Forgács Iván: Politizáló másnaposság

Publikálás dátuma
2018.06.09 09:20
MOBILOK LÁMPAFÉNYE - Nem is emlékszik a hívó szóra, de ott van a százezer ember között FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM
Fotó: /

A kudarcoktól megrészegül az ember. A választási kudarcoktól is. Néz maga elé, dobja be egymás után a vigaszlötyiket, okádja ki a mérget. És beszél össze-vissza.

Mert megint hitt. Elhitte. Hogy majd most. Mosolyogva megreggelizett a családjával, szépen felöltöztek, sütött a nap, elsétáltak a szavazókörzetükbe. Kicsit sorba kellett állni, de örültek neki. Sokan vannak, végre sokan. Büszkén átadták az okmányaikat, minden stimmelt, rajta voltak a listán. Megkapták a szavazólapot, irány a fülke. És bejelölték az új jövőt.

Aztán a felesége takarított, a fiai lementek focizni, de ő nem tudott másra figyelni. Megnézte két óránként a részvételi jelentést, és számolt, számolt. Ha már 11-kor 40 százalék, meglesz, meglesz a 75 százalékos részvétel, és akkor… Jó, most ebédelnek, de mindjárt jön a délutáni hullám. Már 55 százalék, visszatérnek lassan a kirándulók is, igen, 60 százalék, még van idő, meglesz. Hú, csak 69, de hát az 70, ez is sok. És még nincs vége, ott áll még sorban egy nagy tömeg valahol. Meg biztos máshol is. Hányan lehetnek? Ezren? Tízezren? Talán százezren.

Mit mondanak a tévében? Az ATV-ben meg a Hírben? Mosolygós ellenzéki arcok, a kormánypártok gondban, még nem tudják, hol jelentsék be az eredményt. Félnek. Egyik vezetőjük már kizárja a kétharmadot. Sehogy se fogy az utolsó sor. Nem mondanak részeredményeket. A Nemzeti Választási Iroda elnöke zavartan nyökög. Ez az, vége!

Ám egy óra múlva aggasztó jelzések villannak fel. Az NVI-elnök mosolyog, mindennel elégedett. A kormánypárt székhelyén kezd terjedni a derű, a másik oldal mintha letörtebb lenne. Mi ez? Csak nem? A sajtó közli az első infókat… Kormánypárti győzelem várható. Fölényes. Kétharmados. Nem, ez kizárt! Pedig így van. Narancsszínű országtérkép a képernyőn.

Váltsuk le az ellenzéket és a médiánkat?

Teljes apátia. Napokig. És nem is nála a legfeltűnőbb. Most a családja is bénult. Egy csomó barát, ismerős is csak kóvályog, nem tud másról beszélni. Hogyan? Miért? Mi az oka? Ki az oka? Csalás? Árulás? Nemzeti ostobaság?

Nem is emlékszik a hívó szóra, de ott van százezer ember között a Parlament előtt. Mobiltelefonok lámpafénye. Ez szép, erőt ad. Igen, ő ott lesz egy hét múlva is. Talán ott is volt. De már nem a kormánypártra haragszik. Egye meg az egészet a fene! Rohadjanak meg az ellenzéki pártok, amelyek nem tudtak összefogni! Meg az is, amelyikre szavazott! Képtelenek mozgósítani, nem tudnak kitalálni egy vonzó alternatívát. Csak a túlélés érdekli őket. Csupa szemét, megélhetési politikus! Őket kell leváltani! Őket! A pokolba velük! Csak a civilek! Csak a mozgalmak! Bennük az erő! Bennük a hiteles új arcok!

