Kácsor Zsolt: Juliska néni élete és halála

Publikálás dátuma
2018.06.09 09:22
SHUTTERSTOCK FOTÓ
Fotó: /

Ferikéék a kétszobás, lakótelepi panellakásukba befogadták Juliska nénit, de nem nagyon örültek neki. Ferike meg is mondta neki, hogy reméli, kevesebbet fogyaszt, mint egy első szériás Suzuki Swift, amit Juliska néni nem értett, viszont tényleg keveset fogyasztott. Nyolcvanhét éves volt, étvágytalan és beteges. Azért kellett befogadni, mert a lakásában már nem tudta ellátni magát, otthonba viszont nem akart menni, ezért költözött a lányához, akit Kisjuliskának hívtak a családban, hogy megkülönböztessék az anyjától. Az említett Ferike a vő volt tehát, Kisjuliska férje, hatvan körüli, elhízott rokkantnyugdíjas, aki reggel nyolckor bekapcsolta a tévét, este kilenckor pedig kikapcsolta, ide-oda váltott a magyar és külföldi csatornák között, és olykor a fotelben ülve elaludt, pedig a tévé maximális hangerőn bömbölt, Ferike ugyanis süket volt, de szégyellte, és hallókészüléket nem akart hordani. Juliska néni a kisszobába költözött, és igyekezett meghúzni magát, mert Ferike mogorva volt vele, nem örült az anyósának, ingerülten kaffogott, amikor meglátta. Kisjuliska még eljárt dolgozni, egy éjjel-nappali kisboltban volt pénztáros, nem úszta meg, hogy egy hónapban egy-egy hétre be ne osszák éjszakára. Olyankor reggel fél 7-re ért haza, bedőlt az ágyba, és másfél óra múlva arra ébredt, hogy Ferike bekapcsolja a tévét, és maximális hangerőn bömbölteti. A kurva anyád, üvöltötte ilyenkor Kisjuliska, a tied, üvöltette vissza Ferike, miközben Juliska néni a kisszobában kuksolt, és mindent hallott, csak nem mert szólni, félt, hogy kiteszik. A tizedik emeleten laktak, Juliska néni azzal szórakoztatta magát, hogy az ablakból bámulta a kőbányai lakótelepet, ahol mindig akadt látnivaló, igaz, az emberek kevésbé érdekelték, a madarakat jobban szerette, főleg a varjakat, mert azok szerinte okosabbak voltak, mint az emberek, de legalábbis Ferikénél biztosan. Juliska néni egy tuskónak tartotta a vejét, nem is értette soha, hogy a lánya miért ment hozzá. A maga módján hitt Istenben, és azt gondolta, hogy az Isten direkt Ferike miatt nem engedte, hogy Kisjuliska teherbe essen. Miért akarta volna a Jóisten, hogy egy ilyen tuskó, mint a Ferike, még szaporodjon és sokasodjon is? Juliska néni egy évben csak egyszer ment templomba, mégpedig karácsonykor az éjféli misére, és olyankor külön kérte a Jóistent, hogy legyen kegyes a lányához, és ne adjon neki kisbabát. Ez mindig bejött.

Aztán Kisjuliska elérte azt a kort, amikor már nem is lehetett gyereke, úgyhogy Juliska néni ezután meg azért imádkozott az éjféli misén, hogy a Jóisten szabadítsa meg a lányát a Ferikétől, ettől a tuskótól. De ez meg nem jött be. Egy-egy, gondolta Juliska néni, és végső soron elégedett volt az eredménnyel. Igyekezett tartani magát, hogy ne legyen Ferikéék terhére, még a gyógyszerét is saját maga váltotta ki, pedig két órájába telt, míg a járókerettel eltipegett a legközelebbi patikába. Ilyenkor a fekete ruháját vette föl, úgy nézett ki benne, mint egy csillogó szemű, vén varjú. Egy hónapban egyszer megengedte magának, hogy vegyen egy üveg Nutellát, akciósan, 499 forintért, mégpedig abban a kisboltban, ahol a lánya dolgozott. Miért kell ilyen szarra költeni a nyugdíját, anyuka, kérdezte ilyenkor Kisjuliska, de anyuka tántoríthatatlan volt a Nutellát illetően. Az édes mogyorókrémet a rendszerváltás idején szerette meg, mert előtte efféle finomság idehaza nem volt kapható. Hazatipegett a Nutellájával, és kiült vele az ablak elé nézelődni. Miközben a varjakat bámulta, bekanalazta a mogyorókrém felét, a másik felét meg eltette hó végére. Ha kifogyott, már ment is a kisboltba érte, hiába mondta neki Kisjuliska, hogy ő majd hazaviszi azt a kibaszott Nutellát, Juliska néni ragaszkodott ehhez a ceremóniához: fekete ruhában járókerettel tipegni Nutelláért.

