Szegőfi Ákos: Kis ideológiai önképzőkör (Az alternatív jobboldal Budapesten turnézik)

Publikálás dátuma
2018.06.16 09:20
STEVE BANNON - Bejáratott, egyszemélyes show-t adott elő FOTÓ: AFP/DON EMMERT
Fotó: /

A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle

Nehéz egy kis országba sztárfellépőket találni. Egy sokat használt trükk erre a problémára, ha lejárt szavatosságú sztárokat hívnak el, akiket amúgy máshol már nem szívesen látnak; például egy Fehér Házból kibukott főstratégát és egy egykor neki dolgozó, tabudöntögetésével végül saját karrierjét is derékba törő provokátort. Vendéglátásuk körülményei, például a sajtótól való elzárkózás azt sugallják: a külföldi előadók meghívása mögött az a szándék áll, hogy azok sztárgázsival felkenve a jelenlegi kormányzat nagyszerűségét, progresszív hozzáállását és példaértékét visszhangozzák. Ha a konferenciákon nem is feltétlen ez látszik, Bannontől és Milotól valóban van mit tanulni: mind a hatalomban lévőknek, mind az általuk képviselt értékrenddel szembeszállni akaróknak.

Két egzotikus virág

Az angolban alt-rightnak, magyarul alternatív jobboldalinak nevezett mozgalom főhősei, Steve Bannon és Milo Yiannopoulos budapesti látogatása olyan biztonságosra lett tervezve, mintha a két főszereplő két trópusi égövről való egzotikus virág lenne, amelyek különösen érzékenyek a gonosz ellenzéki média által generált hideg fogadtatásra. Milo esetében ez némileg abszurd, hiszen ő hírnevét azzal alapozta meg, hogy amerikai egyetemek kampuszait turnézta végig és felháborodott diákokkal vitatkozott. Mikor lett ez szegény Milo olyan kis szende, hogy be kellett zárni őt az amúgy hozzá hasonlóan nagyzoló, sehova sem illő és jobbára üres Bálnába? Az újságírókat nem látták szívesen arrafelé aznap; néhányunkat csúnya pillantásokkal övezve egyszerűen kikísértek az épületből mikor megpróbálkoztunk a helyszínen regisztrálni, míg a Mi Időnk újságíróját sikerült hanyatt a mozgólépcsőre fektetve kitoloncolni az eseményről. Ez a magyar hatalmi kultúra találkozása az alt-righttal: idehívnak egy vitaképességéről elhíresült provokátort, aztán hermetikusan elzárják őt, hogy vitára még véletlen se kerülhessen sor.

Ideológiai funkciók

A politikai ideológiák egyik lényege koherens és többnyire megalapozott, átélhető világmagyarázatot nyújtani az emberek számára. Az alt-right tengelyén ez a világmagyarázat nagyjából leírható Steve Bannon előadásával: inkompetens, korrupt, kapzsi elitek, szociáldemokrácia helyett vadkapitalizmus, és a nemzetállamok "régi fényének" visszaállítása. Különösen ironikus, hogy Bannon előadását – vagy inkább agymenését – sikerült az ezerszer is jobb sorsra érdemes Eötvös József szavaival felkonferálni: "meghaladni régi beidegződéseinket". Az előadás közben egy kollégám, akinek egészen vadregényes utakon sikerült bejutnia a nyilvánosságtól úgyszintén hermetikusan elzárt konferenciára, csalódott üzenetet küldött: "micsoda középszerű intellektus.” Csalódottsága érthető, habár nem meglepő: a nacionalizmusnak és a populizmusnak ugyanis nincs gondolati mélysége. Az alt-rightnak, ami egyszerre trombitál össze internetes trollokat, rasszistákat, kiöregedett konzervatívokat és zászlót lengető nacionalistákat – tökéletes eszközt adva ezzel a destabilizálás lehetőségeire mindig éberen figyelő orosz titkosszolgálatoknak –, nem is érdeke a mély filozofálás. Mit tanulhat a magyar vezetés ezektől a figuráktól, ha a jobboldali populizmus módszereit már így is tankönyvbe illően használják?

