Kácsor Zsolt: Utazás Ferihegyről Ferihegyre

Publikálás dátuma
2018.06.16 09:25
FOTÓ: NÉPSZAVA
Fotó: /

Az Európai Unió egyik tagországában mindössze pár éven belül és komolyabb ellenállás nélkül sikerült megszüntetni magát a közvéleményt, s úgy tűnik, hogy a széthullott és lezüllesztett magyar társadalomnak a saját közvéleménye nem is hiányzik

Hétvégén segítettem egy külföldi, nevezetesen Spanyolországból érkezett, a húszas évei végén járó, gyakorlott újságírónak abban, hogy a ferihegyi reptérről eljusson a ferihegyi vasútállomásig. A dolog nem olyan bonyolult, amilyennek elsőre látszik, hiszen ha külföldi, nevezetesen Spanyolországból érkezett, a húszas éveink végén járó, gyakorlott újságírók vagyunk, akkor a landolás után odamegyünk az első információs pulthoz, és megkérdezzük, hogy a ferihegyi reptérről miképpen jutunk el a ferihegyi vasútállomásig. Arra a válaszra számítanánk, hogy helyben vagyunk, tessék átsétálni a peronra, és fölszállni a vonatra. De a válasz (gondolom, sokan tudják) az lesz, hogy legyünk kedvesek fölszállni a 200E jelzésű autóbuszra, és az ötödik megállónál legyünk kedvesek leszállni.

Mondom még egyszer, az ötödiknél.

Ezt a spanyol újságírónak mondtam, mert kissé hüledezett. Azt firtatta, hogy a ferihegyi vasútállomás miért nem a ferihegyi reptér mellett van. Vagy ha elfogadjuk, hogy nem mellette van, akkor meg miért hívják ferihegyinek? Ilyenek ezek az újságírók. Állandóan kérdéseik vannak. Tessék, ez a spanyol újságíró megérkezik Budapestre, és rögtön kérdezősködik. Közöltem vele, hogy ne izguljon, nem lehetetlen küldetésről lesz szó – ő azonban rámutatott a hatalmas, úgy ötven kilós bőröndjére, és azt mondta, ezzel nehéz dolgunk lesz.

A kolléga amúgy semmit sem tud Magyarországról, nagyjából csak annyit, hogy szerinte a világ legnehezebb nyelvét beszéljük. Fölvilágosítottam róla, hogy szerintem nincsenek nehéz vagy könnyű nyelvek, csak beszélt és nem beszélt nyelvek vannak, márpedig ha egy nyelvet beszélünk, akkor az nem lehet nehéz, habár egyáltalában maga a beszéd képessége is különlegesség, a Föld sok ezer faja közül egyedül az ember képes rá. Akárcsak különböző masinák készítésére, mint például a jegykiadó automata, ahol kivártuk a sorunkat, vettünk vonaljegyet, majd befúrtuk magunkat az utasok közé. Míg az ötödik megállót el nem értük, a szakmáról beszélgettünk, pontosabban arról, hogy az Európai Unión és a magyar adófizetőkön élősködő magyarországi parazita államhatalom elszívta a levegőt a sajtó elől, és sorra zárnak be a lapok. Mit szólnak ehhez az olvasók, kérdezte a kolléga, mire mondtam neki, hogy Magyarországon a 8 millió felnőtt állampolgárból alig pár százezer olvas lapokat, és szerintem legföljebb pár tízezer lehet azoknak a száma, akik értik is azt, amit olvasnak. Ráadásul az úgynevezett olvasók között nem kevesen vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy az online sajtóban a kommentelés lehetősége azonos a kórházi köpőcsésze funkciójával: ők bele-beleolvasnak egy cikkbe, majd az első adandó alkalommal odaköpnek alá egy személyeskedő megjegyzést. A minősíthetetlen kommentelés nem magyar sajátosság, a hungarikum ebben az, hogy a magyarországi parazita államhatalom a saját tábora üdvrivalgásától kísérve olyan sajtóvilágot hozott létre, amely nem a politikai hatalommal szemben, hanem a látható ellenzékkel és különböző láthatatlan fantomokkal szemben kritikus.

