Hargitai Miklós: Zsidó-keresztény gyökerek

Publikálás dátuma
2018.06.09 09:30
MARABU RAJZA
Fotó: /

A kormány és személyesen a magyar miniszterelnök kommunikációjában – a nyolc évnyi "kereszténydemokrata" kormányzás után hirtelen vezérfonallá vált kereszténydemokrácia mellett – egyre többször válnak vonatkoztatási ponttá az európai kultúra zsidó-keresztény gyökerei. A kormányzati kérdésföltevés – miszerint a migrációs krízis tétje, hogy le kell-e cserélnünk a jövevények miatt ezt a (legalább) kétezer éves hagyományt – ugyanakkor azt sugallja, hogy egyáltalán nem bíznak a zsidó-keresztény tradíció erejében.

Szövetség Istennel

Az új nézetrendszert a kormányfő az újjáépíttet szabadkai zsinagógát avató beszédében fejtette ki a legrészletesebben. "Ha Európa hagyja, hogy kicseréljék a zsidó-keresztény vallási örökségén nyugvó kulturális altalaját, a jövőt mások fogják írni helyettünk (…) Közép-Európa és benne a magyarok biztonságos és élhető jövőjéhez egyetlen út vezet: a zsidó és a keresztény örökségéhez ragaszkodó Európa." Ám sem akkor, sem más alkalommal nem utalt rá, hogy miben is áll szerinte ez az örökség, és hogyan lehetne "lecserélni" - azaz miért gondolja úgy, hogy egy 550 milliós kontinens világnézeti fundamentumait megrengetheti néhány milliónyi más (mohamedán) vallású bevándorló érkezése.

A vallásos, de a nem vallásgyakorló közönség – vagyis a többség – számára sem magától értetődő, mi is a zsidó-keresztény örökség lényege, sőt az sem, hogy a zsidó és a keresztény vallás hogyan viszonyul egymáshoz. Pedig a kapcsolat szoros, ha nem is feltétlenül harmonikus: a zsidó vallásúak szerint a keresztények hite a zsidó vallásban gyökerezik, bár annak alapvető hittételeit jelentős mértékben elferdítette (a zsidók nem tekintik Jézust megváltónak és az Isten fiának, továbbra is várják a – keresztény terminológiával – messiás ószövetségi próféták által megígért eljövetelét). A fentiekből adódóan kezdetben a zsidók üldözték a keresztényeket, majd amikor a Római Birodalomban a kereszténység gyakorlatilag államvallássá vált, a szereposztás megfordult - mindez azonban ugyanúgy nem érintette az említett fundamentumokat, mint később délről a mórok, keletről pedig a törökök erőszakos hittérítéssel párosuló európai inváziója. Világnézeti szempontból a zsidó és a keresztény vallás is monoteista, mindkettő egy emberszerető, az emberrel szövetséget kötő Isten köré szerveződik. (Ugyanúgy, ahogy egyébként az iszlám vallás is.) Ilyen szövetségből a keresztények eggyel többet ismernek (el), mint a zsidók, előbbiek szerint ugyanis Jézus megújította a mózesi szövetséget, és a felebaráti szeretetet állította a középpontba. Mindkét vallás hívei hisznek az isteni gondviselésben, és abban, hogy az Isten örökkévaló, de csak a keresztények között számít megkerülhetetlennek a minden emberre (így az ellenségre is) érvényes szeretetparancs.

