Ferenczi József: Nyáridő '58

Publikálás dátuma
2018.06.16 09:10
ÍTÉLETHIRDETÉS NAGY IMRÉÉK PERÉBEN (1958) Tanárokat minősítettek le, mások maguktól mentek FORRÁS: 1956-OS INTÉZET
Fotó: /

(Ezzel az írásával tisztelgünk szerzőnk, Ferenczi István emléke előtt. Már leadta cikkét a Szép Szónak, amikor fia, Ferenczy Csaba arról értesítette a szerkesztőséget, hogy édesapja elhunyt. Ferenczi István 1935. március 29-én született és 2018. május 18-ig volt velünk. Nyolcvanhárom éves volt.)

Rosszul kezdődött az a nyár.

Mások már javában strandoltak. Én pedig még egy vizsgával úsztam. Mint tízből nyolcan, végére hagytam a nehezebbet. Az egyetemre tartottam az utolsó vizsgámra. A bejárat előtt, a szürke aszfaltra otromba-fehéren felfestve, egy mondat virított: "Vesszen Nagy Imre!"

Június közepe volt. Szorongva léptem az épületbe. Bent azonban – mintha mi sem történt volna – jellegzetes vizsgahangulat fogadott. A tanszékek környékén vizsgaidőpontra vadászó vagy vizsgára jelentkezett hallgatókat lehetett látni. Besoroltam az izgulók közé. Aránylag jól vettem az utolsó akadályt, s befejeztem a harmadik évfolyamot. Zaklatott tanév volt.

Tanszékvezetőket, tanárokat minősítettek le, s helyeztek át más, alacsonyabb beosztásba. Voltak, akik maguktól mentek el. Némelyek nagyon messzire. Másokat simán menesztettek. Köztük azt a profot, akinek a kurzusára a két utolsó évre elszegődtünk. Az egyetem egyik alapítója volt...

Amint a kötelező teendőimet letudtam, már indulnom kellett a Hanságba. Horvátkimle környékén nyitották meg az egyetemisták első nyári munkatáborát. Az egyetemi KISZ-től szóltak be a szaknak, hogy ideje volna ideológiailag mutatnunk valamit. Igaz, ami igaz, csoportunk mozgalmilag teljesen passzív volt. Nem tudatos. Nem beszéltünk össze. Csak nem kéredzkedtünk föl a vonatra, amely egyszer már vakvágányra döccent.

Fiúk mindössze tucatnyian voltunk a szakon. Két fiatal tanársegéd tartott velünk. Hozzánk csaptak még két pártösztöndíjast. Addig nem is láttuk őket. Egyikük megyei pártmunkásból, a másik pufajkásból lett túlkoros egyetemista. Hasonló létszámú csoportok voltak a többi fővárosi főiskoláról, egyetemről.

Az aszalódó semmi közepén volt a tábor. Ideiglenes barakk-épületekben a vezetés, meg a tábori konyha. Távolabb pedig, egymástól is jól elkülönítve, húszágyas katonai sátrak vártak ránk. A táborélet amúgy egyszerű volt és unalmas. Kosztért, kvártélyért vízelvezető árkot ástunk. A különböző intézmények hallgatói nem léptek kapcsolatba egymással, sem munka közben, sem azon kívül. Minden csoport a neki kijelölt szakaszon dolgozott. Ez ment két héten át, aztán vége lett.

A hazafelé zötykölődő fapadoson már az igazi vakáción járt az eszem. Fogyóban volt a nyár. Mégis reméltem, hogy az eddigieknél kellemesebb élményben is lesz részem a nyárból még hátralévő, rövid időben.

És valóban. A korzón, véletlenül találkoztam barátommal, Miklóssal. Tőle tudtam meg, hogy szombaton táncestet rendeznek az Iparosok házában, és a szép kis Buba is ott lesz. – Idén érettségizett – újságolta Miklós. – Ritkán látni, de ha mégis, többen nézik, mint a helyi focirangadót.