Önmagában még ez sem volna unikális (hiszen minden rezsimnek megvan a maga propagandasajtója), a dolog rendkívüliségét inkább az adja, hogy az Európai Unió egyik tagországában mindössze pár éven belül és komolyabb ellenállás nélkül sikerült megszüntetni magát a közvéleményt, s úgy tűnik, hogy a széthullott és lezüllesztett magyar társadalomnak a saját közvéleménye nem is hiányzik. Fel sem tűnt neki, hogy nincsen. Olyan ez, mintha a halaknak nem tűnne föl, hogy elfogyott körülöttük a víz.

A vizes példát csak azért hoztam föl, mert időközben leszálltunk a 200E buszról az ötödik megállóban, és átkeltünk a közút fölé húzott gyalogos felüljárón, amelynek közepén egy kisebb tavacska díszlett. A kolléga az óriási tócsa láttán megtorpant. Eleve nem értette, hogy az utazóközönséget miért kényszerítik arra, hogy több tízkilós bőröndjeikkel egy mozgólépcsővel nem rendelkező felüljárón át közelítsék meg a vasúti peronokat. Ráadásul ha én nem segítek neki, fogalma sem lett volna arról, hogy a buszról leszállva merre induljon. Szerintem kezdte sejteni, hogy miről beszélek. Miközben átkeltünk a nagy vízválasztón, elmagyaráztam neki, hogy nem történt semmi különös, csak esett az eső, és beesett az amúgy fedett felüljáró tetején. Márpedig nálunk ilyenkor az a népszokás, hogy mindennemű természeti és történelmi csapás esetén vagy a kormányt, vagy a látható ellenzéket, vagy a láthatatlan fantomokat hibáztatjuk. Ha kormánypárti lennék, azt mondanám, hogy az ellenzék hagyta lerohadni az országot, ha ellenzéki vagyok, a felújítás hiányát a kormányra kenem, ha pedig a szemem száma több, mint az IQ-m, akkor természetesen egy Soros nevű fantom a hibás.

Segítettem lecipelni a spanyol kolléga dög nehéz bőröndjét a lépcsőn, és szerettem volna búcsúképpen pár biztató szót mondani. De nem sikerült. A kolléga ugyanis éppen Debrecenbe tartott. Ajjaj, amigo mio, dünnyögtem neki. Tudnék neked miről mesélni.

Az Európai Unió egyik tagországában mindössze pár éven belül és komolyabb ellenállás nélkül sikerült megszüntetni magát a közvéleményt, s úgy tűnik, hogy a széthullott és lezüllesztett magyar társadalomnak a saját közvéleménye nem is hiányzik

Hétvégén segítettem egy külföldi, nevezetesen Spanyolországból érkezett, a húszas évei végén járó, gyakorlott újságírónak abban, hogy a ferihegyi reptérről eljusson a ferihegyi vasútállomásig. A dolog nem olyan bonyolult, amilyennek elsőre látszik, hiszen ha külföldi, nevezetesen Spanyolországból érkezett, a húszas éveink végén járó, gyakorlott újságírók vagyunk, akkor a landolás után odamegyünk az első információs pulthoz, és megkérdezzük, hogy a ferihegyi reptérről miképpen jutunk el a ferihegyi vasútállomásig. Arra a válaszra számítanánk, hogy helyben vagyunk, tessék átsétálni a peronra, és fölszállni a vonatra. De a válasz (gondolom, sokan tudják) az lesz, hogy legyünk kedvesek fölszállni a 200E jelzésű autóbuszra, és az ötödik megállónál legyünk kedvesek leszállni.

Mondom még egyszer, az ötödiknél.

Ezt a spanyol újságírónak mondtam, mert kissé hüledezett. Azt firtatta, hogy a ferihegyi vasútállomás miért nem a ferihegyi reptér mellett van. Vagy ha elfogadjuk, hogy nem mellette van, akkor meg miért hívják ferihegyinek? Ilyenek ezek az újságírók. Állandóan kérdéseik vannak. Tessék, ez a spanyol újságíró megérkezik Budapestre, és rögtön kérdezősködik. Közöltem vele, hogy ne izguljon, nem lehetetlen küldetésről lesz szó – ő azonban rámutatott a hatalmas, úgy ötven kilós bőröndjére, és azt mondta, ezzel nehéz dolgunk lesz.

