiphop-magazinban. Dana a The New Yorker és a The New York Times fotósa lett, és olyan híres fekete előadókról is készített portrét, mint Tupac Shakur és Biggie Smalls. 2008-ban visszatért az Imperial Courts-ba, ahol ezúttal már hang- és videófelvételeket is készített, hogy minél pontosabban ragadja meg a közösség mindennapjait. Az Imperial Courts viszont már nem volt ugyanaz, mint 1993-ban. A telep az idők során feledésbe merült, miközben felnőtt egy új generáció, többeknek gyermeke született, mások elhunytak.

A régi és az új képekből 2015-ben kötet született. Dana hálája jeléül a lakóknak ötszáz darab úgynevezett „közösségi változatot” is nyomtatott, ezeket magával vitt a telepre. A korábbi fotóalanyok kíváncsian lapozták végig a könyvet: egyszerre látták benne fiatal- és felnőttkorukat, múltjukat és jelenüket. Vagy ahogy Dana fogalmaz: – Olyan volt számukra a könyv, akár egy családi album.

Brutális igazság
A Los Angeles-i zavargás fontos hivatkozási pontja a kilencvenes évek amerikai könnyűzenéjének. A Bush-éra lenyomata éppúgy ott van a seattle-i rockban, mint a kaliforniai punk-szcéna számaiban – de a legmarkánsabban egyértelműen a hiphop műfajának felemelkedése kapcsolódik hozzá. Míg ugyanis a fehér középosztálybeli gördeszkások az Öbölháború és a megosztó politikai döntések ellen emelték fel a hangjukat, az afro-amerikai közösség a hiphoppal rátalált a szócsőre, amellyel végre elmondhatta a problémáit. Már a hiphop kialakulásában is fontos szerepe volt egy rendbontás-sorozatnak: az 1977-es nagy New York-i áramszünet idején a lakosság fosztogatni kezdte az üzleteket, így azok, akik addig csak álmodtak a zenéléshez szükséges eszközökről, hirtelen lemezjátszókhoz, hangfalakhoz, mikrofonokhoz jutottak.
Az 1992-es Los-Angeles-i zavargás egy folyamat betetőzése volt: a lehetetlen életkörülmények, a sorozatos rendőri túlkapások és az elnyomás Grandmaster Flash és a Furious Five 1982-es, The Message című dala óta témája volt a hiphop-daloknak. A kilencvenes évekre New York Bronx negyede mellett Los Angeles is rátalált a saját hangjára: bandaháborúk, drog, prostitúció, low-rider autók és az életstílus egyéb külsőségei – meg a rendőrgyűlölet. A Body Count 1992-es albuma például egy rendőrgyilkosság hangjátékával indít, az együttes Cop Killer, azaz Rendőrgyilkos című dalát pedig sokan a zavargások közvetlen kiváltójának kiáltották ki. A zavargások után megjelent ikonikus Los Angeles-i lemezek, amilyen például az NWA-ből kilépett Dr. Dre The Chronic vagy Ice Cube The Predator című albuma alapvető referenciaként tekintenek a zavargásokra, de a mai napig hivatkozási alap: a nemrég Pulitzer-díjjal elismert Kendrick Lamar is vissza-visszautal rá.
A zavargásokról szóló hírek után pedig kulturális fronton is teret kapott „a gettó” – ahogyan előszeretettel utalnak az előadók a szegregációtól és alacsony életszínvonaltól sújtott városrészekre – előtt. Ekkoriban emelkedett fel 2Pac Shakur és Snoop Dogg, és vált mainstreammé az úgynevezett gengszterrap, amely címkét egyébként az előadók nem kedvelnek túlzottan. „Nem létezik ilyen műfaj, ezt csak a média aggatta ránk, hogy gátat vessen a mondanivalónknak – fakadt ki egyszer GZA, a Wu-Tang Clan tagja. – Mi csak az igazat mondjuk ki, méghozzá brutális módon.” - Csepelyi Adrienn