Miklóssal együtt mentünk a táncestre. Ceremóniás volt: asztaltól felkér, tánc közben lekér, szünetben asztalhoz visszakísér. Amint a zenészek rázendítettek, már Bubáék asztalánál álltam. Fölkértem. Mintha várta volna. Ám alig vettük föl a ritmust, és váltottunk néhány mondatot, már le is kérték. Kézről kézre adva táncoltatták. Tetszett neki a forgalom.

Később azonban egyszerűsödött a képlet. Határőrök vették át a placcot. Négyen voltak. Ha bárki civil táncoltatta Bubát, néhány lépés után valamelyikük lekérte. Miklós segítségül hívta pár barátját. Őrült versengés vette kezdetét az egyenruhások és a mi társaságunk között. Egyre rövidebb táncidő jutott nekik is, nekünk is az állandó lekérések miatt. A mulatság már-már botrányba fúlt.

Amikor vége lett a táncnak, s kiléptünk az utcára, már vártak ránk. A négy egyenruhás, meg egy öltönyös civil. Igazoltatás! A civil bal kézzel visszanyújtotta Miklós személyi igazolványát, jobb kézzel pedig pofon vágta. Kemény ütés volt, látszott: nem először ütlegel.

A bálozók sietve elhagyták a környéket. Miklóssal a közeli mellékutcában indultunk hazafelé. Félúton két fegyveres járőr került el bennünket. Megszaporáztuk lépteinket. Már közel volt a sarok, amikor felhangzott az "állj!".

– Rohanjunk!

Mögöttünk a járőrök bakancsai csattogtak, s elhangzott az "állj, vagy lövök!" kiáltás. Rohantam tovább, de Miklós megállt. Amikor visszanéztem, már verték. Fegyveraggyal osztották. Rugdosták is.

Miklóst ezután mintha a föld nyelte volna el. Legközelebb a vasútállomáson találkoztunk. Elutazni készültem, Miklós pedig épp a közeli nagyvárosból érkezett. Az az öltöny volt a kezében, amiben verték. A tisztítóból hozta.

(Ezzel az írásával tisztelgünk szerzőnk, Ferenczi István emléke előtt. Már leadta cikkét a Szép Szónak, amikor fia, Ferenczy Csaba arról értesítette a szerkesztőséget, hogy édesapja elhunyt. Ferenczi István 1935. március 29-én született és 2018. május 18-ig volt velünk. Nyolcvanhárom éves volt.)

Rosszul kezdődött az a nyár.

Mások már javában strandoltak. Én pedig még egy vizsgával úsztam. Mint tízből nyolcan, végére hagytam a nehezebbet. Az egyetemre tartottam az utolsó vizsgámra. A bejárat előtt, a szürke aszfaltra otromba-fehéren felfestve, egy mondat virított: "Vesszen Nagy Imre!"

Június közepe volt. Szorongva léptem az épületbe. Bent azonban – mintha mi sem történt volna – jellegzetes vizsgahangulat fogadott. A tanszékek környékén vizsgaidőpontra vadászó vagy vizsgára jelentkezett hallgatókat lehetett látni. Besoroltam az izgulók közé. Aránylag jól vettem az utolsó akadályt, s befejeztem a harmadik évfolyamot. Zaklatott tanév volt.

Tanszékvezetőket, tanárokat minősítettek le, s helyeztek át más, alacsonyabb beosztásba. Voltak, akik maguktól mentek el. Némelyek nagyon messzire. Másokat simán menesztettek. Köztük azt a profot, akinek a kurzusára a két utolsó évre elszegődtünk. Az egyetem egyik alapítója volt...

Amint a kötelező teendőimet letudtam, már indulnom kellett a Hanságba. Horvátkimle környékén nyitották meg az egyetemisták első nyári munkatáborát. Az egyetemi KISZ-től szóltak be a szaknak, hogy ideje volna ideológiailag mutatnunk valamit. Igaz, ami igaz, csoportunk mozgalmilag teljesen passzív volt. Nem tudatos. Nem beszéltünk össze. Csak nem kéredzkedtünk föl a vonatra, amely egyszer már vakvágányra döccent.