Első látásra úgy tűnhet, semmit. Az ideológiai beállítottságon kívül közös a két előadóban, hogy vajmi keveset tudnak mind a térségről, mind a jelenlegi magyar politikai helyzetről – mindketten úgy tesznek, mintha még mindig Amerikában lennének és az ottani problémák érvényesülnének Magyarországon is. Bannon egyszemélyes show-ja nagyon jól bejáratott, könnyedén előadott fordulatokkal operál, ami annak is köszönhető, hogy már nem először adja elő őket. Az elhíresült "Orbán Trump volt Trump előtt" mondat, ami körbejárta a magyar médiát, már előtte körbejárta Európát is, csak éppen egy másik európai vezető neve volt behelyettesítve a mondatba. A fősodorból való kibukás után mind Milo, mind Bannon a maguk módján próbálnak megélni. Bannon például jobboldali populista és szélsőjobboldali pártok vezetősége előtt lép fel, hogy tanácsokat osztogasson nekik. A helyieknek történő kedveskedéssel fűszerezve előadja rendre ugyanazt a műsort – akár egy vándorcirkusz, ami ezután évekig nem tér vissza. Néhány hónappal ezelőtt Marine Le Pen pártja előtt is volt egy hangzatos megszólalása, ebben így fogalmazott: "Hadd nevezzenek titeket rasszistának! Hadd nevezzenek titeket homofóbnak! Úgy viseljétek ezeket a jelzőket, akár egy becsületrendet!" Mintha Bannon egy régi társadalom-lélektani módszer használatára tanította volna a lassan marginalizálódó Nemzeti Front képviselőit: hátrányodat és gondolati sivárságodat kezeld úgy, mintha előny, mintha különlegesség, mintha titkos tudás lenne! Az ökör is képes büszkének lenni a címerére. A látszat azonban csal. Direkt vagy indirekt módon, Bannon ezzel a mondatával arra tanítja hallgatóságát, hogyan lehet a digitális közösségek korszakában politikai támogatást nyerni, arra tanítja a fellépéseiért fizetőket, hogyan lehet használni azt az erőt, amit a szakirodalom jobb híján "új hatalomnak" (new power) nevezett el. És pontosan ez az, amire a kormányzat – és mindenki más is – kíváncsi lehet.

Az új hatalom

Az új hatalom - tankönyvi meghatározással élve - egy képesség, ami segít lecsapolni a hálózatba szerveződött emberi közösségekben rejlő erőforrásokat. Míg a régi hatalom képviselői féltékenyen és mereven őrizték a döntések befolyásolásának készségét, az új hatalom taktikái már az abban való nyílt részvételre buzdítanak. A "Legyetek bátran homofóbók, rasszisták, nacionalisták" üzenet lefordítva így hangzik: legyetek bátran minél felháborítóbbak! Kreáljatok a hálózataitokban híreket, mémeket, divatos új fogalmakat, juttassátok el minél több emberhez, akik esetleg eddig még nem is hallottak róluk, aztán versenyeztessétek meg a legjobbakat, mígnem én, a vezető, a hálózat kimenetelénél állva a legtöbb kedvelést és megosztást kapott tartalmat örömmel elszajkózom nektek, és megkísérlem beépíteni a politikai döntéseimbe is – ti pedig ezért cserébe a hatalomban tartotok engem. A digitális kor módszere a politikai elköteleződés kialakítására az új hatalom taktikáinak alkalmazásával jóval hatékonyabb, mint a klasszikus módszerek voltak. A fogalom megalkotói, Jeremy Heimans és Henry Timms egyenesen azt állítják, hogy bármely jövőbeli mozgalom vagy hatalmi játékos, amelyik nem próbálja meg a digitális közösségekben rejlő erőt lecsapolni, szükségszerűen bukásra van ítélve.

Mivel a fontos ügyek megválasztásában, a divatos mémek és szlogenek kitalálásában egy óriási hálózat vesz részt, a folyamat végén előálló politikai Rorschach-tesztbe ennek megfelelően egy jókora tömeg képes belelátni saját vágyait, és egy jókora tömeg érezheti úgy, hogy ténylegesen részese a politikai folyamatnak. A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle. Bannon ezt valahogy így adta elő: Donald Trump lejött New York-i szállodájából, először mindenki röhögött rajta, de ő elkezdett beszélni a határhelyzetről és a korrupt elitekről, mire azonnal a republikánus jelöltek élére került és "többé vissza se nézett". Az, hogy pontosan mit állított a határhelyzet megoldásáról, már az új hatalom logikáját követi: valami teljességgel abszurd, szórakoztató és felháborító elképzelést kellett beilleszteni a kampányszövegbe. Például: építek egy napelemes fal-erődítményt, amit ráadásul a mexikóiakkal fogok megfizettetni.

Az új hatalmon alapuló új jobboldal erőssége azonban egyben gyenge pontja is. A trollkodáson, hergelésen és az egyre feszültebbé váló idegeken való hegedülésen kívül valójában nem tartalmaz koherens világmagyarázatot a XXI. század égető globális problémáira, enélkül pedig a hosszútávú támogatást nehéz lesz biztosítani. Szószólói valójában nem gondolnak túl sokat a világról, ami elképesztően bonyolult. A fennálló társadalmi kérdések helyenként szórakoztató kritikáján túl az alt-right ideális világa egy nevetségesen regresszív utópia: a sérthetetlen nemzetállamok és az etnikailag homogén, egymástól óvatosan elkülönülő lakosság soha nem létezett aranykorához való visszatérés. Ennek megvalósítása nem csupán lehetetlen, de bármely erre irányuló kísérlet potenciálisan elképesztő szenvedéseket fog okozni.