Még csak fél éve laktak együtt, amikor Juliska néni úgy döntött, hogy nem marad ebben a lakásban tovább, hanem inkább elrepül. Ferike szerint legalábbis elrepült, ezt mondta ugyanis a rendőröknek, akik közigazgatási eljárás keretében vizsgálták ki Juliska néni halálának ügyét. Öngyilkosságnak minősítették az esetet, amelynek egyetlen tanúja volt, maga Ferike, igaz, ő nem látott és nem hallott semmit, mert éppen a tévét nézte, amikor Juliska néni állítólagosan kiugrott az ablakon. Az alsó szomszéd csöngetett be Ferikéhez azzal a hírrel, hogy nagy baj van, Juliska néni meghalt, odalent fekszik az utcán, össze van törve, és csupa vér. Ferike nem szólt semmit, fölállt, és lement a szomszéddal, hogy megnézze Juliska nénit. A tragédiára való tekintettel Kisjuliskát elengedték a műszakból, rohant is haza, és még elkapta a pillanatot, amikor az anyját a halottszállító kocsiba berakták. A fekete ruhája volt rajta, hiszen a halála előtt boltba ment a szokásos mogyorókrémért. Kisjuliska nem értette, hogy az anyja miért vette meg a Nutellát, ha meg sem ette, hanem kiugrott inkább az ablakon, de amikor Ferike elsötétült szemébe nézett, megértett mindent. A kurva anyád, mondta neki, mire Ferike csak annyit válaszolt: a tied.