Megvan hát a válasz. Ám amikor ugyanezt hallja menedékként kedvelt közéleti tévé- és rádióműsorokban okos emberektől, még idegesebb lesz. Nem érez bennük szenvedélyt, és ez most nagyon bosszantja. Hány éve hallgatja őket? Önjáró, fensőbbséges nyafogásukat? Óvatos, lekezelő tárgyilagosságukat? Csúnya kormányról, nyámnyila, balfék ellenzékről? És mi tudott meg tőlük, amit nem tudott, amire addig nem gondolt? Szinte semmit. Mert ugyanolyan középszerűek, mint az ellenzék. Semmi újat nem találnak már ki, senkit se tudnak mozgósítani. Ők talán nem megélhetési szakértők, közírók? Amíg a demokratikus oldal fizeti őket a véleményükért, maradnak. Maradni is akarnak, mert azért demokraták, de amúgy sincs más választásuk. Itt vannak biztonságban, itt tudnak túlélni!

Váltsuk le önmagunkat?

Pár nap múlva jön az újabb pofon. Az új parlament megalakulására meghirdetett tüntetés. Nagy tömeg sehol, kordonra, térlezárásra sincs szükség. Nem is biztos, hogy mi vagyunk a többség? Később meg azt hallani a lelkes szervezőktől, hogy őszig szünetel a tüntetésezés, mert nyáron nem lehet kivinni az embereket az utcára. De hát akkor… De hát akkor a civileknek se megy! Hiába izzanak. Ők se tudják végig vinni a dolgot. A döntő pillanatban az ő szavuk se rázza fel az embereket!

Persze, föl lehet-e őket ma valamivel is rázni? Ezt a szolganépet! A jobbra hajló nemzettudatával. A demagógiában való kitartó hitével. A vezéréhségével. Semmire se lehet menni velük. Őket kéne leváltani! Vagy el innen!

Ő itt nem tud tovább élni. Ezek között. Bár igaz, hogy… Igen, ő se volt ott azon a tüntetésen. El kellett volna lógnia a munkahelyéről. Képtelenség. Vagy kivennie egy szabadnapot. Hülyeség. Most meg már tényleg meleg van. Az is igaz, hogy ha nacionalisták társaságába kerül, sose vitatkozik, szelíden végighallgatja őket. Majdnem bólogatva. Amúgy meg végzi szép csendben a munkáját. A rendszerben. A rendszernek. Középszerű, óvatos, megélhetési ember. Csak túlélni akar. Önmagát kéne leváltania.

Csak hát önmagunkat mégsem válthatjuk le. Meg másokat se. Most ilyenek vagyunk, most ilyenek a számunkra azért mégiscsak kedves polgártársaink, közíróink, mozgalmaink, pártjaink. Ez van.

Mit tegyünk?

Kudarctól részegülten megpróbálhatnánk összekaparni a gondolatainkat, és egy nagy szívdobbanással értelembe fantáziálni őket.

Mindenekelőtt, egy pillanatra sem kéne megfeledkezni arról, hogy a látványos kudarcok oka alapvetően a választási törvény. Na, még egyszer: a választási törvény! Ezen nincs mit okoskodni. A kormánypárt többsége nem abszolút többség, de a törvény lehetővé teszi, hogy mondjuk 49 százalékos támogatottságot kétharmadosként realizáljon a parlamentben. Majd ennek alapján még az ellenzék híveivel is lassan elhitesse, hogy valóban az ország döntő többségétől kapott felhatalmazást. Így politikai ellenfelei megsemmisítő kudarcként élnek meg egyszerű választási vereséget. Tovább marcangolja őket az összefogási pszichózis, amelyet ugyancsak a választási törvény szül. Rájuk van kényszerítve egy többpárti koalíciós megállapodás – de még a választási eredmények ismerete előtt. Ebben őrlődnek érdekeiket ütköztetve a nyilvánosság előtt, nem csoda hát, ha szánalmassá válnak. Legalábbis lényegesen szánalmasabbá a valóságosnál.