Teljesen nyilvánvaló, hogy ez az a pont, ahol az alternatív jobboldalt meg lehet fogni: magánál az alternatívánál, amivel valójában nem rendelkezik. Ideig-óráig innovatívnak tűnhet a homogén nemzetállamok sosem-volt dicső korszakának visszasírása, de valójában semmi innováció nincs benne – inkább a másik oldalon figyelhető meg az innováció apálya. A retorikai ellenszer nem abban van, hogy újra és újra, egyre dühödtebben nevezzük őket homofóbnak vagy rasszistának. Márai sebészi pontosságú megfigyelése szerint az ember először megsértődik, aztán dühös lesz, végül pedig várakozik. A populizmus és a nacionalizmus szellemével harcba szállóknak ezt a tehetetlen várakozást kell megtörniük a világkép, az ideológia megreformálásával. A liberális demokrácia és az emberi jogok szószólói, újságírók és ellenzékiek várnak, várnak a csodára, várnak arra, hogy egyszer ne zárják őket ki a vitából, hogy ne lökjék őket hanyatt a mozgólépcsőre, várják, hogy a frusztrált emberi psziché tombolása alábbhagyjon. Az új hatalom eszköz lehetne számukra is, mert ahogyan a szerzők (Heimans és Timms) is írják, abban az egyben hasonlít a régihez, hogy nem csupán rosszra, nem csupán uszításra lehet használni. A problémamegoldáshoz, a társadalmi megosztottság felszámolásához ugyanúgy alkalmazható.

A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle

Nehéz egy kis országba sztárfellépőket találni. Egy sokat használt trükk erre a problémára, ha lejárt szavatosságú sztárokat hívnak el, akiket amúgy máshol már nem szívesen látnak; például egy Fehér Házból kibukott főstratégát és egy egykor neki dolgozó, tabudöntögetésével végül saját karrierjét is derékba törő provokátort. Vendéglátásuk körülményei, például a sajtótól való elzárkózás azt sugallják: a külföldi előadók meghívása mögött az a szándék áll, hogy azok sztárgázsival felkenve a jelenlegi kormányzat nagyszerűségét, progresszív hozzáállását és példaértékét visszhangozzák. Ha a konferenciákon nem is feltétlen ez látszik, Bannontől és Milotól valóban van mit tanulni: mind a hatalomban lévőknek, mind az általuk képviselt értékrenddel szembeszállni akaróknak.

Két egzotikus virág

Az angolban alt-rightnak, magyarul alternatív jobboldalinak nevezett mozgalom főhősei, Steve Bannon és Milo Yiannopoulos budapesti látogatása olyan biztonságosra lett tervezve, mintha a két főszereplő két trópusi égövről való egzotikus virág lenne, amelyek különösen érzékenyek a gonosz ellenzéki média által generált hideg fogadtatásra. Milo esetében ez némileg abszurd, hiszen ő hírnevét azzal alapozta meg, hogy amerikai egyetemek kampuszait turnézta végig és felháborodott diákokkal vitatkozott. Mikor lett ez szegény Milo olyan kis szende, hogy be kellett zárni őt az amúgy hozzá hasonlóan nagyzoló, sehova sem illő és jobbára üres Bálnába? Az újságírókat nem látták szívesen arrafelé aznap; néhányunkat csúnya pillantásokkal övezve egyszerűen kikísértek az épületből mikor megpróbálkoztunk a helyszínen regisztrálni, míg a Mi Időnk újságíróját sikerült hanyatt a mozgólépcsőre fektetve kitoloncolni az eseményről. Ez a magyar hatalmi kultúra találkozása az alt-righttal: idehívnak egy vitaképességéről elhíresült provokátort, aztán hermetikusan elzárják őt, hogy vitára még véletlen se kerülhessen sor.

Ideológiai funkciók

A politikai ideológiák egyik lényege koherens és többnyire megalapozott, átélhető világmagyarázatot nyújtani az emberek számára. Az alt-right tengelyén ez a világmagyarázat nagyjából leírható Steve Bannon előadásával: inkompetens, korrupt, kapzsi elitek, szociáldemokrácia helyett vadkapitalizmus, és a nemzetállamok "régi fényének" visszaállítása. Különösen ironikus, hogy Bannon előadását – vagy inkább agymenését – sikerült az ezerszer is jobb sorsra érdemes Eötvös József szavaival felkonferálni: "meghaladni régi beidegződéseinket". Az előadás közben egy kollégám, akinek egészen vadregényes utakon sikerült bejutnia a nyilvánosságtól úgyszintén hermetikusan elzárt konferenciára, csalódott üzenetet küldött: "micsoda középszerű intellektus.” Csalódottsága érthető, habár nem meglepő: a nacionalizmusnak és a populizmusnak ugyanis nincs gondolati mélysége. Az alt-rightnak, ami egyszerre trombitál össze internetes trollokat, rasszistákat, kiöregedett konzervatívokat és zászlót lengető nacionalistákat – tökéletes eszközt adva ezzel a destabilizálás lehetőségeire mindig éberen figyelő orosz titkosszolgálatoknak –, nem is érdeke a mély filozofálás. Mit tanulhat a magyar vezetés ezektől a figuráktól, ha a jobboldali populizmus módszereit már így is tankönyvbe illően használják?