2018.06.09 09:22

Aczél Bandi ernyője

Publikálás dátuma
2018.07.15 22:00

Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
„Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. ”
Sosem tudjuk meg, mennyire rövidítik meg az emberek életét a munkahelyi traumák. Tény: az egykori, Aczél Endre vezette TV Híradó három irányítója - a főszerkesztő és két helyettese - közül már egyik sem él. Mindhárman viszonylag fiatalon haltak meg. Sándor István kezdte a sort 2011-ben, mindössze 64 évesen. Elek János 2015-ben távozott, 68 évesen. 
A múlt héten csatlakozott hozzájuk Aczél Endre, életének 74. évében. Mindhárman hosszú ideig betegeskedtek, de hogy a kór kialakulásának van-e köze azokhoz a stresszes évekhez, amelyeket a Magyar Televízióban töltöttek, s még inkább ahhoz, hogy egyik napról a másikra távozni kényszerültek, az feltehetően örök rejtély marad.
Azt viszont már senki sem veheti el tőlük, hogy együttműködésük rövid négy éve alatt - 1986 és 1990 között - irányításukkal újultak meg gyökeresen a hazai tévés hírműsorok. Ez persze nem csupán hármuk érdeme. De az már igen, hogy olyanokkal vették körül magukat, akik megvalósították elképzeléseiket és inspirálni tudták őket. Elek János régi híradós volt. Szerkesztett, műsort vezetett, volt moszkvai tudósító. Aztán a nyolcvanas évek elején a Filmvilágban megjelent egy interjúja, amelyben arról beszélt, mennyivel jobb híradót is lehetne csinálni. Ebből botrány lett és távozni  kényszerült a tévéből. Két évig a Népszabadság külpolitikai rovatvezetője volt, ám Aczél - miután kinevezték főszerkesztőnek - azonnal visszahívta. Sándor Istvánnak sem volt ismeretlen a tévézés. Ő az MTI-ben kezdett, öt évig bonni tudósító volt, s amikor onnan hazatért - 1981-ben -, átigazolt az MTV-hez. A Hét című vasárnapi politikai magazin szerkesztő-műsorvezetője lett, mígnem az új főszerkesztő őt is áthívta a Híradóhoz.   Hármuk közül a tévés hírműsorok készítése épp Aczél Endrének volt egészen új kihívás. Addig ugyanis ő is a távirati iroda külpolitikai szerkesztőségében dolgozott, előbb pekingi, majd londoni tudósító volt. Angliában persze azt is láthatta, miképpen néz ki egy igazi, modern híradó. Hazatérve pedig pontos ismeretei és tervei voltak arra, miképpen lehet - egyelőre az adott pártállami keretek között - megújítani azt a műsort, amely akkoriban a közönség első számú tájékozódási fóruma volt. Tisztában volt ezen kívül még egy nagyon fontos dologgal, s talán ez az egyetlen, amelyben hasonlóan gondolkodott elődjéhez, a TV Híradót megteremtő és felfuttató Matúz Józsefnéhez. Tudta tehát, hogy a tévézés kollektív műfaj, hiába villog a képernyőn esetleg egyetlen ember, mögötte nagyszerű csapatnak kell állnia. Aczél Bandi - hiszen munkatársai mind így hívtuk őt - sosem tolta magát előtérbe. Nem akart minden áron szerepelni - a Híradóban csak elvétve jelent meg, ott műsort sosem vezetett -, viszont két helyettesével együtt ernyőt tartott a csapat fölé. Mi nyugodtan dolgozhattunk, ők - ha volt - elvitték a balhét, építették a kapcsolatokat, fogadták vagy elutasították a folyamatosan ismétlődő kívánságokat, s közben szinte észrevétlenül, de mindig tágították a politikai határokat.   A többi pedig: szakma. Matúzné munkatársai közül mindenki maradhatott, aki akart, de immár mindenki a valódi képességeinek megfelelő feladatot kapott. Eközben Aczél a legjobbakat igyekezett maga köré gyűjteni. Így igazolt át a Rádióból két tapasztalt Krónika-szerkesztő, Tardos Júlia és Rangos Katalin, és jött a Híradóhoz a Magyar Nemzettől Kapuvári Gábor. Az egyik leglényegesebb újítás a műsorvezetés átalakítása volt. Addig - általában - két műsorvezető köszönt be esténkét, egy kül-, meg egy belpolitikai. De az ő feladatuk sosem a hírek tálalása, vagyis a műsor előregördítése volt, hanem az, hogy egy-egy - de adásonként legfeljebb két - tudósításhoz fűzzenek kommentárt. Lehetőleg vonalasan eligazítva a nézőket. Nos, ez megszűnt. Aczél híradójában egy műsorvezető volt, aki végigvezette a nézőket az estén: ő mondta el a tudósítások előtt a legfontosabb információkat. Ez ma már teljesen természetesnek hangzik, akkor - a nyolcvanas évek második felében - még nem volt az, legalábbis Magyarországon. Sok korábbi kommentátor - nagy sértődések közepette - ki is maradt. A fél nyolcas fő Híradónak összesen hat, egymást hetente váltó műsorvezetője volt. Elek és Sándor mellett itt kapott szerepet Kaplár F. József, Bayer Ilona - mint egyetlen nő -, valamint a régiek közül Moldoványi Ákos és a profi rádiós, P. Szabó József (akiről akkor még nem lehetett tudni, hogy mint főszerkesztő, milyen áldatlan szerepet vállal majd a Csúcs László-féle rádiós tisztogatásban). A korábbi "belsős" műsorvezetők a későbbi, 2. és 3. kiadásban szerepelhettek, ha vállalták - ezek az adások ugyanúgy átalakultak, mint a fő kiadás. Hasonló módon megújult A Hét is - amely attól kezdve a Híradóhoz tartozott - és itt már Aczél is képernyőre került, mint műsorvezető.    Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. Az akkori - már vesztét érző - hatalomnak azonban ez mit sem számított. 1990 januárjában a helyezkedő Pozsgay Imre államminiszter már egy "igazi magyart" akart látni a műsor élén. Az akkori elnök, Nemeskürty István történész teljesítette kívánságát. A nagy csel pedig az volt, hogy az alig három héttel korábban a Népszava főszerkesztőjének kinevezett Pálfy G. Istvánt rakták Aczél helyére. Egy régi híradóst tehát, akit a munkatársak többsége szívesen fogadott, hiszen "egy közülük". Utóbb kiderült, ez már nem egészen volt így. De azt elérték vele, hogy a főszerkesztő kirúgásának hírére "csak" két helyettese és még néhány ember állt föl azonnal. A műsor tehát tovább készülhetett.  Aczél Bandi ezután főleg újságokba írt, bár egy ideig volt a Nap-kelte műsorvezetője is. Látszólag megtalálta a helyét, amit segített műveltsége, politikai naprakészsége és hogy szinte mindenről voltak gondolatai. De az biztos, hogy híradós kirúgása nagyon megviselte. Nagy kár, hogy a Szép Szóban megjelent visszaemlékezéseiben már nem jutott el a híradós évekig, betegsége megakadályozta a folytatást. Talán többet megtudhattunk volna tőle azokról az évekről. Így viszont csak a saját emlékeinkre hagyatkozhatunk. Bandi pedig már örökre itt él velünk.
2018.07.15 22:00
Frissítve: 2018.07.15 22:00

