Szüdi János: Az útkereszteződésnél

Publikálás dátuma
2018.06.09 09:28
Repin: Hajóvontatók a Volgán ( festmény, 1873)
Fotó: /

"Ha majd minden rabszolga-nép / Jármát megunva síkra lép” (Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet...)

Szerencsés ország az, amelynek jó időben van jó vezetője. Még szerencsésebb az, amelyiknek a történelme során többször volt ilyen szerencséje. A világ minden táján, minden ország történelme tele van útkereszteződésekkel, amelyekhez érve dönteni kell, merre tovább. A választás sikeres, ha az események láncolata utólag igazolja a döntést. A döntéshozónak a saját korában kell több évtizedre előretekintenie. A döntéshozónak adott esetben saját érdekeit figyelmen kívül kell hagynia. A döntéshozónak nem ritkán szembe kell helyezkednie a népakarattal.

Mint a fehér holló

A döntéshozónak nagy valószínűséggel áldozatot kell hoznia, amikor a hosszútávon megtérülő siker reményében lemond a pillanat kínálta előnyökről. Ehhez ritka adottságokra van szükség. A jó vezető legyen előrelátó, önzetlen, határozott, kitartó, rugalmas, jól képzett, intelligens, integráló, karizmatikus, következetes, nagylelkű, tisztességes, mértéktartó. Jó, ha átlátja az egészet, ismeri a részleteket, megérti az embereket. Nem vitás, aki mindezekkel a tulajdonságokkal rendelkezik, az bölcs vezetővé, igaz emberré válhat.

Létezhet-e, születhet-e egyáltalán olyan ember, akiben ennyi jó tulajdonság megtalálható? Eljuthat-e bárki odáig, hogy szert tegyen mindezekre a tulajdonságokra? Nem lehet kizárni ennek lehetőségét. Tény, kevés olyan politikus volt, mint George Washington, az Egyesült Államok első elnöke, aki – veszélyesnek tartván, hogy ugyanaz a személy gyakorolja a hatalmat túlságosan hosszú ideig - nem vállalta a harmadik elnöki tisztség betöltését, bár akkor még nem tiltotta ezt az USA alkotmánya. Hagyományt teremtett ezzel a döntésével, megalapozva az elnöki hatalom később alkotmányba emelt korlátait. A hatalomban eltöltött idő gyakran nem a személyiség jó oldalát, hanem éppen ellenkezőleg, rossz vonásait erősíti. Ennek ellensúlyozását szolgálják a modern korban a szabad választások, a hatalom megosztásának rendszere, a hatalom civil kontrollja, a szabad sajtó, a bírói függetlenség. Ezek az elemek összetartoznak, csak a maguk teljességében létezhetnek, garantálva a jogállamiságot. Nincs csökkent értékű, majdnem-jogállam.

Az emberi méltóságról

Nem ritkán hallani: a jogállam mit sem ér. Nem lehet aprópénzre váltani. Nem lehet fizetni vele a boltban. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Nehéz, de nem lehetetlen közérthetően megfogalmazni, miért is kívánatos a jogállam. Talán azért, mert biztonságot nyújt mindenkinek: szegénynek, gazdagnak, tanultnak, tanulatlannak, öregnek, fiatalnak, gyengének, erősnek. A biztonság lényege: senki nem válhat a hatalom játékszerévé, s ez nem függ attól, hogy tisztában van-e valaki a jogaival vagy sem. A biztonságérzet megnyugtató. Aki biztonságban érzi magát az nem fél. A jogállamot nem felélni, hanem megélni, élvezni kell. Mindent szabad, ami nem tilos. Ennek az elvnek a figyelembevételével az ember azt teheti, amit jónak, szükségesnek tart. A biztonságérzet adja a szabadság érzetét, azt a tudatot, hogy vagyok valaki. Ez az emberi méltóság. Csak a jogállamban lehet emelt fővel, félelem nélkül élni. A félelem és az emberi méltóság egymást kizáró fogalmak. A félelem és a szabadság egymást kizáró fogalmak. A félelemhőmérő a társadalom betegségének fokmérője. Minél erősebb a félelem, annál lázasabb a társadalom.