Első látásra úgy tűnhet, semmit. Az ideológiai beállítottságon kívül közös a két előadóban, hogy vajmi keveset tudnak mind a térségről, mind a jelenlegi magyar politikai helyzetről – mindketten úgy tesznek, mintha még mindig Amerikában lennének és az ottani problémák érvényesülnének Magyarországon is. Bannon egyszemélyes show-ja nagyon jól bejáratott, könnyedén előadott fordulatokkal operál, ami annak is köszönhető, hogy már nem először adja elő őket. Az elhíresült "Orbán Trump volt Trump előtt" mondat, ami körbejárta a magyar médiát, már előtte körbejárta Európát is, csak éppen egy másik európai vezető neve volt behelyettesítve a mondatba. A fősodorból való kibukás után mind Milo, mind Bannon a maguk módján próbálnak megélni. Bannon például jobboldali populista és szélsőjobboldali pártok vezetősége előtt lép fel, hogy tanácsokat osztogasson nekik. A helyieknek történő kedveskedéssel fűszerezve előadja rendre ugyanazt a műsort – akár egy vándorcirkusz, ami ezután évekig nem tér vissza. Néhány hónappal ezelőtt Marine Le Pen pártja előtt is volt egy hangzatos megszólalása, ebben így fogalmazott: "Hadd nevezzenek titeket rasszistának! Hadd nevezzenek titeket homofóbnak! Úgy viseljétek ezeket a jelzőket, akár egy becsületrendet!" Mintha Bannon egy régi társadalom-lélektani módszer használatára tanította volna a lassan marginalizálódó Nemzeti Front képviselőit: hátrányodat és gondolati sivárságodat kezeld úgy, mintha előny, mintha különlegesség, mintha titkos tudás lenne! Az ökör is képes büszkének lenni a címerére. A látszat azonban csal. Direkt vagy indirekt módon, Bannon ezzel a mondatával arra tanítja hallgatóságát, hogyan lehet a digitális közösségek korszakában politikai támogatást nyerni, arra tanítja a fellépéseiért fizetőket, hogyan lehet használni azt az erőt, amit a szakirodalom jobb híján "új hatalomnak" (new power) nevezett el. És pontosan ez az, amire a kormányzat – és mindenki más is – kíváncsi lehet.

Az új hatalom

Az új hatalom - tankönyvi meghatározással élve - egy képesség, ami segít lecsapolni a hálózatba szerveződött emberi közösségekben rejlő erőforrásokat. Míg a régi hatalom képviselői féltékenyen és mereven őrizték a döntések befolyásolásának készségét, az új hatalom taktikái már az abban való nyílt részvételre buzdítanak. A "Legyetek bátran homofóbók, rasszisták, nacionalisták" üzenet lefordítva így hangzik: legyetek bátran minél felháborítóbbak! Kreáljatok a hálózataitokban híreket, mémeket, divatos új fogalmakat, juttassátok el minél több emberhez, akik esetleg eddig még nem is hallottak róluk, aztán versenyeztessétek meg a legjobbakat, mígnem én, a vezető, a hálózat kimenetelénél állva a legtöbb kedvelést és megosztást kapott tartalmat örömmel elszajkózom nektek, és megkísérlem beépíteni a politikai döntéseimbe is – ti pedig ezért cserébe a hatalomban tartotok engem. A digitális kor módszere a politikai elköteleződés kialakítására az új hatalom taktikáinak alkalmazásával jóval hatékonyabb, mint a klasszikus módszerek voltak. A fogalom megalkotói, Jeremy Heimans és Henry Timms egyenesen azt állítják, hogy bármely jövőbeli mozgalom vagy hatalmi játékos, amelyik nem próbálja meg a digitális közösségekben rejlő erőt lecsapolni, szükségszerűen bukásra van ítélve.

Mivel a fontos ügyek megválasztásában, a divatos mémek és szlogenek kitalálásában egy óriási hálózat vesz részt, a folyamat végén előálló politikai Rorschach-tesztbe ennek megfelelően egy jókora tömeg képes belelátni saját vágyait, és egy jókora tömeg érezheti úgy, hogy ténylegesen részese a politikai folyamatnak. A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle. Bannon ezt valahogy így adta elő: Donald Trump lejött New York-i szállodájából, először mindenki röhögött rajta, de ő elkezdett beszélni a határhelyzetről és a korrupt elitekről, mire azonnal a republikánus jelöltek élére került és "többé vissza se nézett". Az, hogy pontosan mit állított a határhelyzet megoldásáról, már az új hatalom logikáját követi: valami teljességgel abszurd, szórakoztató és felháborító elképzelést kellett beilleszteni a kampányszövegbe. Például: építek egy napelemes fal-erődítményt, amit ráadásul a mexikóiakkal fogok megfizettetni.