A kolléga amúgy semmit sem tud Magyarországról, nagyjából csak annyit, hogy szerinte a világ legnehezebb nyelvét beszéljük. Fölvilágosítottam róla, hogy szerintem nincsenek nehéz vagy könnyű nyelvek, csak beszélt és nem beszélt nyelvek vannak, márpedig ha egy nyelvet beszélünk, akkor az nem lehet nehéz, habár egyáltalában maga a beszéd képessége is különlegesség, a Föld sok ezer faja közül egyedül az ember képes rá. Akárcsak különböző masinák készítésére, mint például a jegykiadó automata, ahol kivártuk a sorunkat, vettünk vonaljegyet, majd befúrtuk magunkat az utasok közé. Míg az ötödik megállót el nem értük, a szakmáról beszélgettünk, pontosabban arról, hogy az Európai Unión és a magyar adófizetőkön élősködő magyarországi parazita államhatalom elszívta a levegőt a sajtó elől, és sorra zárnak be a lapok. Mit szólnak ehhez az olvasók, kérdezte a kolléga, mire mondtam neki, hogy Magyarországon a 8 millió felnőtt állampolgárból alig pár százezer olvas lapokat, és szerintem legföljebb pár tízezer lehet azoknak a száma, akik értik is azt, amit olvasnak. Ráadásul az úgynevezett olvasók között nem kevesen vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy az online sajtóban a kommentelés lehetősége azonos a kórházi köpőcsésze funkciójával: ők bele-beleolvasnak egy cikkbe, majd az első adandó alkalommal odaköpnek alá egy személyeskedő megjegyzést. A minősíthetetlen kommentelés nem magyar sajátosság, a hungarikum ebben az, hogy a magyarországi parazita államhatalom a saját tábora üdvrivalgásától kísérve olyan sajtóvilágot hozott létre, amely nem a politikai hatalommal szemben, hanem a látható ellenzékkel és különböző láthatatlan fantomokkal szemben kritikus.

Önmagában még ez sem volna unikális (hiszen minden rezsimnek megvan a maga propagandasajtója), a dolog rendkívüliségét inkább az adja, hogy az Európai Unió egyik tagországában mindössze pár éven belül és komolyabb ellenállás nélkül sikerült megszüntetni magát a közvéleményt, s úgy tűnik, hogy a széthullott és lezüllesztett magyar társadalomnak a saját közvéleménye nem is hiányzik. Fel sem tűnt neki, hogy nincsen. Olyan ez, mintha a halaknak nem tűnne föl, hogy elfogyott körülöttük a víz.

A vizes példát csak azért hoztam föl, mert időközben leszálltunk a 200E buszról az ötödik megállóban, és átkeltünk a közút fölé húzott gyalogos felüljárón, amelynek közepén egy kisebb tavacska díszlett. A kolléga az óriási tócsa láttán megtorpant. Eleve nem értette, hogy az utazóközönséget miért kényszerítik arra, hogy több tízkilós bőröndjeikkel egy mozgólépcsővel nem rendelkező felüljárón át közelítsék meg a vasúti peronokat. Ráadásul ha én nem segítek neki, fogalma sem lett volna arról, hogy a buszról leszállva merre induljon. Szerintem kezdte sejteni, hogy miről beszélek. Miközben átkeltünk a nagy vízválasztón, elmagyaráztam neki, hogy nem történt semmi különös, csak esett az eső, és beesett az amúgy fedett felüljáró tetején. Márpedig nálunk ilyenkor az a népszokás, hogy mindennemű természeti és történelmi csapás esetén vagy a kormányt, vagy a látható ellenzéket, vagy a láthatatlan fantomokat hibáztatjuk. Ha kormánypárti lennék, azt mondanám, hogy az ellenzék hagyta lerohadni az országot, ha ellenzéki vagyok, a felújítás hiányát a kormányra kenem, ha pedig a szemem száma több, mint az IQ-m, akkor természetesen egy Soros nevű fantom a hibás.