Az első számú feladat a választási törvény határozott elutasítása, megváltoztatása! Ebben még egységes is az ellenzék, ez kiderült a Gulyás Márton szervezte platformon. És itt lenne most szükség a civil mozgalmak, demonstrációk támogatására. Az elmúlt évek során kiderült, hogy konkrét célért lehet eredményesen tüntetni. Tessék, itt van.

További tanulság, hogy csak akkor érdemes ilyesmibe belevágni, ha megvan hozzá a következetesség, és a meccs végső lefújásáig küzdünk. Nem érdemes pontosan betartani a játékidőt, ne a demonstrálók szájában legyen a síp. Ne mi küldjük haza azokat, akik kiállnak egy ügyért. Kinn kell maradni a pályán! Nincs más komoly lehetőség, és ez még nem jelent erőszakot. Gondoljunk az eredményes román és a szlovák megmozdulásokra. De a hazai jobboldal is így vitt be megrendítő ütést a Gyurcsány-kormánynak.

Persze a legjobb lenne a demonstrációkkal nem megvárni egy-egy törvény elfogadását. Például a Stop Sorosét. Ne kezeljünk már mindent úgy a születésénél, mint csúnya emberek csúnya viccét! Effajta törvények mentén, lépésről lépésre, a szemünk előtt épült ki az a rendszer, amely mára szinte teljesen gúzsba kötötte a társadalmat, és gátlástalanul élősködik rajta. Nincs tovább értelme abban bízni, hogy nincs tovább. Akkor sem, ha tényleg meg akar állni a hatalom a jelenlegi ponton.

Lehet rugdalni az ellenzéket, de nagyon fontos ugyanakkor azzal is tisztában lenni, hogy a politika jelentős anyagi erőforrások nélkül nem több szónoklatnál. Márpedig ezen a téren az ellenzék egyre szánalmasabb helyzetben van. Pénz nélkül nincs folyamatos, hatékony politikai jelenlét. A papírlapokon szétszórt üzenetek gyorsan a földre szállnak. A média szétverésének hátterében is anyagi kiszolgáltatottság áll. A Népszabadság tulajdonosának nem volt kifizetődő a lap, nem ragaszkodott hozzá, fütyült a politikai szerepére. Simicska körül elfogyott a levegő – agyő, Magyar Nemzet. A vállalkozók a kormánypárt stabilitásában látnak üzleti lehetőséget. Egyszóval, zseniális megoldás kéne az ellenzék gondtalan, nagypályás működéséhez. De vajon elkészülhet-e egy artfilm költségvetéséből a Kincsem?

Vagy talán nem is kéne a politikai kommersz szintjén mozogni? Inkább meg kéne próbálni a politikából milliók támogató tetszését elnyerő művészetet, esetleg tisztes kisvállalkozást csinálni? Szabadon engedni a párttagokat, otthagyni a mindent fékező, dohos, intrikatermő, pártapparátusokat és más pártszervezeti formákat találni? Összehozni egy 15-20 fős stabil csapatot, majdani kormányzásra vállalkozó "céget", amely kidolgozza a programját, vízióját, és támogatókat, pártolókat (de nem párttagokat!) keresve megjelenik vele a választói piacon? Nem egyszerűbb, szívet melengetőbb és mozgósítóbb megálmodni, hogy mondjuk Kunhalmi Ágnes, Karácsony Gergely, Szabó Tímea, Hadházy Ákos, Szél Bernadett, Fekete-Győr András, Orosz Anna, Vadai Ágnes egy cégér alatt egyezteti kreatív módon elképzeléseit, mint arra várni, hogy jelenlegi pártjaik összefogjanak?

Na jó, ez megint a másnaposság össze-vissza beszéde. De hátha elfogadja egyszer a józanság is.