Fiúk mindössze tucatnyian voltunk a szakon. Két fiatal tanársegéd tartott velünk. Hozzánk csaptak még két pártösztöndíjast. Addig nem is láttuk őket. Egyikük megyei pártmunkásból, a másik pufajkásból lett túlkoros egyetemista. Hasonló létszámú csoportok voltak a többi fővárosi főiskoláról, egyetemről.

Az aszalódó semmi közepén volt a tábor. Ideiglenes barakk-épületekben a vezetés, meg a tábori konyha. Távolabb pedig, egymástól is jól elkülönítve, húszágyas katonai sátrak vártak ránk. A táborélet amúgy egyszerű volt és unalmas. Kosztért, kvártélyért vízelvezető árkot ástunk. A különböző intézmények hallgatói nem léptek kapcsolatba egymással, sem munka közben, sem azon kívül. Minden csoport a neki kijelölt szakaszon dolgozott. Ez ment két héten át, aztán vége lett.

A hazafelé zötykölődő fapadoson már az igazi vakáción járt az eszem. Fogyóban volt a nyár. Mégis reméltem, hogy az eddigieknél kellemesebb élményben is lesz részem a nyárból még hátralévő, rövid időben.

És valóban. A korzón, véletlenül találkoztam barátommal, Miklóssal. Tőle tudtam meg, hogy szombaton táncestet rendeznek az Iparosok házában, és a szép kis Buba is ott lesz. – Idén érettségizett – újságolta Miklós. – Ritkán látni, de ha mégis, többen nézik, mint a helyi focirangadót.

Miklóssal együtt mentünk a táncestre. Ceremóniás volt: asztaltól felkér, tánc közben lekér, szünetben asztalhoz visszakísér. Amint a zenészek rázendítettek, már Bubáék asztalánál álltam. Fölkértem. Mintha várta volna. Ám alig vettük föl a ritmust, és váltottunk néhány mondatot, már le is kérték. Kézről kézre adva táncoltatták. Tetszett neki a forgalom.

Később azonban egyszerűsödött a képlet. Határőrök vették át a placcot. Négyen voltak. Ha bárki civil táncoltatta Bubát, néhány lépés után valamelyikük lekérte. Miklós segítségül hívta pár barátját. Őrült versengés vette kezdetét az egyenruhások és a mi társaságunk között. Egyre rövidebb táncidő jutott nekik is, nekünk is az állandó lekérések miatt. A mulatság már-már botrányba fúlt.

Amikor vége lett a táncnak, s kiléptünk az utcára, már vártak ránk. A négy egyenruhás, meg egy öltönyös civil. Igazoltatás! A civil bal kézzel visszanyújtotta Miklós személyi igazolványát, jobb kézzel pedig pofon vágta. Kemény ütés volt, látszott: nem először ütlegel.

A bálozók sietve elhagyták a környéket. Miklóssal a közeli mellékutcában indultunk hazafelé. Félúton két fegyveres járőr került el bennünket. Megszaporáztuk lépteinket. Már közel volt a sarok, amikor felhangzott az "állj!".

– Rohanjunk!

Mögöttünk a járőrök bakancsai csattogtak, s elhangzott az "állj, vagy lövök!" kiáltás. Rohantam tovább, de Miklós megállt. Amikor visszanéztem, már verték. Fegyveraggyal osztották. Rugdosták is.

Miklóst ezután mintha a föld nyelte volna el. Legközelebb a vasútállomáson találkoztunk. Elutazni készültem, Miklós pedig épp a közeli nagyvárosból érkezett. Az az öltöny volt a kezében, amiben verték. A tisztítóból hozta.