2018.06.05 07:45

Nincs visszatérés

Publikálás dátuma
2018.07.17 18:24

Fotó: Népszava/ Szalmási Péter
A szabadságvágy és a döntések felelőssége a közös a Nóra II. rész és a Varsói melódia című darabokban. Az előbbit a Szentendrei Teátrumban, utóbbit a Hatszín Teátrumban mutatták be.
Az ötlet drámaírói részről remek. Vagyis folytatni Ibsen Nóráját, megnézni, mi is történik mondjuk tizenöt év múlva, miután Nóra becsukta maga mögött az ajtót és elhagyta családját. A fiatal amerikai szerző Lucas Hnath ezzel az egyszerű indítással kortalanná teszi a problémát, jobban mondva cselesen áthelyezi a mába. Még ha tizenöt évről is van szó a Szentendrei Teátrumban játszott Nóra II. részben a főhősnő abszolút mainak hat, a vívódásai is azok. Mit is kezd az ember a szabadsággal, egyáltalán lehet-e igazán szabad? Mi is a szabadság? Talán ez az esszenciája a felvetődő kérdéseknek, de azért is jó a dráma, mert ennél sokkal bonyolultabb. És van egy nagy találmánya. A szerző folyamatosan fordít, csavar egyet a nézőponton. Nem csak Nóra álláspontját ismerhetjük meg, hanem a volt a férjét, a házvezetőnőét, sőt, az egyik felnőtt gyerekéét is. Mindez élvezetesen dialógusban, élesen ütköztetve íródott meg. Ezért a darab vitán felül figyelemre méltó. Amikor már igazat adnánk Nórának, jön a másik szereplő, akinek szintén megvan a maga igazsága. Nóra, mint egy háborúban edződött, harcos, sikeres amazon tér vissza abba a házba, ahonnan elment, és szajkózza azokat az elveket, amelyekért megküzdött, amikben hisz. Csakhogy a másik félnek is megvan az ehhez hozzáfűzendő érvényes nézete, sőt megélt belső fájdalma, amit eddig nem volt kinek elmondania. És aztán eljutunk a hazugságig. Mi másig, ami mindent elront és megmérgez, párkapcsolatot, köz és magánéletet. Kiderül nem csak az egymásnak szánt hazugságok a veszélyesek, hanem azok is amelyekkel magunkat áltatjuk. A néven nem nevezett, ki nem beszélt folyamatokról, jelenségekről, vagy netán egyszerűnek tűnő érzésekről nem beszélve.
Miközben nagyszerű a darab, az előadás ritmusa néhol monotonná, egyhangúvá válik. Galgóczy Judit rendezése talán túlságosan is bízik a szövegben, vagy a színészekben, ezért szinte teljesen nélkülözi az akciót. A színészek ülnek, vagy állnak és beszélnek. A színházi szituációk valahogy hiányoznak. Miközben a szereposztás nem vitatható, a színészek élnek is bizalommal. Leginkább Kováts Adél, aki nagy meggyőződéssel áll ki ebben a szerepben is a nők jogaiért. Nóra sokszínűségét, szellemi pengeélét pontosan megmutatva. Csankó Zoltán az elhagyott Torvaldként leginkább későn eszmélő áldozat, aki nem bír szembenézni azzal a tükörrel, amit Nóra tart elé. Karakteres a másik két szereplő, Bodnár Erika házvezetőnőként és a felnőtt lányként László Lili.  A végén Nóra nem köt kompromisszumot, újra kilép azon a bizonyos ajtón egy boldogabb, szabadabb jövő reményében. Bízva abban, hogy azt még ő is megéri. Az egyszer választott útról nincs visszatérés.