Noétól Mózesig

A tulajdonképpeni örökséget – a zsidó-keresztény hagyomány magját – azok a törvények jelentik, amelyeket az Isten adott az embereknek. Ezek közül a keresztény kultúrkörben a tízparancsolat a legismertebb, a legelső azonban az a törvénycsomag, amelyet Noé kapott a vízözön után: a zsidó és a keresztény tradíció szerint az Isten első ízben Noéval kötött ún. feltételes szövetséget (aminek lényege, hogy ha az emberek teljesítik a törvényeket, akkor számíthatnak az isteni ígéretek teljesülésére): "Minden mozgó állat, amely él, legyen nektek eledelül; amint a zöld füvet, nektek adtam mindazokat. Csak a húst az őt elevenítő vérrel meg ne egyétek. De a ti véreteket, a melyben van a ti éltetek, számon kérem; számon kérem minden állattól, azonképpen az embertől, kinek-kinek atyjafiától számon kérem az ember életét. Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert. (…) Én pedig íme szövetséget szerzek ti veletek és a ti magvatokkal tiutánatok. És minden élő állattal, mely veletek van: madárral, barommal, minden mezei vaddal, mely veletek van; mindattól kezdve a mi a bárkából kijött, a földnek minden vadjáig. Szövetséget kötök ti veletek, hogy soha ezután el nem vész özönvíz miatt minden test; és sohasem lesz többé özönvíz a földnek elvesztésére."

Később Ábrahám a következő ajánlatot kapta: „Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked. És nagy nemzetté teszlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszel. És megáldom azokat, a kik téged áldanak, és a ki téged átkoz, megátkozom azt: és megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei."

A mózesi törvények a fentieket olyan előírásokkal is kiegészítették, amelyeket betartva azok is üdvözülhetnek, akik nem tartoznak a választott néphez, vagyis a zsidósághoz. A bálványimádás, az istenkáromlás, az emberölés, a vérfertőzés és házasságtörés, a lopás tilalma később a tízparancsolatban is megjelenik, és ott már föl sem merül az a körülmény, hogy az Isten leszármazási (faji) alapon válogatna az emberek között.

Ki a felebarátom?

Az irgalmas szamaritánus bibliai (pontosabban újszövetségi) története nem is érthető meg az ószövetségi logikával. A szamaritánusokat a korabeli zsidók megvetett idegennek tekintették, akikre nem terjed ki az üdvözülésre vonatkozó isteni ígéret, vagyis a tulajdonképpeni szövetség. Lukács evangéliuma szerint azonban "Előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse Jézust, és ezt kérdezte: - Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Jézus azt felelte: - Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod? A törvénytudó így válaszolt: - Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Jézus ezt mondta neki: - Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz. Ő azonban igazolni akarta magát, és megkérdezte Jézustól: - De ki az én felebarátom? Válaszul Jézus ezt mondta neki: - Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, megverték, azután félholtan otthagyták, és elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy úton lévő szamaritánus viszont, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek? Ő így felelt: - Az, aki irgalmas volt hozzá. Jézus erre ezt mondta neki: - Menj, és te is hasonlóképpen cselekedj."

A példázatot nehéz másképp értelmezni, mint hogy az isteni jóindulat nem leszármazási vagy vallási alapon "jár", hanem azoknak lesz részük benne (származástól és felekezettől függetlenül), akik gyakorolják a felebaráti szeretetet. Az ún. zsidó-keresztény hagyománynak történelmi távlatból nézve éppen az a központi gondolata, hogy aki az isteni törvényt megtartja – ide értve az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlását is -, annak nincs a földön félnivalója.

Elhallgatott örökség
A közelmúltban Magyarországon járt Douglas Murray "sztárújságíró" (a sztárság mindig relatív: a Facebookon 17 ezren kedvelik, miközben például Vujity Tvrtko-t 242 ezren), akit Orbán Viktorral látszólag rokon nézetei miatt kézről kézre adott a kormányoldali média. Murray következetes bírálója a megengedő európai bevándorláspolitikának, ugyanakkor a szigorítást sürgetők azon szűk kisebbségéhez tartozik, akik nem hallgatják el, hogy a kontinens jelenlegi migrációs viszonyait alapvetően meghatározta a második világháború után a vendégmunkások szervezett betelepítése, többségében mohamedán országokból (a mohamedán hátterű európai lakosság döntő hányada vendégmunkásként érkezett, vagy vendégmunkás szülők leszármazottja). Azt viszont soha nem hangoztatja, hogy mindez – ahogyan például az Európai Unió létrehozása is – a kontinens kereszténydemokrata örökségének része: Svédországot leszámítva a munkaerőimportban számottevően érintett összes európai országban kereszténydemokraták kormányoztak, amikor – a nagyvállalatok kérésének engedve, a szakszervezetek ellenállását letörve, a bérek leszorítása érdekében is – milliószámra költöztették ide a más vallású munkaerőt.