Témák
nyár1958
2018.06.16 09:10

A sikerszerző, akit nem vettek fel a Magyar Írószövetségbe

Publikálás dátuma
2018.07.22 14:00

Fotó: Népszava/ Szalmás Péter
Debütáló kötete 44 éve jelent meg, most 74. életévében jár. Nemere István azóta megírt hétszáznál több könyvet.
Nemere István első regénye, A rémület irányítószáma a Magvető Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1974-ben. Ez azt jelenti, hogy az egyik legismertebb és legnívósabb, alapvetően szépirodalmi kiadónál kezdte írói pályafutását. Ezután átlagosan havi két regényt írt. Májusban – néhány nappal azt követően, hogy megjelent a 700. kötete – már a 701. is a boltokba került, a 702. pedig az Ünnepi Könyvhétre időzítve jött ki a nyomdából (a világrekordot a II. Erzsébet brit királynő által a Dame előnév viselésére jogosított Barbara Cartland brit romantikus regényíró tartja, a 2000-ben, 98 évesen elhunyt szerző 723 regényt publikált).
Aki 702 könyvet jegyez, nem csak gyorsan ír, valószínűleg ért az eladáshoz is. Nemere könyveit az évek során tucatnyi különböző kiadó adta ki, saját – kiadói eladási adatokon nyugvó – becslése szerint műveit 12 millió példányban értékesítették pályakezdése óta. (A szám nem meglepő, ha figyelembe vesszük a publikált könyvek számát.) Ezek jelentős hányada sci-fi, ebben a műfajban alkotta legmaradandóbb írásait. Mivel Nemere István a magyar sci-fi irodalom külön utat bejáró alkotója, sajátos pályája sajátos értékeket rejt. „Az alkotói út első két évtizedében, az 1970-es és 1980-as években nagyon népszerű író volt, de a kor kritikairodalmában ez nemhogy erény lett volna, inkább gyanússá tette. Első nagy csalódásai után belenyugodott abba, hogy külön utat kell bejárnia, így ebből kovácsolt erényt” – állítja S. Sárdi Margit irodalomtörténész. Ugyanakkor szakmai mellőzöttségéhez, el nem ismertségéhez hozzátesz az is, hogy a krimi és a sci-fi is alábecsült műfaja az irodalomnak. Ezen a törekvésen változtatott a Zsoldos Péter-díj életre hívása, amely a magyar sci-fi legjobbjait hivatott díjazni, ezt az elismerést 2005-ben Nemere István is megkapta az Időhajó című novellájáért. Nemere pályakezdésétől az 1980-as évek második harmadáig számított sikerszerzőnek, de az irodalomtörténész emlékeztet arra, hogy máig népszerű író, de már nem a sci-fi olvasóközönségét célozza meg. S. Sárdi úgy látja, Nemere olyan generációhoz tartozik a sci-fi irodalmon belül, amelynek mára kevés élő tagja van, és még kevesebb aktív szerzője: ekképpen minta és tanú egy személyben. „Számos kiváló novellája és néhány kiváló regénye van. Pályája elején a problémaérzékenysége tette vonzóvá (például az olyan témák, mint a különböző kultúrák együttélése, hatalom és erkölcs kettőssége), sikerének egyik titka, hogy a sci-fit ötvözte a krimitechnikával, alkalmazta a varázsmese szerkezetét a regényeiben (akár tudatosan, akár nem), ez pedig kiváló szerkezetet eredményezett” – teszi hozzá. S. Sárdi tanulmánya világított rá először arra, hogy Nemere tudományos-fantasztikus regényeinek jellemzője a nyelvi tudatosság. Sci-fijeiben egyensúlyban áll a beszélt és az irodalmi nyelv, pontos a nyelvi archaizmus és a szleng.
1987-ben jelent meg a Terra című sci-fi regénye, és nagyjából ekkortól Nemere egyéb műfajokban is elkezdte ontani a könyveket: a kalandregények, kémtörténetek, romantikus ponyvák, dokumentum/történelmi regények mellett kevesebb időt szánt a sci-fi művekre. A rendszerváltás időszakában fantazmagóriának hatott, egzotikusnak tűnt, hogy a távoli jövőben élő űrvándor históriája környezetvédelmi intelmeket is tartalmazott, ma ezt erénynek neveznénk. Ennek ellenére a regény némileg alulmúlja a korábbi Nemere-sci-fik színvonalát, bár későbbi korszakaiból is vannak kiváló tudományos-fantasztikus regényei. „E korszaktól kezdve viszont, ha nem is nagy számban, de mégiscsak rendszeresen alkotott sci-fi novellákat. És novellaíróként Nemere nagyszerű. Novellái tömörek, érzékenyek, példaszerű a szerkezetük, sokszor líraiak, bölcsesség és az élet rendíthetetlen szeretete sugárzik belőlük. A háború 11-kor kezdődik, a Mindenből csak egy, az Apóka mesél például emlékezetes munkák” – állítja S. Sárdi. Mégis, úgy látszik, manapság nincsen nagy igény a sci-fire, mert Nemere a 2008-ban megjelent Időrabló óta nem állt elő klasszikus sci-fi regénnyel.
Az, hogy Nemere ráállt a gépi termelésre (bevallása szerint napi 40-45 ezer karaktert ír, a hét mindegyik napján, párhuzamosan dolgozik a műveken), nem segítette, hogy a sci-fi kanonizált figurája lehessen. A szakmai elismerés mellett a Galaktika folyóiratban való rendszeres megjelenése növeli reputációját, de az szintén nem tisztázza megítélését, hogy egyetlen sci-fi irányzathoz sem sorolható (korai korszakaiban a Magyar Írószövetség íróiskolája tetten érhetően hatott rá). Többek között ezért is példaértékű, hogy az Írószövetség sci-fi szakosztálya 70. születésnapján másfél órás esttel köszöntötte a szerzőt, továbbá a szervezet felajánlotta, hogy tagjának fogadja. Ezt azonban Nemere István visszautasította, mivel pályakezdőként nyolc éven keresztül sikertelenül jelentkezett a Magyar Írószövetségbe.
2018.07.22 14:00
Frissítve: 2018.07.22 14:56