Segítettem lecipelni a spanyol kolléga dög nehéz bőröndjét a lépcsőn, és szerettem volna búcsúképpen pár biztató szót mondani. De nem sikerült. A kolléga ugyanis éppen Debrecenbe tartott. Ajjaj, amigo mio, dünnyögtem neki. Tudnék neked miről mesélni.

2018.06.16 09:25

Mozdulatlan dráma – a harmadik kétharmad után

Publikálás dátuma
2018.07.22 08:00

Fotó: Marabu rajza/
„A szemünk láttára rombolta le az orbáni gépezet az intézményeinket, s építette ki a maga központosított intézményi rendszerét.”
Minden mozog és semmi se változik. Minden megváltozott és semmi se mozog. Magyarország halott ország és ez az élete. Magyarország élő ország és ez a halála. Várakozunk, nem tudjuk mire. Tudjuk, mire mi jön, nem várunk semmire. Minden ugyanaz lesz. Semmi nem lesz ugyanaz. „mért legyek én szobatiszta / kiterítenek úgyis / mért ne legyek szobatiszta / kiterítenek úgyis”, ahogy Parti Nagy Lajos írja.

Átkozódás helyett munka

Emlékszem, hogy amikor a rendszer megváltoztatásának eszméje és gyakorlata, 1956 Budapestje és 1968 Prágája után 1981 Varsójában is csatát vesztett, a magyar értelmiség jobbik felében fölmerült a kérdés, hogy van-e értelme bármiféle ellenállásnak. Nincs-e ez a térség, akarjunk, tegyünk bármit, diktatúrára, fejletlenségre és halálra ítélve? És ezen túl, egy olyan Magyarországon, ahol a társadalom többsége elégedett a rendszerrel és a rendszer urával, másként gondolkodni, nemhogy másként tenni alig valaki akar. De még ezen kevesek között is feszítő érték- és érdekellentétek, régi sérelmek szakadékai tátongtak. Ekkor és itt kellett átkozódás és gyalázkodás, vagy összeszarás és megalázkodás helyett dolgozni. Dolgozni először az ellenállás intézményeinek létrehozásán, megőrzésén és működtetésén – remény nélkül. Dolgozni együttműködők, támogatók, önkéntesek, kockázatokat vállalók összegyűjtésén, szervezők szervezésén, vezetők kinevelésén – tévesztve, csalódva, elárulva és mégis megteremtve az együttérzés, a közös szolgálat kisebb majd nagyobb köreit. Dolgozni ellenzéki csoportok közötti dialóguson, találkozási pontokon, intézményes megállapodásokon – százszor elölről kezdve. Dolgozni közös célok megfogalmazásán, programokon, akcióterveken – alkalmazkodva a társadalom változásaihoz és a mindenható ellenfél mozgásához.
A harmadik kétharmados vereség után mindenki gyásza és haragja érthető. Jogos kívánalom, hogy megkérdezzük először saját magunktól, majd az ellenzéki pártok vezetőitől, a civil szervezetektől: megtettünk-e mindent, hogy ne így legyen? A szereplők egy részének bizonyosan el kell tűnnie, csakhogy az átkozódás és a gyalázkodás nem segít. A három vereség egyik legfontosabb tanulsága, hogy nincs olyan demokratikus közvélemény, amely képes és hajlandó lenne korábbi intézményeit megvédeni, újakat fölépíteni. A szemünk láttára rombolta le az orbáni gépezet az intézményeinket, s építette ki a maga központosított intézményi rendszerét. Azzal, hogy nem volt szolidáris senki senkivel, hogy nem voltak hajlandók összefogni a hasonló, sőt, azonos értékrendűek, közös érdekűek egymással, hogy barátok előbb árulták el egymást, mint küzdöttek a közös ellenféllel, a legnegatívabb példát mutattuk gyermekeinknek és a külvilágnak. Közös konstrukciót senki, magánutat mindenki keresett és talált. És ma is, inkább kölcsönös vádaskodásban éli ki magát a demokratikus oldal, semmint a közös kiutat keresné.