Szerző
2018.06.09 09:30

Aczél Bandi ernyője

Publikálás dátuma
2018.07.15 22:00

Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
„Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. ”
Sosem tudjuk meg, mennyire rövidítik meg az emberek életét a munkahelyi traumák. Tény: az egykori, Aczél Endre vezette TV Híradó három irányítója - a főszerkesztő és két helyettese - közül már egyik sem él. Mindhárman viszonylag fiatalon haltak meg. Sándor István kezdte a sort 2011-ben, mindössze 64 évesen. Elek János 2015-ben távozott, 68 évesen. 
A múlt héten csatlakozott hozzájuk Aczél Endre, életének 74. évében. Mindhárman hosszú ideig betegeskedtek, de hogy a kór kialakulásának van-e köze azokhoz a stresszes évekhez, amelyeket a Magyar Televízióban töltöttek, s még inkább ahhoz, hogy egyik napról a másikra távozni kényszerültek, az feltehetően örök rejtély marad.
Azt viszont már senki sem veheti el tőlük, hogy együttműködésük rövid négy éve alatt - 1986 és 1990 között - irányításukkal újultak meg gyökeresen a hazai tévés hírműsorok. Ez persze nem csupán hármuk érdeme. De az már igen, hogy olyanokkal vették körül magukat, akik megvalósították elképzeléseiket és inspirálni tudták őket. Elek János régi híradós volt. Szerkesztett, műsort vezetett, volt moszkvai tudósító. Aztán a nyolcvanas évek elején a Filmvilágban megjelent egy interjúja, amelyben arról beszélt, mennyivel jobb híradót is lehetne csinálni. Ebből botrány lett és távozni  kényszerült a tévéből. Két évig a Népszabadság külpolitikai rovatvezetője volt, ám Aczél - miután kinevezték főszerkesztőnek - azonnal visszahívta. Sándor Istvánnak sem volt ismeretlen a tévézés. Ő az MTI-ben kezdett, öt évig bonni tudósító volt, s amikor onnan hazatért - 1981-ben -, átigazolt az MTV-hez. A Hét című vasárnapi politikai magazin szerkesztő-műsorvezetője lett, mígnem az új főszerkesztő őt is áthívta a Híradóhoz.   Hármuk közül a tévés hírműsorok készítése épp Aczél Endrének volt egészen új kihívás. Addig ugyanis ő is a távirati iroda külpolitikai szerkesztőségében dolgozott, előbb pekingi, majd londoni tudósító volt. Angliában persze azt is láthatta, miképpen néz ki egy igazi, modern híradó. Hazatérve pedig pontos ismeretei és tervei voltak arra, miképpen lehet - egyelőre az adott pártállami keretek között - megújítani azt a műsort, amely akkoriban a közönség első számú tájékozódási fóruma volt. Tisztában volt ezen kívül még egy nagyon fontos dologgal, s talán ez az egyetlen, amelyben hasonlóan gondolkodott elődjéhez, a TV Híradót megteremtő és felfuttató Matúz Józsefnéhez. Tudta tehát, hogy a tévézés kollektív műfaj, hiába villog a képernyőn esetleg egyetlen ember, mögötte nagyszerű csapatnak kell állnia. Aczél Bandi - hiszen munkatársai mind így hívtuk őt - sosem tolta magát előtérbe. Nem akart minden áron szerepelni - a Híradóban csak elvétve jelent meg, ott műsort sosem vezetett -, viszont két helyettesével együtt ernyőt tartott a csapat fölé. Mi nyugodtan dolgozhattunk, ők - ha volt - elvitték a balhét, építették a kapcsolatokat, fogadták vagy elutasították a folyamatosan ismétlődő kívánságokat, s közben szinte észrevétlenül, de mindig tágították a politikai határokat.   