Ez a megállapítás igaz Leonyid Zorin kétszereplős színművének, a Varsói melódiának a főhőseire is. A darabot évtizedekkel ezelőtt Törőcsik Mari és Sztankay István játszotta óriási sikerrel. A történetet a rendezők azóta is időről időre előveszik. Most Radnai Annamária fordításában Kocsis Gergely állította színpadra a Hatszín Teátrumban, ahonnan az előadás rövidesen nyári szabadtéri helyszínekre utazik. A történet egyszerű: romantikus szerelem szövődik a II. világháború után egy szovjet fiú és lengyel lány között a Szovjetunióban. A levegőben még ott van a háború tragikuma, a félelem, és az újrakezdés tétova bizonytalansága. A fiatalok viszont egyszer fiatalok, és a szerelemre sem kell sokat várni. A produkció legszebb néhány perce az, amikor a Zeneakadémia kakasülőjén véletlenül egymás mellé sodródott Helga (Tompos Kátya) és Viktor (Adorjáni Bálint) némán hallgatják Chopin muzsikáját. Csak a gesztusokat érzékeljük, ahogy egy dallam titkát megérti a zenekedvelő, úgy fedezi fel lassan egymást egy fiú és egy lány. Előbbi borász, utóbbi énekesnő szeretne lenni. Előttük áll az élet. Az egész élet. Ez egyszerre jelent nyomasztó és felszabadító érzést mindkettőjüknek. A zene aztán sok mindenen átsegít. Kezdeti félszegségen, tapasztalatlanságon. A történet környezete kissé már távoli, a nyelvezet, az ismerkedés ritmusa is idejétmúlt talán. A szerelem romantikája, a találkozás mindenek fölöttisége azonban még mindig időtálló. Csakhogy az idillbe belevág a politika. Azért ez sem ismeretlen dolog manapság, amikor magánéleteket változtat meg, befolyásol alapvetően a közvetlen közéleti közeg. Akkor Szovjetunióban nem házasodhattak idegen országbelivel. Ez a törvény Helgát és Viktort szétválasztja. Ezután pedig már nincs közös út, még akkor sem, ha a szerelem kitart, és találkoznak is tízévenként, de ez már nem ugyanaz, nem is lehet az. Valami elmúlt, és nem jön vissza sohasem. Mindenki változik, a szerelem plátóivá lesz, két élet elmegy egymás mellett. Még akkor is, amikor már törvény nem tiltja a házasságot. Az adott pillanat egyszerisége, amely két sorsot összehoz, sohasem jön vissza. Tompos Kátya érzékenyen és szenvedélyesen mutatja meg a lány állapotváltozásait. A reménytől a reménytelenségig. Nem mellesleg szépen énekel egy lengyel dalt. Adorjáni Bálint a szépfiú sablonjait le nem vetkőzve, közhelyesebben ábrázolja a fiút, akinek mintha igazi mélységei nem is lennének. Ha egyszer becsukjuk magunk után az ajtót, az már gyakran csak a vágyainkban nyílik ki. A mindent megszépítő nosztalgia mögött ott a zár.
2018.07.17 18:24