Lanzmann és a „celluloid szörnyeteg”

Publikálás dátuma
2018.07.15 20:00
CLAUDE LANZMANN - Shoah című, 1985-ös filmje 12 évig készült
Fotó: AFP/ Bruno Coutier
Az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen.”
Tétovázok. Melyik elnevezéssel éljek? A kettő szorosan összetartozik, a családnév és az életmű megjelölése. Július első napjaiban, Párizsban, 92 esztendős korában meghalt Claude Lanzmann író, filozófus, filmrendező, a XX. század egyik legnagyobb alkotója. Egyetlen szó foglalja magában igazán mindazt, amit örökül hagyott. Héber szó. Shoah, magyarul azt jelenti, hogy katasztrófa. A köztudatban fölcserélte a minden nyelven már elfogadott holokauszttal, a tömeggyilkossággal, amely minden korszak legocsmányabb emberirtását jellemzi.
Mi az az új, amit mindehhez hozzátett Claude Lanzmann, ez a zsidó származású művészember, gondolkodó, alkotó? Zsidó volt, igen, franciaországi születésű zsidó. A dédapja szabóember, mester, családfönntartó, mégsem egészen az. Claude-ot már a XX. század kezdetén tudatosan értelmiségiként nevelték, gimnáziumot végzett, majd egyetemet, filozófiát. A véletlen ismertette meg a kor egyik legnagyobb elméjével, Jean-Paul Sartre-tal. Eszmét cseréltek, gondolkodtak, de első közös éveikben még csupán – Sartre-t bizonyára nem, de Lanzmannt még igen -- hétköznapi hírlapírónak, krónikásnak tartották, bár nem akárhol, hanem az induló folyóiratok egyik legjelesebbjénél, a Les Temps Modernes-nél. Tanulmányokat, esszéket írt, hamar ismert lett, annál is inkább, mert Sartre barátja, cimborája volt.    Lanzmann egész élete szempontjából volt egy másik, nagyon is jelentékeny hozadéka barátságuknak. A szerelem. A század egyik gyönyörű legendája, a kettős szerelem. Kettejük asszonya volt, mondhatni közös élettársa a kor egyik nagyasszonya, az író, filozófus, gondolkodó Simone de Beauvoir. Túl a szellemi világon, a köznapok moráljával szemlélve, ez lehet megrázó, döbbenetesen immorális, de a társadalom java része nem így ítélte meg. Nem volt dráma, féltékenység, mindhármuk mindent tudott. Beauvoir halála után Lanzmann maga hozta nyilvánosságra egyik gyönyörű kalandjukat. Együtt voltak ketten, összeforrva. Extázisban. Talán óra hosszat is eltartott a tündérmese, amikor a vége felé Simone azt mondta, még Claude vállán nyugtatva a fejét: "Milyen sokáig és milyen zakatolón dobogott még a szíved!". Hát nem álomba illő?   Ilyen előzmények után hogyan érkezünk el az irodalmi és filmművészeti csúcsélményhez, a Shoah-hoz, a XX. század kegyetlen legendájához? Egyáltalán, Lanzmannak miként is jutott eszébe, hogy emberfölötti vállalkozásba fogjon, évtizedeket áldozzon a további kutatásokra, hogy a világ a maga teljességében és hitelesen ismerje meg a rémséget?   Már közel hetvenedik évéhez fogott a hihetetlen vállalkozásba, a filmalkotásba. Megszállottként kutatta a históriát, s valamennyi föltárható, elérhető részletét, csupán a búvárkodásra 12 esztendőt szánt. Gyűjtött szakadatlanul. Újabb évek, amíg összeállt a végeérhetetlen munka, a "fő mű", az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen. De végre a világ előtt állt az a borzalom, amelyről mindenki tudott, letagadhatatlanná vált, vádirattá a hatalom őrületéről. Önmagában megérthetetlen alkotás. Parttalan folyam. A história és emlékezet mélybe szállása, amely Lanzmann tizenkét - 1973-tól 1985-ig - alkotói évét ölelte föl. Tizennégy ország múltját járta végig, lett belőle „celluloid szörnyeteg”, miként a Le Figaro összeállítása méltatta.  Önvallomásában azt írta, hogy "őrületig szeretem az életemet, és minél jobban közeledem a végéhez, annál inkább foglalkoztat".
2018.07.15 20:00
Frissítve: 2018.07.15 20:00