Ami megtehető és ami nem?

Az első az emberi együttérzés és szolidaritás. A hatalom átlépett egy véres vonalat: listázni kezdett embereket és intézményeket. Ez az aljas tett, amely nemcsak a listákra parancsot adó Orbán Viktort és embereit tette főbenjáró bűnösökké, hanem a magyar állami méltóságokat is – az állam, a parlament, az Alkotmánybíróság elnökeit – erkölcsi hullákká, mert elmulasztottak tiltakozni, félő, nem valaminek a vége, hanem az erőszak kezdete. Orosz, török fekete vizeken hajózunk. Ilyenkor minden tiltakozás, kézfogás, telefon, együttérző, segítséget kínáló üzenet számít, közös kávézás, ölelés számít – ne mulasszuk el! Ügyvédek kínáljanak védelmet, üzletemberek adjanak pénzt a védtelen civil szervezeteknek, és mindenki jó szót! Legyünk tisztességesek az állásukat vesztett, családjukat féltő civilekkel, újságírókkal, a rendszer áldozataival! Ma őket, holnap minket fal fel és köp ki e sárkány rendszer. Nem szégyellem, hogy amikor a Fidesz-fiúkat listázta és üldözte a régi rendszer, kiálltam értük, segíteni igyekeztem, amikor ma ők listáznak és üldöznek, az ő áldozataikat igyekszem menteni.
E hatalom legbrutálisabb eszköze a személyekkel és az intézményekkel szemben alkalmazott anyagi blokád: megfosztanak állásodtól és minden kereseti lehetőségtől nemcsak téged, hanem családtagjaidat is. Azért körmönfont e hatalom működése, mert kifelé nem látszik. Nincsenek letartóztatások, nincsenek nyílt gumibotozások, nincs közvetlen erőszak. Az Orbán-rendszer a második legvidámabb barakk a Kádár-rendszer után: volt-e kellemesebb hely az 1985-ös Budapestnél, s van-e vidámabb a 2018-asnál? A liberalizmussal leöntött diktatúra nem látszott és nem hallatszott, az anti-liberális áldemokrácia ugyanilyen „ujjongó szégyenben” él. Aki a rendszer feketelistáján szerepel, annak ebben az országban nincs se jelene, se jövője. Vajon lesz-e ismét Fehér segély, mint 1956 után, amikor szüleim is készítettek csomagot a börtönben lévőknek, s befogadtuk az üldözöttek gyerekeit? Egy másik társadalmat kell fölépítenünk, valahol itt kell kezdenünk.
Amit megtehetünk, hogy megpróbáljuk összekapcsolni egymással az üldözött intézményeket, a civileket és a CEU-t, az MTA kutatóit és az egyetemeket, az önkormányzatokat és a szabad sajtót, a bíróságokat és a szakmai köröket. A rendszer külön-külön mindenkit megtámadott és azzal fenyegeti őket, hogy rosszabbul járnak, ha összefognak, s még rosszabbul, ha ügyüket politikaivá teszik. Nem igaz. Jobb országokban ellenzéki pártok hangolják össze a megtámadottak ügyét, nekünk, civileknek, magunknak kell.
Amit az ellenzéki pártoktól elvárhatunk, hogy megtisztuljanak, nem az, hogy meghaljanak. Politikai pártok nem helyettesíthetik a civil mozgalmakat, de a civilek se a pártokat. A liberális demokrácia többpárti parlamentáris politika. Aki pártok és politika nélkül akarja leváltani az Orbán-rendszert, annak vagy nem sikerül, vagy egy másik diktatúrát hoz létre. A pártok és a politika megszüntetéséről szóló átkozódások vagy rideg megállapítások nem gyengítik, hanem erősítik az Orbán-rendszert.