2018.06.09 09:20

Aczél Bandi ernyője

Publikálás dátuma
2018.07.15 22:00

Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
„Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. ”
Sosem tudjuk meg, mennyire rövidítik meg az emberek életét a munkahelyi traumák. Tény: az egykori, Aczél Endre vezette TV Híradó három irányítója - a főszerkesztő és két helyettese - közül már egyik sem él. Mindhárman viszonylag fiatalon haltak meg. Sándor István kezdte a sort 2011-ben, mindössze 64 évesen. Elek János 2015-ben távozott, 68 évesen. 
A múlt héten csatlakozott hozzájuk Aczél Endre, életének 74. évében. Mindhárman hosszú ideig betegeskedtek, de hogy a kór kialakulásának van-e köze azokhoz a stresszes évekhez, amelyeket a Magyar Televízióban töltöttek, s még inkább ahhoz, hogy egyik napról a másikra távozni kényszerültek, az feltehetően örök rejtély marad.
Azt viszont már senki sem veheti el tőlük, hogy együttműködésük rövid négy éve alatt - 1986 és 1990 között - irányításukkal újultak meg gyökeresen a hazai tévés hírműsorok. Ez persze nem csupán hármuk érdeme. De az már igen, hogy olyanokkal vették körül magukat, akik megvalósították elképzeléseiket és inspirálni tudták őket. Elek János régi híradós volt. Szerkesztett, műsort vezetett, volt moszkvai tudósító. Aztán a nyolcvanas évek elején a Filmvilágban megjelent egy interjúja, amelyben arról beszélt, mennyivel jobb híradót is lehetne csinálni. Ebből botrány lett és távozni  kényszerült a tévéből. Két évig a Népszabadság külpolitikai rovatvezetője volt, ám Aczél - miután kinevezték főszerkesztőnek - azonnal visszahívta. Sándor Istvánnak sem volt ismeretlen a tévézés. Ő az MTI-ben kezdett, öt évig bonni tudósító volt, s amikor onnan hazatért - 1981-ben -, átigazolt az MTV-hez. A Hét című vasárnapi politikai magazin szerkesztő-műsorvezetője lett, mígnem az új főszerkesztő őt is áthívta a Híradóhoz.   Hármuk közül a tévés hírműsorok készítése épp Aczél Endrének volt egészen új kihívás. Addig ugyanis ő is a távirati iroda külpolitikai szerkesztőségében dolgozott, előbb pekingi, majd londoni tudósító volt. Angliában persze azt is láthatta, miképpen néz ki egy igazi, modern híradó. Hazatérve pedig pontos ismeretei és tervei voltak arra, miképpen lehet - egyelőre az adott pártállami keretek között - megújítani azt a műsort, amely akkoriban a közönség első számú tájékozódási fóruma volt. Tisztában volt ezen kívül még egy nagyon fontos dologgal, s talán ez az egyetlen, amelyben hasonlóan gondolkodott elődjéhez, a TV Híradót megteremtő és felfuttató Matúz Józsefnéhez. Tudta tehát, hogy a tévézés kollektív műfaj, hiába villog a képernyőn esetleg egyetlen ember, mögötte nagyszerű csapatnak kell állnia. Aczél Bandi - hiszen munkatársai mind így hívtuk őt - sosem tolta magát előtérbe. Nem akart minden áron szerepelni - a Híradóban csak elvétve jelent meg, ott műsort sosem vezetett -, viszont két helyettesével együtt ernyőt tartott a csapat fölé. Mi nyugodtan dolgozhattunk, ők - ha volt - elvitték a balhét, építették a kapcsolatokat, fogadták vagy elutasították a folyamatosan ismétlődő kívánságokat, s közben szinte észrevétlenül, de mindig tágították a politikai határokat.   