Miniatúra: Horn Gyula, az igazi reformkádárista

Publikálás dátuma
2018.07.22 12:00

Fotó: Magyar Fotóarchívum/
„Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt.”
1994-ben nyarán nagyobb legitimációval érkezett, mint Németh Miklós hat évvel korábban, és még koronát is viselt. (Balesetet szenvedett, s a fejére egy rögzítő szerkezetet erősítettek.) A választási hadjáratban rég nem hallott hangokat hozott vissza. Sok intellektuális szövegelés helyett egyszerű beszéd: ez a Gyula a mi emberünk. Ha tódított, elég egyszerűen tette, szakított a neoliberálisok által kedvelt válságkommunikációval, nem riogatta a népet a várható nehézségekkel. Ígért és ígért, hol keveset, hol sokat. Olcsó és biztos kenyeret, igazságot, s hogy végre szóba fognak állni az egyszerű emberekkel. Gazdaságpolitikai körökben ugyan felháborodás fogadta a „háromhatvanas” kenyeret, pedig az emberek szerették ígéretének hangulatát, és nem is voltak egészen ostobák, ismerték a környezetüket, lehetőségeiket. Természetesen a soha vissza nem térő Kádár-kor igézete meg az Antall-kormány bizonytalankodása hajtotta a rá szavazó milliókat, és még tartott a gyötrő transzformációs válság, amelyért elégtételt akartak venni a választók.

Hagyjuk a múltat!