Az új hatalmon alapuló új jobboldal erőssége azonban egyben gyenge pontja is. A trollkodáson, hergelésen és az egyre feszültebbé váló idegeken való hegedülésen kívül valójában nem tartalmaz koherens világmagyarázatot a XXI. század égető globális problémáira, enélkül pedig a hosszútávú támogatást nehéz lesz biztosítani. Szószólói valójában nem gondolnak túl sokat a világról, ami elképesztően bonyolult. A fennálló társadalmi kérdések helyenként szórakoztató kritikáján túl az alt-right ideális világa egy nevetségesen regresszív utópia: a sérthetetlen nemzetállamok és az etnikailag homogén, egymástól óvatosan elkülönülő lakosság soha nem létezett aranykorához való visszatérés. Ennek megvalósítása nem csupán lehetetlen, de bármely erre irányuló kísérlet potenciálisan elképesztő szenvedéseket fog okozni.

Teljesen nyilvánvaló, hogy ez az a pont, ahol az alternatív jobboldalt meg lehet fogni: magánál az alternatívánál, amivel valójában nem rendelkezik. Ideig-óráig innovatívnak tűnhet a homogén nemzetállamok sosem-volt dicső korszakának visszasírása, de valójában semmi innováció nincs benne – inkább a másik oldalon figyelhető meg az innováció apálya. A retorikai ellenszer nem abban van, hogy újra és újra, egyre dühödtebben nevezzük őket homofóbnak vagy rasszistának. Márai sebészi pontosságú megfigyelése szerint az ember először megsértődik, aztán dühös lesz, végül pedig várakozik. A populizmus és a nacionalizmus szellemével harcba szállóknak ezt a tehetetlen várakozást kell megtörniük a világkép, az ideológia megreformálásával. A liberális demokrácia és az emberi jogok szószólói, újságírók és ellenzékiek várnak, várnak a csodára, várnak arra, hogy egyszer ne zárják őket ki a vitából, hogy ne lökjék őket hanyatt a mozgólépcsőre, várják, hogy a frusztrált emberi psziché tombolása alábbhagyjon. Az új hatalom eszköz lehetne számukra is, mert ahogyan a szerzők (Heimans és Timms) is írják, abban az egyben hasonlít a régihez, hogy nem csupán rosszra, nem csupán uszításra lehet használni. A problémamegoldáshoz, a társadalmi megosztottság felszámolásához ugyanúgy alkalmazható.