Magyarország sorsáról

Magyarországon mindenki fél. Fél a választás győztese és fél a választás vesztese. Fél, aki hatalomban van és fél, aki kimaradt a hatalomból. Nem csoda. Ebben az országban senki nem érezheti magát biztonságban. Mindenkinek meg kell gondolnia, hol jelenik meg és kivel. Mindenkinek meg kell fontolnia, mit mond és kinek. Hazánk sorsa miért alakult úgy, ahogy alakult? Talán azért, mert nem sok bölcs vezetője volt. Nehéz lenne bővíteni a Szent István és IV. Béla királyokból álló névsort. (Göncz Árpád és Mádl Ferenc bölcs és igaz emberek voltak, de sajnos az ország hosszú távú sorsát meghatározó döntést nem hozhattak.) Minden másképpen alakul, ha 1994-1998 között Horn Gyula és kormánya, a kétharmad birtokában folytatja az alkotmányozást, s megteremti a jogállam felszámolhatatlanságának megváltoztathatatlan korlátait. Ha megteszi, bővíteni lehetne nevével a hazai bölcs vezetők szűkös listáját.

Magyarország sajátos hosszú menetelése a ’70-es évek közepétől zajlik. Kezdetben gyalogolt a puha diktatúra felé. 1990-től bukdácsolt a jogállam ösvényén. 2010-től hátrafelé araszolgat. A kezdet kezdetén megindult evolúciós folyamat, az alattvalóból polgárrá válás folyamata e hátramenetben a visszájára fordult. Ez nem revolúció, mint ahogy azt a fülkeforradalmárok állítják. Éppen ellenkezőleg, ez visszaút az alattvalói létbe. Lehet, hogy az ország az alvajárók hazája? Igen! Csak így lehet, hogy milliók látnak, hallanak, de nem érzékelnek. Csak így lehet sikeres az orbáni délibáb: palotája erkélyén állva a várban egy- és kétforintosokat szór két marékkal a hódoló tömeg közé. Mindenki tudja, hogy nem lehet fizetni velük, csak jól csengenek a földre hullva. Mindenki tudja, mégis ölre mennek érte. Még egy látomás: a hajóvontatók dala száll: „Hosszú, kínos év a kurta nap, / Száll a gálya, sírva húz a rab...” A hajókötél elszakad. A rabok elvágódnak. Talpra állnak. Talpra állnak?