Új politikai konstrukció

Európában a politikai konstrukciók versenye folyik. Orbánnak, Kaczyńskinak, Kurznak, Salvininek sikerült hatékony és versenyképes új politikai konstrukciókat fölépíteniük többnyire egyetlen meghatározó kérdésre. Plurális, új liberális demokrata konstrukciót eddig csak Macron alakított ki, és most próbálkozik ilyennel a spanyol szocialista, Pedro Sánchez. Fojtogató gyűrűben, Merkel most küzd érte.
A magyar ellenzék három konstrukciós próbálkozása – a Monti-típusú Bajnai, a Renzi-típusú Botka stratégiai, és a taktikai szavazás konstrukciók –, elbukott. Az ellenzéki pártok nemhogy maguk találták volna ki őket, hanem mindent meg is tettek, hogy ne sikerüljenek. Pillanatnyilag se a régi, se az újabb pártoktól nem várhatjuk, hogy új konstrukciót találjanak ki, egyeztessenek le és hajtsanak végre. Ennek megoldása a civilek és a pártok közötti, valószínűleg hosszadalmas, párbeszédre marad.
Az új konstrukció kialakításában segíthet, hogy két politikai cél már most világosan megfogalmazható. Ha jelet akarunk küldeni a világnak, hogy a magyarok nem vesztek el végleg, hogy létezik egy demokratikus Magyarország reménye, akkor ezt a 2019 tavaszi európai parlamenti választásokon tehetjük meg. Alacsony részvételi aránynál, közös indulással és erős fővárosi, nagyvárosi kampánnyal az európai Magyarország mellett, van esélye a demokratikus erőknek.
A második menet az önkormányzati választás. Ha annak tétjévé az Orbán-rendszer léte, Budapest és néhány nagyváros függetlensége és önállósága válik, és nem a központi pénzelosztás, a hatalmi megfélemlítés, akkor itt is van remény. Remény a közös indulással, programmal és kampánnyal. Remény a jó jelöltekkel. Remény, hogy először lesz egy liberális demokrata Budapest köztársaság, azután új politikai szerkezettel – egy európai Magyarország.
(Részlet a szerzőnek a Helikon Kiadónál ősszel megjelenő, Kis politikai erkölcstan című könyvéből)
2018.07.22 08:00