2018.06.16 09:20

A sikerszerző, akit nem vettek fel a Magyar Írószövetségbe

Publikálás dátuma
2018.07.22 14:00

Fotó: Népszava/ Szalmás Péter
Debütáló kötete 44 éve jelent meg, most 74. életévében jár. Nemere István azóta megírt hétszáznál több könyvet.
Nemere István első regénye, A rémület irányítószáma a Magvető Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1974-ben. Ez azt jelenti, hogy az egyik legismertebb és legnívósabb, alapvetően szépirodalmi kiadónál kezdte írói pályafutását. Ezután átlagosan havi két regényt írt. Májusban – néhány nappal azt követően, hogy megjelent a 700. kötete – már a 701. is a boltokba került, a 702. pedig az Ünnepi Könyvhétre időzítve jött ki a nyomdából (a világrekordot a II. Erzsébet brit királynő által a Dame előnév viselésére jogosított Barbara Cartland brit romantikus regényíró tartja, a 2000-ben, 98 évesen elhunyt szerző 723 regényt publikált).
Aki 702 könyvet jegyez, nem csak gyorsan ír, valószínűleg ért az eladáshoz is. Nemere könyveit az évek során tucatnyi különböző kiadó adta ki, saját – kiadói eladási adatokon nyugvó – becslése szerint műveit 12 millió példányban értékesítették pályakezdése óta. (A szám nem meglepő, ha figyelembe vesszük a publikált könyvek számát.) Ezek jelentős hányada sci-fi, ebben a műfajban alkotta legmaradandóbb írásait. Mivel Nemere István a magyar sci-fi irodalom külön utat bejáró alkotója, sajátos pályája sajátos értékeket rejt. „Az alkotói út első két évtizedében, az 1970-es és 1980-as években nagyon népszerű író volt, de a kor kritikairodalmában ez nemhogy erény lett volna, inkább gyanússá tette. Első nagy csalódásai után belenyugodott abba, hogy külön utat kell bejárnia, így ebből kovácsolt erényt” – állítja S. Sárdi Margit irodalomtörténész. Ugyanakkor szakmai mellőzöttségéhez, el nem ismertségéhez hozzátesz az is, hogy a krimi és a sci-fi is alábecsült műfaja az irodalomnak. Ezen a törekvésen változtatott a Zsoldos Péter-díj életre hívása, amely a magyar sci-fi legjobbjait hivatott díjazni, ezt az elismerést 2005-ben Nemere István is megkapta az Időhajó című novellájáért. Nemere pályakezdésétől az 1980-as évek második harmadáig számított sikerszerzőnek, de az irodalomtörténész emlékeztet arra, hogy máig népszerű író, de már nem a sci-fi olvasóközönségét célozza meg. S. Sárdi úgy látja, Nemere olyan generációhoz tartozik a sci-fi irodalmon belül, amelynek mára kevés élő tagja van, és még kevesebb aktív szerzője: ekképpen minta és tanú egy személyben. „Számos kiváló novellája és néhány kiváló regénye van. Pályája elején a problémaérzékenysége tette vonzóvá (például az olyan témák, mint a különböző kultúrák együttélése, hatalom és erkölcs kettőssége), sikerének egyik titka, hogy a sci-fit ötvözte a krimitechnikával, alkalmazta a varázsmese szerkezetét a regényeiben (akár tudatosan, akár nem), ez pedig kiváló szerkezetet eredményezett” – teszi hozzá. S. Sárdi tanulmánya világított rá először arra, hogy Nemere tudományos-fantasztikus regényeinek jellemzője a nyelvi tudatosság. Sci-fijeiben egyensúlyban áll a beszélt és az irodalmi nyelv, pontos a nyelvi archaizmus és a szleng.
1987-ben jelent meg a Terra című sci-fi regénye, és nagyjából ekkortól Nemere egyéb műfajokban is elkezdte ontani a könyveket: a kalandregények, kémtörténetek, romantikus ponyvák, dokumentum/történelmi regények mellett kevesebb időt szánt a sci-fi művekre. A rendszerváltás időszakában fantazmagóriának hatott, egzotikusnak tűnt, hogy a távoli jövőben élő űrvándor históriája környezetvédelmi intelmeket is tartalmazott, ma ezt erénynek neveznénk. Ennek ellenére a regény némileg alulmúlja a korábbi Nemere-sci-fik színvonalát, bár későbbi korszakaiból is vannak kiváló tudományos-fantasztikus regényei. „E korszaktól kezdve viszont, ha nem is nagy számban, de mégiscsak rendszeresen alkotott sci-fi novellákat. És novellaíróként Nemere nagyszerű. Novellái tömörek, érzékenyek, példaszerű a szerkezetük, sokszor líraiak, bölcsesség és az élet rendíthetetlen szeretete sugárzik belőlük. A háború 11-kor kezdődik, a Mindenből csak egy, az Apóka mesél például emlékezetes munkák” – állítja S. Sárdi. Mégis, úgy látszik, manapság nincsen nagy igény a sci-fire, mert Nemere a 2008-ban megjelent Időrabló óta nem állt elő klasszikus sci-fi regénnyel.
Az, hogy Nemere ráállt a gépi termelésre (bevallása szerint napi 40-45 ezer karaktert ír, a hét mindegyik napján, párhuzamosan dolgozik a műveken), nem segítette, hogy a sci-fi kanonizált figurája lehessen. A szakmai elismerés mellett a Galaktika folyóiratban való rendszeres megjelenése növeli reputációját, de az szintén nem tisztázza megítélését, hogy egyetlen sci-fi irányzathoz sem sorolható (korai korszakaiban a Magyar Írószövetség íróiskolája tetten érhetően hatott rá). Többek között ezért is példaértékű, hogy az Írószövetség sci-fi szakosztálya 70. születésnapján másfél órás esttel köszöntötte a szerzőt, továbbá a szervezet felajánlotta, hogy tagjának fogadja. Ezt azonban Nemere István visszautasította, mivel pályakezdőként nyolc éven keresztül sikertelenül jelentkezett a Magyar Írószövetségbe.
2018.07.22 14:00
Frissítve: 2018.07.22 14:56

Miniatúra: Horn Gyula, az igazi reformkádárista

Publikálás dátuma
2018.07.22 12:00

Fotó: Magyar Fotóarchívum/
„Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt.”
1994-ben nyarán nagyobb legitimációval érkezett, mint Németh Miklós hat évvel korábban, és még koronát is viselt. (Balesetet szenvedett, s a fejére egy rögzítő szerkezetet erősítettek.) A választási hadjáratban rég nem hallott hangokat hozott vissza. Sok intellektuális szövegelés helyett egyszerű beszéd: ez a Gyula a mi emberünk. Ha tódított, elég egyszerűen tette, szakított a neoliberálisok által kedvelt válságkommunikációval, nem riogatta a népet a várható nehézségekkel. Ígért és ígért, hol keveset, hol sokat. Olcsó és biztos kenyeret, igazságot, s hogy végre szóba fognak állni az egyszerű emberekkel. Gazdaságpolitikai körökben ugyan felháborodás fogadta a „háromhatvanas” kenyeret, pedig az emberek szerették ígéretének hangulatát, és nem is voltak egészen ostobák, ismerték a környezetüket, lehetőségeiket. Természetesen a soha vissza nem térő Kádár-kor igézete meg az Antall-kormány bizonytalankodása hajtotta a rá szavazó milliókat, és még tartott a gyötrő transzformációs válság, amelyért elégtételt akartak venni a választók.