2018.06.09 09:28

Aczél Bandi ernyője

Publikálás dátuma
2018.07.15 22:00

Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
„Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. ”
Sosem tudjuk meg, mennyire rövidítik meg az emberek életét a munkahelyi traumák. Tény: az egykori, Aczél Endre vezette TV Híradó három irányítója - a főszerkesztő és két helyettese - közül már egyik sem él. Mindhárman viszonylag fiatalon haltak meg. Sándor István kezdte a sort 2011-ben, mindössze 64 évesen. Elek János 2015-ben távozott, 68 évesen. 
A múlt héten csatlakozott hozzájuk Aczél Endre, életének 74. évében. Mindhárman hosszú ideig betegeskedtek, de hogy a kór kialakulásának van-e köze azokhoz a stresszes évekhez, amelyeket a Magyar Televízióban töltöttek, s még inkább ahhoz, hogy egyik napról a másikra távozni kényszerültek, az feltehetően örök rejtély marad.
Azt viszont már senki sem veheti el tőlük, hogy együttműködésük rövid négy éve alatt - 1986 és 1990 között - irányításukkal újultak meg gyökeresen a hazai tévés hírműsorok. Ez persze nem csupán hármuk érdeme. De az már igen, hogy olyanokkal vették körül magukat, akik megvalósították elképzeléseiket és inspirálni tudták őket. Elek János régi híradós volt. Szerkesztett, műsort vezetett, volt moszkvai tudósító. Aztán a nyolcvanas évek elején a Filmvilágban megjelent egy interjúja, amelyben arról beszélt, mennyivel jobb híradót is lehetne csinálni. Ebből botrány lett és távozni  kényszerült a tévéből. Két évig a Népszabadság külpolitikai rovatvezetője volt, ám Aczél - miután kinevezték főszerkesztőnek - azonnal visszahívta. Sándor Istvánnak sem volt ismeretlen a tévézés. Ő az MTI-ben kezdett, öt évig bonni tudósító volt, s amikor onnan hazatért - 1981-ben -, átigazolt az MTV-hez. A Hét című vasárnapi politikai magazin szerkesztő-műsorvezetője lett, mígnem az új főszerkesztő őt is áthívta a Híradóhoz.   Hármuk közül a tévés hírműsorok készítése épp Aczél Endrének volt egészen új kihívás. Addig ugyanis ő is a távirati iroda külpolitikai szerkesztőségében dolgozott, előbb pekingi, majd londoni tudósító volt. Angliában persze azt is láthatta, miképpen néz ki egy igazi, modern híradó. Hazatérve pedig pontos ismeretei és tervei voltak arra, miképpen lehet - egyelőre az adott pártállami keretek között - megújítani azt a műsort, amely akkoriban a közönség első számú tájékozódási fóruma volt. Tisztában volt ezen kívül még egy nagyon fontos dologgal, s talán ez az egyetlen, amelyben hasonlóan gondolkodott elődjéhez, a TV Híradót megteremtő és felfuttató Matúz Józsefnéhez. Tudta tehát, hogy a tévézés kollektív műfaj, hiába villog a képernyőn esetleg egyetlen ember, mögötte nagyszerű csapatnak kell állnia. Aczél Bandi - hiszen munkatársai mind így hívtuk őt - sosem tolta magát előtérbe. Nem akart minden áron szerepelni - a Híradóban csak elvétve jelent meg, ott műsort sosem vezetett -, viszont két helyettesével együtt ernyőt tartott a csapat fölé. Mi nyugodtan dolgozhattunk, ők - ha volt - elvitték a balhét, építették a kapcsolatokat, fogadták vagy elutasították a folyamatosan ismétlődő kívánságokat, s közben szinte észrevétlenül, de mindig tágították a politikai határokat.   A többi pedig: szakma. Matúzné munkatársai közül mindenki maradhatott, aki akart, de immár mindenki a valódi képességeinek megfelelő feladatot kapott. Eközben Aczél a legjobbakat igyekezett maga köré gyűjteni. Így igazolt át a Rádióból két tapasztalt Krónika-szerkesztő, Tardos Júlia és Rangos Katalin, és jött a Híradóhoz a Magyar Nemzettől Kapuvári Gábor. Az egyik leglényegesebb újítás a műsorvezetés átalakítása volt. Addig - általában - két műsorvezető köszönt be esténkét, egy kül-, meg egy belpolitikai. De az ő feladatuk sosem a hírek tálalása, vagyis a műsor előregördítése volt, hanem az, hogy egy-egy - de adásonként legfeljebb két - tudósításhoz fűzzenek kommentárt. Lehetőleg vonalasan eligazítva a nézőket. Nos, ez megszűnt. Aczél híradójában egy műsorvezető volt, aki végigvezette a nézőket az estén: ő mondta el a tudósítások előtt a legfontosabb információkat. Ez ma már teljesen természetesnek hangzik, akkor - a nyolcvanas évek második felében - még nem volt az, legalábbis Magyarországon. Sok korábbi kommentátor - nagy sértődések közepette - ki is maradt. A fél nyolcas fő Híradónak összesen hat, egymást hetente váltó műsorvezetője volt. Elek és Sándor mellett itt kapott szerepet Kaplár F. József, Bayer Ilona - mint egyetlen nő -, valamint a régiek közül Moldoványi Ákos és a profi rádiós, P. Szabó József (akiről akkor még nem lehetett tudni, hogy mint főszerkesztő, milyen áldatlan szerepet vállal majd a Csúcs László-féle rádiós tisztogatásban). A korábbi "belsős" műsorvezetők a későbbi, 2. és 3. kiadásban szerepelhettek, ha vállalták - ezek az adások ugyanúgy átalakultak, mint a fő kiadás. Hasonló módon megújult A Hét is - amely attól kezdve a Híradóhoz tartozott - és itt már Aczél is képernyőre került, mint műsorvezető.    Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. Az akkori - már vesztét érző - hatalomnak azonban ez mit sem számított. 1990 januárjában a helyezkedő Pozsgay Imre államminiszter már egy "igazi magyart" akart látni a műsor élén. Az akkori elnök, Nemeskürty István történész teljesítette kívánságát. A nagy csel pedig az volt, hogy az alig három héttel korábban a Népszava főszerkesztőjének kinevezett Pálfy G. Istvánt rakták Aczél helyére. Egy régi híradóst tehát, akit a munkatársak többsége szívesen fogadott, hiszen "egy közülük". Utóbb kiderült, ez már nem egészen volt így. De azt elérték vele, hogy a főszerkesztő kirúgásának hírére "csak" két helyettese és még néhány ember állt föl azonnal. A műsor tehát tovább készülhetett.  Aczél Bandi ezután főleg újságokba írt, bár egy ideig volt a Nap-kelte műsorvezetője is. Látszólag megtalálta a helyét, amit segített műveltsége, politikai naprakészsége és hogy szinte mindenről voltak gondolatai. De az biztos, hogy híradós kirúgása nagyon megviselte. Nagy kár, hogy a Szép Szóban megjelent visszaemlékezéseiben már nem jutott el a híradós évekig, betegsége megakadályozta a folytatást. Talán többet megtudhattunk volna tőle azokról az évekről. Így viszont csak a saját emlékeinkre hagyatkozhatunk. Bandi pedig már örökre itt él velünk.
2018.07.15 22:00
Frissítve: 2018.07.15 22:00