Kívül a skatulyákon

Publikálás dátuma
2018.07.17 10:00

Fotó: Népszava/ Vajda József
Sam Havadtoy egyedülálló sakkjátszmára csábítja a látogatót alkotásaival. A művész Disney-figurái és színes ajtói segítenek eligazodni az életműben.
Magát festőnek nevezi, de végletekig sarkított csipkefetisizmusa a csak festő, vagy csak szobrász kategóriáit messze felülmúlja – kezdte dr. Fabényi Julia, a Ludwig Múzeum igazgatója Sam Havadtoy Huszárlépésben című kiállításán, amely az alkotó New York-ban eltöltött éveit állítja középpontba. A magyar származású, londoni születésű Havadtoy 1972-ben érkezett az amerikai nagyvárosba, s belsőépítészként kezdett ott dolgozni. Ebben az időszakban a város meghatározó művészeivel alakított ki kapcsolatot munkái révén, s ekkor ismerkedett meg többek közt Andy Warhollal, Keith Haringgel és Yoko Onóval. A tárlat ezen együttműködéseknek eredményeit, és Havadtoy egy-egy későbbi munkáját is bemutatja, remekül reflektálva a művész alkotói felfogásának, elképzeléseinek ívére. Havadtoy Yoko Onóval való kapcsolata meghatározó volt művészi pályája alakulásában is, jellegzetes hófehér sakktáblái, és ahhoz fűződő alkotásai ennek lenyomatai. „Az összes kondoleáló üzenet és ajándék közül, mely John Lennon halála után a Dakota házba érkezett, kevés volt furcsább és meghatóbb, mint az a kézzel készített, 5x5 cm-es bőr sakktábla, melyet a sakkvilágbajnok Bobby Fischer küldött. Így kezdtünk Yokóval sakkozni” – emlékezett vissza a művész. A sakkot tematizáló alkotások az életmű és a kiállítás jelentős hányadát teszik ki: Bobby Fischer 1972-es, Borisz Szpasszkij ellen vívott 41 lépéses csatáját Havadtoy 41 darabból álló festménysorozaton örökítette meg – ennek egy része van csupán kiállítva – amelyben a lépések a fehér egy-egy árnyalatában jelennek meg.
A becsomagolás, a beborítás és az elrejtés a művész jellegzetes technikái közé tartozik, s ennek legfontosabb eszköze a csipke. A tárlaton bemutatott alkotások jelentős részét is ez az anyag, az azzal való játék, és a hozzá fűződő egyedi nyelvezet, művészi kifejezésmód uralja. A csipke nem csupán a festményeken, a különféle objektumokon is nagy szerepet kap; s ezen alkotásokat látva könnyű elképzelni, hogy Havadtoy keze és némi csipke alatt még a szemét is műalkotássá változik. Ahogy ezt a XX. században már több kiemelkedő művész esetében is megtapasztalhattuk. Erre az alkotásmódra mutatnak rá az Ajtók című sorozat darabjai is, amelyek életszakaszok megnyílását vagy lezáródását jelentik a művész számára. Holott az anyag meglehetősen távolról érkezett: a becsomagolt, és különféle technikák során megdolgozott ajtók Budapest utcáiról, lomtalanításokból származnak, magukon hordozva a város, és az ott élő emberek múltját is. Épp úgy, ahogy a csipkekesztyűk, amelyek anyagukban őrzik készítőik, valamint viselőik keze nyomát. A rétegek mögött megbúvó történetfoszlányokat a néző saját percepcióinak tükrében tudja csak felfejteni, vagy azokkal kapcsolatot létesíteni. A kiállítás számos további különlegességet is nyújt a látogatóknak: a Disney mesékből jól ismert különféle méretű és kinézetű Mickey egerek, egy beburkolt hófehér Fiat 500-as, vagy a művész egyik legújabb munkája, egy hatalmas kacsás szőnyeg is látható a galériában. Havadtoy munkáiban minden ponton kísérletezés, játékosság, ugyanakkor pontos, aprólékos és tudatos kidolgozottság lelhető fel. Belsőépítészként, lakberendezőként is e törekvéseinek nyitott utat, Keith Haring – pop-art és graffitiművész, társadalmi aktivista – lakásának berendezésében is eszerint járt el. A tárlaton kiállított kandallóelőlap szintén ezt a technikát, hangnemet tükrözi vissza, amely ugyanakkor Haring művészetének egyfajta újraértelmezése, becsomagolása is a számára. Az újrateremtés, el- és felfedés, más színben, más formában való közelítés kiemelkedő szerepet kap Havadtoy művészi létében, s alkotásai e technika mentén gyakran kölcsönös viszonyban, párbeszédben is állnak egymással.
A kiállított darabok olyan szerteágazó, mégis nagyon összetett attitűdöt, gondolkodásmódot tárnak fel előttünk, amelynek megértéséhez nem elég látni az egyes alkotásokat, közel kell férkőzni hozzájuk, bebújni a rétegek, a becsomagolt formák mögé, s meglátni a színek különböző, de nagyon apró, észrevétlen eltéréseit. Csak így érhetjük meg annak a gondolatnak felszabadító igazságát, amelyet Fabényi Julia megnyitóbeszédében hangsúlyozott: Havadtoy az a művész, akit sok skatulyába, vagy egyetlen skatulyába sem lehet szorítani.

Havadtoy háromszor

Az érdeklődők Sam Havadtoy további két magyarországi kiállítására is ellátogathatnak a nyár során. A szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban Memory of Love – A szeretet emléke címmel a művész legújabb festményei és szobrai láthatóak július 14. és szeptember 30. között. A budapesti Kálmán Makláry Fine Arts galériában július 16-tól augusztus 10-ig a művész grafikai munkásságába kaphatunk mélyebb betekintést; szitanyomatai mellett, új, kollázs technikával bővített egyedi nyomatai is láthatóak lesznek a tárlaton.

2018.07.17 10:00
Frissítve: 2018.07.17 10:00