Horn Gyula nagy utat futott be. Fiatalkori történeteit mellőzve említem meg, hogy korabeli külügyi szervezetekben dolgozott. Arrafelé is érlelődtek a változások, mindenekelőtt a nyugati nyitás, a szomszédságpolitikában a bátortalan kisebbségvédelem, a diplomáciai kapcsolatok felvétele olyan, korábban Moszkva ösztönzésére kitaszított országokkal, mint Izrael, Dél-Korea és halkabban Tajvan, Dél-Afrika. A párt (MSZMP) külügyi részlege alighanem úttörő szerepet játszott a NATO-hoz való közeledés kezdetben halovány, majd megerősödő gondolatában, amit – a korábbi évtizedek szovjet birodalmi kereteire gondolva - bízvást nevezhetnénk egy pompásan kidolgozott piruettnek a damaszkuszi úton. Az amerikai védernyő jobban tetszett, több támogatással kecsegtetett, és európai integrációnkat is elősegítette.
Már a Németh-kormány tagjaként is kedvelte a drámai fellépéseket. A kor gyakori nyilvános szereplésre szoktatta a politikusokat, ez majd őt is segíti a későbbi választási hadjárat során. Az MSZP óriási lehetőséget adott neki. Az 1990-es választások után gyorsan építkezett. Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt. Néhányan az elején feladták, mint Pozsgay Imre és Németh Miklós - Nyers Rezső pedig a választások után szorult ki. Horn napja körül ekkor már számos fiatalabb hold keringett, közülük kerülnek ki majd a jövő vezetői, a pénzemberek, meg a nagyszájúak és a csirkefogók is. Mire 1994-ben a választási hadjárat megkezdődött, Horn Gyula nagy magabiztossággal kezelte fellépéseit, az ellene irányuló támadásokat, ideértve a pufajkás történeteket is. Hagyjuk a múltat! - mutatott a kormányzás feladataira, dolgozzunk végre. Az 1994-es győzelem után többségét megfejelte a szabad demokratákkal. Vajon az SZDSZ helyesen cselekedett-e, amikor Hornnal koalícióra lépett, és fordítva: tényleg kellett-e a kormányzáshoz az SZDSZ? Az SZDSZ-nek nehéz lehetett majdnem győzni négy évvel korábban, majd ellenzékbe szorulni, és most újra arra gondolni, hogy ismét négy év fenyeget a kemény ellenzéki székeken. Sokuknak időben jött Horn koalíciós ajánlata, akinek a szabad demokrata többlet szavazóerőnél fontosabb volt a mozgástér növekedése a hajdani ellenzék keblére ölelése révén. Hallani azt is, hogy a koalíció kezdte ásni az SZDSZ sírgödrét, emiatt engedett soraiban a mohóságnak. Az biztos, hogy az MSZP csak félig profitált a demokratikus ellenzék beépítésével, mert a koalíció saját belső feszültségeit fokozta. Ahogy telt az idő, a két párt úgy kezdte egymást egyre hevesebben utálni.

Sikeres konszolidáció

A kormányzás első hetei válságtól válságkezelésig tartottak. Horn rendíthetetlen konzervatív baloldaliként idegenkedett a megszorításoktól, a gazdasági reformoktól, hiszen azok előbb fokozták a választói kiszolgáltatottságot, először a költségvetés állt talpra, s csak utána jött a választóknak szétosztható eredmény. Viszolygását fokozta, hogy a saját nyelven beszélő szabad demokraták és értelmiségi holdudvaruk önmagukat tartották iránytűnek. A költségvetés kiadási oldalának megkurtítását Békesi László, a pénzügyminiszter és pártbéli ellenlábasa is szorgalmazta, holott más volt a választási ígéret. Hát nem ő képviseli a szenvedő és mentésre vágyó kisembereket, nem ő hozza a mentőhajót a rendszerváltás hajótöröttjeinek? És talán Békesinek nem is a restrikciót szorgalmazó véleménye számított, hanem kemény kritikája az MSZP-n belül, ezt pedig Horn a maga hatalmának megkérdőjelezéseként fogta fel.
Ha utálta is a válságkommunikációt, a válságtól nem tudott megszabadulni. A gazdasági konszolidációt nagyjából ott folytathatta, ahol Németh Miklós abbahagyta. Sürgetett az idő is: már nagyjából egy éve nem történt semmi, a helyzet viszont romlott. 1995-ben aztán leváltotta Békesit, kinevezte Bokros Lajost, kapta vele Surányi Györgyöt, meg a Bokros-csomagot. Felkérésük merész és hatásos lépés volt, ők pedig tették, amit kell. Gyors és sikeres konszolidáció következett. A siker, amely a két szakember tagadhatatlan gazdaságpolitikai bravúrja, más kérdést is felvet. Ha néhány, bár fájdalmas húzással ilyen gyorsan lehetett konszolidálni a gazdaságot, vajon mi gátolja a politikát abban, hogy korábban, és másutt is eltökélten lépjen?
A Bokros-program kezelése közben láthatóvá váltak Horn képességei és korlátai. A gazdaság a finanszírozás és a növekedés szempontjából képviselhető útra került, most már csak a választókat kellett meggyőzni arról, hogy végül ők lesznek a nyertesek. A valóság kínjai dacára biztatóak voltak az esélyek, hiszen ott volt Horn Gyula, a mi Gyulánk. A pénzügyi alapok látványosan javultak, újabb reformgondolatok kerültek elő. Csakhogy akkor Bokrosból kibújt karcos személyisége, stabilizációs célszerszámból a gazdaságpolitikát tematizáló vezető akart lenni. Horn elképzeléseitől mi sem állt távolabb. Bokros emlékezetes találkozót bonyolított le a diákokkal. Azt találta mondani, hogy a bevezetendő 2000 forintos tandíj kevesebb, mint a diákok cigarettaköltsége; nos, az agitáció végtelenül célszerűtlen módját választotta. A diákok megsértődtek, távoztában le is zsidózták. Horn Gyula mintha erre az alkalomra várt volna. Bokros már elvégezte a munkát, de utána is túl hangos és követelőző volt Horn számára, reformokat sürgetett, és elvette tőle a napot. Bokros éppen aktuális lemondását elfogadta, majd kinevezte Medgyessy Pétert pénzügyminiszternek.

