Zúg a Volga

A ma kezdődő vb helyszínén hatalmasak a távolságok. Jekatyerinburg és Kalinyingrád között 2483 kilométer van, Szentpétervártól Szocsi 1926 kilométerre található.

Ám nem ez az igazi messzeség.

Hanem az, amely a huszonegyedik századi magyar futballt a valóditól elválasztja.

Amikor először tudósíthattam labdarúgó-világbajnokságról, és hazánk fiai mindmáig utoljára szerepeltek a vb-n, Oroszországot még Szovjetuniónak hívták. S révült örömmel gondolunk vissza a nyolcvanhatos 0-6-ra; nem oly régen Telkiben nosztalgiameccset rendeztek a mexikói csapás szereplőivel.

Hol van már „Irapuatov”!

A közelebb lévő 1994 is a ködbe vész. Akkor a moszkvai Dinamo-stadionban előbb a Békéscsaba vívott UEFA Kupa-meccset a Tyeksztyilscsik Kamisinnel (pardon, vívott volna, mert a pályája nemzetközi alkalmatlansága miatt átmenetileg a fővárosba települt, feledhetetlen nevű orosz együttes – ha nem is 6-0-ra – 6-1-re győzött), majd egy nappal később a CSZKA nyert 2-1-re az FTC ellen. A „sajtópáholy” mindkétszer katonai sátor volt, a telefonon pedig nem akadt tárcsa. A különös készüléket egyenruhás ember kurblizta, majd odaadta a kagylót: „Gavarit Budápest”.

Abban az évben a válogatott a hollandok vb-előkészületeit segítette, és 7-1-re kikapott a narancssárgáktól. Az eindhoveni találkozó előtt Verebes mester azt mondta Illés Bélának: „Ezt a vén, öreg Rijkaardot megszívatod.”

A valóságban mi cumizunk. A magyar futball valaha volt legszűkebb nyolc esztendejében, a Csányi-korszakban még a „holland” 1-7-et is sikerült amszterdami 1-8-cal alulmúlni, hogy Andorráról meg a többi rémségről ne is beszéljünk.

Annyi változás közepette mi maradtunk a kurblinál, noha nekünk nem jön be semmi.