A többi pedig: szakma. Matúzné munkatársai közül mindenki maradhatott, aki akart, de immár mindenki a valódi képességeinek megfelelő feladatot kapott. Eközben Aczél a legjobbakat igyekezett maga köré gyűjteni. Így igazolt át a Rádióból két tapasztalt Krónika-szerkesztő, Tardos Júlia és Rangos Katalin, és jött a Híradóhoz a Magyar Nemzettől Kapuvári Gábor. Az egyik leglényegesebb újítás a műsorvezetés átalakítása volt. Addig - általában - két műsorvezető köszönt be esténkét, egy kül-, meg egy belpolitikai. De az ő feladatuk sosem a hírek tálalása, vagyis a műsor előregördítése volt, hanem az, hogy egy-egy - de adásonként legfeljebb két - tudósításhoz fűzzenek kommentárt. Lehetőleg vonalasan eligazítva a nézőket. Nos, ez megszűnt. Aczél híradójában egy műsorvezető volt, aki végigvezette a nézőket az estén: ő mondta el a tudósítások előtt a legfontosabb információkat. Ez ma már teljesen természetesnek hangzik, akkor - a nyolcvanas évek második felében - még nem volt az, legalábbis Magyarországon. Sok korábbi kommentátor - nagy sértődések közepette - ki is maradt. A fél nyolcas fő Híradónak összesen hat, egymást hetente váltó műsorvezetője volt. Elek és Sándor mellett itt kapott szerepet Kaplár F. József, Bayer Ilona - mint egyetlen nő -, valamint a régiek közül Moldoványi Ákos és a profi rádiós, P. Szabó József (akiről akkor még nem lehetett tudni, hogy mint főszerkesztő, milyen áldatlan szerepet vállal majd a Csúcs László-féle rádiós tisztogatásban). A korábbi "belsős" műsorvezetők a későbbi, 2. és 3. kiadásban szerepelhettek, ha vállalták - ezek az adások ugyanúgy átalakultak, mint a fő kiadás. Hasonló módon megújult A Hét is - amely attól kezdve a Híradóhoz tartozott - és itt már Aczél is képernyőre került, mint műsorvezető.    Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. Az akkori - már vesztét érző - hatalomnak azonban ez mit sem számított. 1990 januárjában a helyezkedő Pozsgay Imre államminiszter már egy "igazi magyart" akart látni a műsor élén. Az akkori elnök, Nemeskürty István történész teljesítette kívánságát. A nagy csel pedig az volt, hogy az alig három héttel korábban a Népszava főszerkesztőjének kinevezett Pálfy G. Istvánt rakták Aczél helyére. Egy régi híradóst tehát, akit a munkatársak többsége szívesen fogadott, hiszen "egy közülük". Utóbb kiderült, ez már nem egészen volt így. De azt elérték vele, hogy a főszerkesztő kirúgásának hírére "csak" két helyettese és még néhány ember állt föl azonnal. A műsor tehát tovább készülhetett.  Aczél Bandi ezután főleg újságokba írt, bár egy ideig volt a Nap-kelte műsorvezetője is. Látszólag megtalálta a helyét, amit segített műveltsége, politikai naprakészsége és hogy szinte mindenről voltak gondolatai. De az biztos, hogy híradós kirúgása nagyon megviselte. Nagy kár, hogy a Szép Szóban megjelent visszaemlékezéseiben már nem jutott el a híradós évekig, betegsége megakadályozta a folytatást. Talán többet megtudhattunk volna tőle azokról az évekről. Így viszont csak a saját emlékeinkre hagyatkozhatunk. Bandi pedig már örökre itt él velünk.
2018.07.15 22:00
Frissítve: 2018.07.15 22:00