A reformkádárista

Műsorváltozás. Az új darabban Bokros keménykezű, neoliberális inkvizítor szerepében lépett fel, míg Horn a bölcs királyt játszotta. A Fidesz-kommunikáció számára a Bokros-csomag maga volt a karácsonyi ajándék. A nyilvánvaló és gyors gazdasági siker gyümölcsét később már ők használták, ráadásként a neoliberális restrikció névadó ördöge fel volt tálalva.
Horn igazi reformkádárista. Több lejárt szavatosságú tabun átlépett, ennyiben reformista. A sürgető reformokat, s különösen az azokat képviselő értelmiségi figurákat nem kedvelte: ennyiben kádárista. De szemben Kádár János vagy Grósz Károly utolsó kormányzati pillanataival: ő végül időben lépett, amikor 1995-ben Bokros képében beengedte a neoliberális rókát a költségvetési elosztás tyúkóljába. Bokros felkérésével bizonyítékát adta annak, hogy érzékeli a válság méreteit. A politikai ösztön vezette, amikor nem sokkal később, a hasznos erőszaktevőt, Bokrost elcsapta, és önmagát visszahelyezte népe szeretetébe, hogy 1998-as választási vereségével rövidesen ismét csalódást okozzon.
Mindezt sokan a két forduló közötti eseményekkel, Orbán ügyességével magyarázzák, amivel Torgyán doktort nászba vitte. Csakhogy fénytelen utolsó hónapjaival Horn maga is hozzájárult a vereséghez, elbízta magát, nem működött a veszélyérzete, talán lebecsülte Orbánt. Nem sok választási propagandát engedett. Mintha egy ciklus alatt sikerült volna keménykezű reformkapitányból öreg Kádárrá válnia, aki azért nem foglalkozik az ügyekkel, mert azok maguktól is megoldódnak. Brahiból vagy arroganciából újra elővette a Bős-nagymarosi vízerőmű ügyét. Nem a gátról van szó, szakmailag az vagy jó, vagy sem, hanem a rendszerváltás egyik szimbólumáról, egy máig tabusított mémről, amelyről egyszerűbb nem beszélni, mint belebukni. Ezt nyilván ő is tudta, és mégis.
Horn Gyula felnőtt szerepéhez, a vízerőmű szigorú kivétel. Amennyire lehetett, szakított azzal a szocialista párti szokással, hogy munkásabb megoldás helyett könnyű, de instabil kompromisszumokat keressen. Alkotmányos fricska, lehetetlen őt a demokrácia kereteiben értelmezni, ez volt akkor jobbközépen a vélemény róla, ez azonban butaság. Dehogy nem lehet. Kissé talán durván faragott figura, de mai szemmel nézve hatékony vezető, újabb kori pártjának történetében eddig a legjobb harctéri vezető. Nehéz róla úgy megemlékezni, hogy utódairól ne szóljunk, akiknek soha többet nem sikerült hozzá hasonló erőt koncentrálni, és akiknek érdeklődése végzetesen megcsappant a választók iránt. Történetének felelevenítésével a magyar sors fanyar gyümölcseit kóstoljuk.
(Az írás egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának rövidített, szerkesztett alfejezete.)
2018.07.22 12:00
Frissítve: 2018.07.22 12:00