A többi pedig: szakma. Matúzné munkatársai közül mindenki maradhatott, aki akart, de immár mindenki a valódi képességeinek megfelelő feladatot kapott. Eközben Aczél a legjobbakat igyekezett maga köré gyűjteni. Így igazolt át a Rádióból két tapasztalt Krónika-szerkesztő, Tardos Júlia és Rangos Katalin, és jött a Híradóhoz a Magyar Nemzettől Kapuvári Gábor. Az egyik leglényegesebb újítás a műsorvezetés átalakítása volt. Addig - általában - két műsorvezető köszönt be esténkét, egy kül-, meg egy belpolitikai. De az ő feladatuk sosem a hírek tálalása, vagyis a műsor előregördítése volt, hanem az, hogy egy-egy - de adásonként legfeljebb két - tudósításhoz fűzzenek kommentárt. Lehetőleg vonalasan eligazítva a nézőket. Nos, ez megszűnt. Aczél híradójában egy műsorvezető volt, aki végigvezette a nézőket az estén: ő mondta el a tudósítások előtt a legfontosabb információkat. Ez ma már teljesen természetesnek hangzik, akkor - a nyolcvanas évek második felében - még nem volt az, legalábbis Magyarországon. Sok korábbi kommentátor - nagy sértődések közepette - ki is maradt. A fél nyolcas fő Híradónak összesen hat, egymást hetente váltó műsorvezetője volt. Elek és Sándor mellett itt kapott szerepet Kaplár F. József, Bayer Ilona - mint egyetlen nő -, valamint a régiek közül Moldoványi Ákos és a profi rádiós, P. Szabó József (akiről akkor még nem lehetett tudni, hogy mint főszerkesztő, milyen áldatlan szerepet vállal majd a Csúcs László-féle rádiós tisztogatásban). A korábbi "belsős" műsorvezetők a későbbi, 2. és 3. kiadásban szerepelhettek, ha vállalták - ezek az adások ugyanúgy átalakultak, mint a fő kiadás. Hasonló módon megújult A Hét is - amely attól kezdve a Híradóhoz tartozott - és itt már Aczél is képernyőre került, mint műsorvezető.    Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. Az akkori - már vesztét érző - hatalomnak azonban ez mit sem számított. 1990 januárjában a helyezkedő Pozsgay Imre államminiszter már egy "igazi magyart" akart látni a műsor élén. Az akkori elnök, Nemeskürty István történész teljesítette kívánságát. A nagy csel pedig az volt, hogy az alig három héttel korábban a Népszava főszerkesztőjének kinevezett Pálfy G. Istvánt rakták Aczél helyére. Egy régi híradóst tehát, akit a munkatársak többsége szívesen fogadott, hiszen "egy közülük". Utóbb kiderült, ez már nem egészen volt így. De azt elérték vele, hogy a főszerkesztő kirúgásának hírére "csak" két helyettese és még néhány ember állt föl azonnal. A műsor tehát tovább készülhetett.  Aczél Bandi ezután főleg újságokba írt, bár egy ideig volt a Nap-kelte műsorvezetője is. Látszólag megtalálta a helyét, amit segített műveltsége, politikai naprakészsége és hogy szinte mindenről voltak gondolatai. De az biztos, hogy híradós kirúgása nagyon megviselte. Nagy kár, hogy a Szép Szóban megjelent visszaemlékezéseiben már nem jutott el a híradós évekig, betegsége megakadályozta a folytatást. Talán többet megtudhattunk volna tőle azokról az évekről. Így viszont csak a saját emlékeinkre hagyatkozhatunk. Bandi pedig már örökre itt él velünk.
2018.07.15 22:00
Frissítve: 2018.07.15 22:00

Lanzmann és a „celluloid szörnyeteg”