Lanzmann és a „celluloid szörnyeteg”

Publikálás dátuma
2018.07.15 20:00
CLAUDE LANZMANN - Shoah című, 1985-ös filmje 12 évig készült
Fotó: AFP/ Bruno Coutier
Az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen.”
Tétovázok. Melyik elnevezéssel éljek? A kettő szorosan összetartozik, a családnév és az életmű megjelölése. Július első napjaiban, Párizsban, 92 esztendős korában meghalt Claude Lanzmann író, filozófus, filmrendező, a XX. század egyik legnagyobb alkotója. Egyetlen szó foglalja magában igazán mindazt, amit örökül hagyott. Héber szó. Shoah, magyarul azt jelenti, hogy katasztrófa. A köztudatban fölcserélte a minden nyelven már elfogadott holokauszttal, a tömeggyilkossággal, amely minden korszak legocsmányabb emberirtását jellemzi.
Mi az az új, amit mindehhez hozzátett Claude Lanzmann, ez a zsidó származású művészember, gondolkodó, alkotó? Zsidó volt, igen, franciaországi születésű zsidó. A dédapja szabóember, mester, családfönntartó, mégsem egészen az. Claude-ot már a XX. század kezdetén tudatosan értelmiségiként nevelték, gimnáziumot végzett, majd egyetemet, filozófiát. A véletlen ismertette meg a kor egyik legnagyobb elméjével, Jean-Paul Sartre-tal. Eszmét cseréltek, gondolkodtak, de első közös éveikben még csupán – Sartre-t bizonyára nem, de Lanzmannt még igen -- hétköznapi hírlapírónak, krónikásnak tartották, bár nem akárhol, hanem az induló folyóiratok egyik legjelesebbjénél, a Les Temps Modernes-nél. Tanulmányokat, esszéket írt, hamar ismert lett, annál is inkább, mert Sartre barátja, cimborája volt.    Lanzmann egész élete szempontjából volt egy másik, nagyon is jelentékeny hozadéka barátságuknak. A szerelem. A század egyik gyönyörű legendája, a kettős szerelem. Kettejük asszonya volt, mondhatni közös élettársa a kor egyik nagyasszonya, az író, filozófus, gondolkodó Simone de Beauvoir. Túl a szellemi világon, a köznapok moráljával szemlélve, ez lehet megrázó, döbbenetesen immorális, de a társadalom java része nem így ítélte meg. Nem volt dráma, féltékenység, mindhármuk mindent tudott. Beauvoir halála után Lanzmann maga hozta nyilvánosságra egyik gyönyörű kalandjukat. Együtt voltak ketten, összeforrva. Extázisban. Talán óra hosszat is eltartott a tündérmese, amikor a vége felé Simone azt mondta, még Claude vállán nyugtatva a fejét: "Milyen sokáig és milyen zakatolón dobogott még a szíved!". Hát nem álomba illő?   Ilyen előzmények után hogyan érkezünk el az irodalmi és filmművészeti csúcsélményhez, a Shoah-hoz, a XX. század kegyetlen legendájához? Egyáltalán, Lanzmannak miként is jutott eszébe, hogy emberfölötti vállalkozásba fogjon, évtizedeket áldozzon a további kutatásokra, hogy a világ a maga teljességében és hitelesen ismerje meg a rémséget?   Már közel hetvenedik évéhez fogott a hihetetlen vállalkozásba, a filmalkotásba. Megszállottként kutatta a históriát, s valamennyi föltárható, elérhető részletét, csupán a búvárkodásra 12 esztendőt szánt. Gyűjtött szakadatlanul. Újabb évek, amíg összeállt a végeérhetetlen munka, a "fő mű", az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen. De végre a világ előtt állt az a borzalom, amelyről mindenki tudott, letagadhatatlanná vált, vádirattá a hatalom őrületéről. Önmagában megérthetetlen alkotás. Parttalan folyam. A história és emlékezet mélybe szállása, amely Lanzmann tizenkét - 1973-tól 1985-ig - alkotói évét ölelte föl. Tizennégy ország múltját járta végig, lett belőle „celluloid szörnyeteg”, miként a Le Figaro összeállítása méltatta.  Önvallomásában azt írta, hogy "őrületig szeretem az életemet, és minél jobban közeledem a végéhez, annál inkább foglalkoztat".
2018.07.15 20:00
Frissítve: 2018.07.15 20:00