Hagyjuk a múltat!

Horn Gyula nagy utat futott be. Fiatalkori történeteit mellőzve említem meg, hogy korabeli külügyi szervezetekben dolgozott. Arrafelé is érlelődtek a változások, mindenekelőtt a nyugati nyitás, a szomszédságpolitikában a bátortalan kisebbségvédelem, a diplomáciai kapcsolatok felvétele olyan, korábban Moszkva ösztönzésére kitaszított országokkal, mint Izrael, Dél-Korea és halkabban Tajvan, Dél-Afrika. A párt (MSZMP) külügyi részlege alighanem úttörő szerepet játszott a NATO-hoz való közeledés kezdetben halovány, majd megerősödő gondolatában, amit – a korábbi évtizedek szovjet birodalmi kereteire gondolva - bízvást nevezhetnénk egy pompásan kidolgozott piruettnek a damaszkuszi úton. Az amerikai védernyő jobban tetszett, több támogatással kecsegtetett, és európai integrációnkat is elősegítette.
Már a Németh-kormány tagjaként is kedvelte a drámai fellépéseket. A kor gyakori nyilvános szereplésre szoktatta a politikusokat, ez majd őt is segíti a későbbi választási hadjárat során. Az MSZP óriási lehetőséget adott neki. Az 1990-es választások után gyorsan építkezett. Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt. Néhányan az elején feladták, mint Pozsgay Imre és Németh Miklós - Nyers Rezső pedig a választások után szorult ki. Horn napja körül ekkor már számos fiatalabb hold keringett, közülük kerülnek ki majd a jövő vezetői, a pénzemberek, meg a nagyszájúak és a csirkefogók is. Mire 1994-ben a választási hadjárat megkezdődött, Horn Gyula nagy magabiztossággal kezelte fellépéseit, az ellene irányuló támadásokat, ideértve a pufajkás történeteket is. Hagyjuk a múltat! - mutatott a kormányzás feladataira, dolgozzunk végre. Az 1994-es győzelem után többségét megfejelte a szabad demokratákkal. Vajon az SZDSZ helyesen cselekedett-e, amikor Hornnal koalícióra lépett, és fordítva: tényleg kellett-e a kormányzáshoz az SZDSZ? Az SZDSZ-nek nehéz lehetett majdnem győzni négy évvel korábban, majd ellenzékbe szorulni, és most újra arra gondolni, hogy ismét négy év fenyeget a kemény ellenzéki székeken. Sokuknak időben jött Horn koalíciós ajánlata, akinek a szabad demokrata többlet szavazóerőnél fontosabb volt a mozgástér növekedése a hajdani ellenzék keblére ölelése révén. Hallani azt is, hogy a koalíció kezdte ásni az SZDSZ sírgödrét, emiatt engedett soraiban a mohóságnak. Az biztos, hogy az MSZP csak félig profitált a demokratikus ellenzék beépítésével, mert a koalíció saját belső feszültségeit fokozta. Ahogy telt az idő, a két párt úgy kezdte egymást egyre hevesebben utálni.