Lanzmann és a „celluloid szörnyeteg”

Publikálás dátuma
2018.07.15 20:00
CLAUDE LANZMANN - Shoah című, 1985-ös filmje 12 évig készült
Fotó: AFP/ Bruno Coutier
Az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen.”
Tétovázok. Melyik elnevezéssel éljek? A kettő szorosan összetartozik, a családnév és az életmű megjelölése. Július első napjaiban, Párizsban, 92 esztendős korában meghalt Claude Lanzmann író, filozófus, filmrendező, a XX. század egyik legnagyobb alkotója. Egyetlen szó foglalja magában igazán mindazt, amit örökül hagyott. Héber szó. Shoah, magyarul azt jelenti, hogy katasztrófa. A köztudatban fölcserélte a minden nyelven már elfogadott holokauszttal, a tömeggyilkossággal, amely minden korszak legocsmányabb emberirtását jellemzi.
Mi az az új, amit mindehhez hozzátett Claude Lanzmann, ez a zsidó származású művészember, gondolkodó, alkotó? Zsidó volt, igen, franciaországi születésű zsidó. A dédapja szabóember, mester, családfönntartó, mégsem egészen az. Claude-ot már a XX. század kezdetén tudatosan értelmiségiként nevelték, gimnáziumot végzett, majd egyetemet, filozófiát. A véletlen ismertette meg a kor egyik legnagyobb elméjével, Jean-Paul Sartre-tal. Eszmét cseréltek, gondolkodtak, de első közös éveikben még csupán – Sartre-t bizonyára nem, de Lanzmannt még igen -- hétköznapi hírlapírónak, krónikásnak tartották, bár nem akárhol, hanem az induló folyóiratok egyik legjelesebbjénél, a Les Temps Modernes-nél. Tanulmányokat, esszéket írt, hamar ismert lett, annál is inkább, mert Sartre barátja, cimborája volt.    Lanzmann egész élete szempontjából volt egy másik, nagyon is jelentékeny hozadéka barátságuknak. A szerelem. A század egyik gyönyörű legendája, a kettős szerelem. Kettejük asszonya volt, mondhatni közös élettársa a kor egyik nagyasszonya, az író, filozófus, gondolkodó Simone de Beauvoir. Túl a szellemi világon, a köznapok moráljával szemlélve, ez lehet megrázó, döbbenetesen immorális, de a társadalom java része nem így ítélte meg. Nem volt dráma, féltékenység, mindhármuk mindent tudott. Beauvoir halála után Lanzmann maga hozta nyilvánosságra egyik gyönyörű kalandjukat. Együtt voltak ketten, összeforrva. Extázisban. Talán óra hosszat is eltartott a tündérmese, amikor a vége felé Simone azt mondta, még Claude vállán nyugtatva a fejét: "Milyen sokáig és milyen zakatolón dobogott még a szíved!". Hát nem álomba illő?   Ilyen előzmények után hogyan érkezünk el az irodalmi és filmművészeti csúcsélményhez, a Shoah-hoz, a XX. század kegyetlen legendájához? Egyáltalán, Lanzmannak miként is jutott eszébe, hogy emberfölötti vállalkozásba fogjon, évtizedeket áldozzon a további kutatásokra, hogy a világ a maga teljességében és hitelesen ismerje meg a rémséget?   Már közel hetvenedik évéhez fogott a hihetetlen vállalkozásba, a filmalkotásba. Megszállottként kutatta a históriát, s valamennyi föltárható, elérhető részletét, csupán a búvárkodásra 12 esztendőt szánt. Gyűjtött szakadatlanul. Újabb évek, amíg összeállt a végeérhetetlen munka, a "fő mű", az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen. De végre a világ előtt állt az a borzalom, amelyről mindenki tudott, letagadhatatlanná vált, vádirattá a hatalom őrületéről. Önmagában megérthetetlen alkotás. Parttalan folyam. A história és emlékezet mélybe szállása, amely Lanzmann tizenkét - 1973-tól 1985-ig - alkotói évét ölelte föl. Tizennégy ország múltját járta végig, lett belőle „celluloid szörnyeteg”, miként a Le Figaro összeállítása méltatta.  Önvallomásában azt írta, hogy "őrületig szeretem az életemet, és minél jobban közeledem a végéhez, annál inkább foglalkoztat".
2018.07.15 20:00
Frissítve: 2018.07.15 20:00