Publikálás dátuma
2018.07.15 20:00
CLAUDE LANZMANN - Shoah című, 1985-ös filmje 12 évig készült
Fotó: AFP/ Bruno Coutier
Az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen.”
Tétovázok. Melyik elnevezéssel éljek? A kettő szorosan összetartozik, a családnév és az életmű megjelölése. Július első napjaiban, Párizsban, 92 esztendős korában meghalt Claude Lanzmann író, filozófus, filmrendező, a XX. század egyik legnagyobb alkotója. Egyetlen szó foglalja magában igazán mindazt, amit örökül hagyott. Héber szó. Shoah, magyarul azt jelenti, hogy katasztrófa. A köztudatban fölcserélte a minden nyelven már elfogadott holokauszttal, a tömeggyilkossággal, amely minden korszak legocsmányabb emberirtását jellemzi.
Mi az az új, amit mindehhez hozzátett Claude Lanzmann, ez a zsidó származású művészember, gondolkodó, alkotó? Zsidó volt, igen, franciaországi születésű zsidó. A dédapja szabóember, mester, családfönntartó, mégsem egészen az. Claude-ot már a XX. század kezdetén tudatosan értelmiségiként nevelték, gimnáziumot végzett, majd egyetemet, filozófiát. A véletlen ismertette meg a kor egyik legnagyobb elméjével, Jean-Paul Sartre-tal. Eszmét cseréltek, gondolkodtak, de első közös éveikben még csupán – Sartre-t bizonyára nem, de Lanzmannt még igen -- hétköznapi hírlapírónak, krónikásnak tartották, bár nem akárhol, hanem az induló folyóiratok egyik legjelesebbjénél, a Les Temps Modernes-nél. Tanulmányokat, esszéket írt, hamar ismert lett, annál is inkább, mert Sartre barátja, cimborája volt.    Lanzmann egész élete szempontjából volt egy másik, nagyon is jelentékeny hozadéka barátságuknak. A szerelem. A század egyik gyönyörű legendája, a kettős szerelem. Kettejük asszonya volt, mondhatni közös élettársa a kor egyik nagyasszonya, az író, filozófus, gondolkodó Simone de Beauvoir. Túl a szellemi világon, a köznapok moráljával szemlélve, ez lehet megrázó, döbbenetesen immorális, de a társadalom java része nem így ítélte meg. Nem volt dráma, féltékenység, mindhármuk mindent tudott. Beauvoir halála után Lanzmann maga hozta nyilvánosságra egyik gyönyörű kalandjukat. Együtt voltak ketten, összeforrva. Extázisban. Talán óra hosszat is eltartott a tündérmese, amikor a vége felé Simone azt mondta, még Claude vállán nyugtatva a fejét: "Milyen sokáig és milyen zakatolón dobogott még a szíved!". Hát nem álomba illő?   Ilyen előzmények után hogyan érkezünk el az irodalmi és filmművészeti csúcsélményhez, a Shoah-hoz, a XX. század kegyetlen legendájához? Egyáltalán, Lanzmannak miként is jutott eszébe, hogy emberfölötti vállalkozásba fogjon, évtizedeket áldozzon a további kutatásokra, hogy a világ a maga teljességében és hitelesen ismerje meg a rémséget?   Már közel hetvenedik évéhez fogott a hihetetlen vállalkozásba, a filmalkotásba. Megszállottként kutatta a históriát, s valamennyi föltárható, elérhető részletét, csupán a búvárkodásra 12 esztendőt szánt. Gyűjtött szakadatlanul. Újabb évek, amíg összeállt a végeérhetetlen munka, a "fő mű", az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen. De végre a világ előtt állt az a borzalom, amelyről mindenki tudott, letagadhatatlanná vált, vádirattá a hatalom őrületéről. Önmagában megérthetetlen alkotás. Parttalan folyam. A história és emlékezet mélybe szállása, amely Lanzmann tizenkét - 1973-tól 1985-ig - alkotói évét ölelte föl. Tizennégy ország múltját járta végig, lett belőle „celluloid szörnyeteg”, miként a Le Figaro összeállítása méltatta.  Önvallomásában azt írta, hogy "őrületig szeretem az életemet, és minél jobban közeledem a végéhez, annál inkább foglalkoztat".
2018.07.15 20:00
Frissítve: 2018.07.15 20:00