Sikeres konszolidáció

A kormányzás első hetei válságtól válságkezelésig tartottak. Horn rendíthetetlen konzervatív baloldaliként idegenkedett a megszorításoktól, a gazdasági reformoktól, hiszen azok előbb fokozták a választói kiszolgáltatottságot, először a költségvetés állt talpra, s csak utána jött a választóknak szétosztható eredmény. Viszolygását fokozta, hogy a saját nyelven beszélő szabad demokraták és értelmiségi holdudvaruk önmagukat tartották iránytűnek. A költségvetés kiadási oldalának megkurtítását Békesi László, a pénzügyminiszter és pártbéli ellenlábasa is szorgalmazta, holott más volt a választási ígéret. Hát nem ő képviseli a szenvedő és mentésre vágyó kisembereket, nem ő hozza a mentőhajót a rendszerváltás hajótöröttjeinek? És talán Békesinek nem is a restrikciót szorgalmazó véleménye számított, hanem kemény kritikája az MSZP-n belül, ezt pedig Horn a maga hatalmának megkérdőjelezéseként fogta fel.
Ha utálta is a válságkommunikációt, a válságtól nem tudott megszabadulni. A gazdasági konszolidációt nagyjából ott folytathatta, ahol Németh Miklós abbahagyta. Sürgetett az idő is: már nagyjából egy éve nem történt semmi, a helyzet viszont romlott. 1995-ben aztán leváltotta Békesit, kinevezte Bokros Lajost, kapta vele Surányi Györgyöt, meg a Bokros-csomagot. Felkérésük merész és hatásos lépés volt, ők pedig tették, amit kell. Gyors és sikeres konszolidáció következett. A siker, amely a két szakember tagadhatatlan gazdaságpolitikai bravúrja, más kérdést is felvet. Ha néhány, bár fájdalmas húzással ilyen gyorsan lehetett konszolidálni a gazdaságot, vajon mi gátolja a politikát abban, hogy korábban, és másutt is eltökélten lépjen?
A Bokros-program kezelése közben láthatóvá váltak Horn képességei és korlátai. A gazdaság a finanszírozás és a növekedés szempontjából képviselhető útra került, most már csak a választókat kellett meggyőzni arról, hogy végül ők lesznek a nyertesek. A valóság kínjai dacára biztatóak voltak az esélyek, hiszen ott volt Horn Gyula, a mi Gyulánk. A pénzügyi alapok látványosan javultak, újabb reformgondolatok kerültek elő. Csakhogy akkor Bokrosból kibújt karcos személyisége, stabilizációs célszerszámból a gazdaságpolitikát tematizáló vezető akart lenni. Horn elképzeléseitől mi sem állt távolabb. Bokros emlékezetes találkozót bonyolított le a diákokkal. Azt találta mondani, hogy a bevezetendő 2000 forintos tandíj kevesebb, mint a diákok cigarettaköltsége; nos, az agitáció végtelenül célszerűtlen módját választotta. A diákok megsértődtek, távoztában le is zsidózták. Horn Gyula mintha erre az alkalomra várt volna. Bokros már elvégezte a munkát, de utána is túl hangos és követelőző volt Horn számára, reformokat sürgetett, és elvette tőle a napot. Bokros éppen aktuális lemondását elfogadta, majd kinevezte Medgyessy Pétert pénzügyminiszternek.

A reformkádárista

Műsorváltozás. Az új darabban Bokros keménykezű, neoliberális inkvizítor szerepében lépett fel, míg Horn a bölcs királyt játszotta. A Fidesz-kommunikáció számára a Bokros-csomag maga volt a karácsonyi ajándék. A nyilvánvaló és gyors gazdasági siker gyümölcsét később már ők használták, ráadásként a neoliberális restrikció névadó ördöge fel volt tálalva.
Horn igazi reformkádárista. Több lejárt szavatosságú tabun átlépett, ennyiben reformista. A sürgető reformokat, s különösen az azokat képviselő értelmiségi figurákat nem kedvelte: ennyiben kádárista. De szemben Kádár János vagy Grósz Károly utolsó kormányzati pillanataival: ő végül időben lépett, amikor 1995-ben Bokros képében beengedte a neoliberális rókát a költségvetési elosztás tyúkóljába. Bokros felkérésével bizonyítékát adta annak, hogy érzékeli a válság méreteit. A politikai ösztön vezette, amikor nem sokkal később, a hasznos erőszaktevőt, Bokrost elcsapta, és önmagát visszahelyezte népe szeretetébe, hogy 1998-as választási vereségével rövidesen ismét csalódást okozzon.
Mindezt sokan a két forduló közötti eseményekkel, Orbán ügyességével magyarázzák, amivel Torgyán doktort nászba vitte. Csakhogy fénytelen utolsó hónapjaival Horn maga is hozzájárult a vereséghez, elbízta magát, nem működött a veszélyérzete, talán lebecsülte Orbánt. Nem sok választási propagandát engedett. Mintha egy ciklus alatt sikerült volna keménykezű reformkapitányból öreg Kádárrá válnia, aki azért nem foglalkozik az ügyekkel, mert azok maguktól is megoldódnak. Brahiból vagy arroganciából újra elővette a Bős-nagymarosi vízerőmű ügyét. Nem a gátról van szó, szakmailag az vagy jó, vagy sem, hanem a rendszerváltás egyik szimbólumáról, egy máig tabusított mémről, amelyről egyszerűbb nem beszélni, mint belebukni. Ezt nyilván ő is tudta, és mégis.
Horn Gyula felnőtt szerepéhez, a vízerőmű szigorú kivétel. Amennyire lehetett, szakított azzal a szocialista párti szokással, hogy munkásabb megoldás helyett könnyű, de instabil kompromisszumokat keressen. Alkotmányos fricska, lehetetlen őt a demokrácia kereteiben értelmezni, ez volt akkor jobbközépen a vélemény róla, ez azonban butaság. Dehogy nem lehet. Kissé talán durván faragott figura, de mai szemmel nézve hatékony vezető, újabb kori pártjának történetében eddig a legjobb harctéri vezető. Nehéz róla úgy megemlékezni, hogy utódairól ne szóljunk, akiknek soha többet nem sikerült hozzá hasonló erőt koncentrálni, és akiknek érdeklődése végzetesen megcsappant a választók iránt. Történetének felelevenítésével a magyar sors fanyar gyümölcseit kóstoljuk.
(Az írás egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának rövidített, szerkesztett alfejezete.)
2018.07.22 12:00
Frissítve: 2018.07.22 12:00