Kácsor Zsolt: Népi-nemzeti tárca

Publikálás dátuma
2018.07.21 09:30

Fotó: Fortepan/
„A jó plebejus falusi ember gyerekkori barátja 2010-ben miniszterelnök úr lett, és egyszeriben csoda történt a szegény emberrel: még a hangyák is búzaszemeket kezdtek hordani a szájába.”
Körülnéztem otthon, hogy népibb, plebejusabb értékek alapján milyen alapanyagokból tudnék tárcát írni, de nem találtam odahaza más értéket, csak könyveket. Egy rakás izét, hogy is mondják, úgynevezett prózát, ami eleve gyanús, mert a próza nem is magyar plebejus szó, ugye. Ráadásul az otthoni prózák között van egy csomó Esterházy, Nádas és Spiró – mindannyian súlyosító körülmények nemzetpolitikailag. Puff neki, én hülye. Hagytam, hogy a saját ízlésemet kövessem, nem pedig a Párt mögé beállt magyar csordáét. És ez lett belőle. Most aztán megnézhetem magamat. Vakarhatom a fejemet, hogy miképpen lesz ebből népi, plebejus tárca, ami nem csak szexi és menő, de forradalmi is, és be kell látnom, hogy alkalmasint sehogy. Pedig a Párt mögé beállt magyar csorda veszettül bőg, ki van nagyon éhezve a népibb, plebejusabb mondanivalóra, hát meg kellene valamivel etetni, én meg itt állok korszerű konzervatív tárca nélkül. Mit adjak a magyar dolgozó tömegeknek enni?
Csak tudnám, hogy a népi mérce hangadói miért éppen az írókat pécézték ki maguknak. Kipécézhették volna például a kortárs grafikusokat is. Biztosan köztük is vannak népi plebejusok és liberális urbánusok, akiket az állami támogatások ügyes variálásával egymásnak lehetne ugrasztani azzal az indokkal, hogy másképpen húzgálják azokat az izéket, a kontúrokat. Merthogy valahol az is művészet, ugye. Össze-vissza húzgálni azokat az izéket, miket is, kontúrokat. Ja, ez nem jó, ez nem magyar szó, ez a kontúr, valami népibb, plebejusabb, szexibb és menőbb szó kellene helyette. De persze pont most nem találok egy jó magyar szót se, amikor a népi-nemzeti tárcámat írom. Jellemző. Ülök az eleve gyanús fővárosban, mint egy urbánus liberális, és igazi magyar proli-plebejus létemre nem találom sehol a jó magyar szavakat. A spájzban nem néztem, hahaha, mert az se magyar. Spájz kihúzva, helyette beírni: kamra. Az olyan jó népi, plebejus szó így elsőre. Milyen kár, hogy eredetileg latin. Tessék, ez is milyen jellemző, hogy belekötök minden szóba. Ahelyett, hogy a Párt minap elhangzott felszólításának megfelelően csöndesen tudomásul venném "a baloldali-liberális gondolat összeurópai kimerülését", és elfogadnám, hogy "a konzervativizmus, a kereszténydemokrácia, a populizmus, a polgári, nemzeti-keresztény felfogás manapság az egyetlen számottevő gondolati erő".
Azt mondja, gondolati erő. Na, ez jó, ezzel lehetne valamit kezdeni. Írhatnék egy számottevő népi-nemzeti tárcát a szegény falusi emberről, a jó plebejus Mészáros Lőrincről, és az ő nagy gondolati erejéről.
A jó plebejus falusi ember gyerekkori barátja 2010-ben miniszterelnök úr lett, és egyszeriben csoda történt a szegény emberrel: még a hangyák is búzaszemeket kezdtek hordani a szájába. Így lett belőle egy új magyar plebejus Midász király. Csak ül odahaza Mészáros Lőrinc tátott szájjal, míg a hűséges, gyerekkori barát, akinek az Isten (a magyaroké!) felvitte a dolgát, ott dirigál a sok-sok magyar hangyaboly fölött, és keze intésére az apró kis állatkák buzgón masíroznak az érett kalászokkal ringó búzamezőkről a jó magyar búzaszemekkel Mészáros Lőrinc tátott szájához. És a hangyáktól még el is várják, hogy ennek ők is örüljenek. Azért ebből a buzgólkodásból jó kis népi, nemzeti, plebejus tárcát lehetne írni. Mi az, hogy tárcát! Regényt! Olyan izét, mit is, prózát. Persze, egy akárki nem tudna ebből jó magyar irodalmat csinálni. Az ásatag múltat képviselő urbánus és liberális szerzők nem jöhetnek szóba, mert igen gyanús ez a posztmodern irodalom. A magyar csorda számára minden posztmodern, ami érthetetlen, és szeretik a liberális buzik. A posztmodernekre, bárkik is azok, és bármi szentségtörőt művelnek ebben a hazában, ki lett adva a kilövési engedély. Mármint az írókra. Felkészülnek: képzőművészek, zeneszerzők, filmesek, csepűrágók, balett-táncosok. Ja nem, ez utóbbiak már meg lettek fingatva, mert buzik. Akkor maradnak a képzőművészek, zeneszerzők, meg esetleg a fényképészek, ha fotóművésznek merik magukat nevezni. Pedig valahol az is művészet, ugye. Kattintani egyet, kinyomtatni A3-as papírra fekete-fehérben, oszt’ kész is. Biztosan vannak népi, nemzeti, plebejus fotóművészek, ezekre mostantól nem ártana odafigyelni, nehogy elkapja őket az urbánus ragály. Ki kéne hajtani mindet a magyar pusztába, hadd fotózzák a fenséges magyar szürkét a lemenő nap fényében. Esetleg hajnalban. És ki kéne hajtani a pusztába a filmeseket is, hadd forgassák újra a Szegénylegényeket, ha már az a gyanús, liberális, urbánus Jancsó elrontotta. Új Szegénylegényeket a népi, plebejus magyar hazának! Sorstalanság helyett sorsot! Nehezet, keményet, férfiasat, magyart! Művésztelepeket a magyar pusztába, ahová nem elutazni kell, hanem áhítattal el-za-rán-do-kol-ni. Hittel, hűséggel, bátorsággal, igaz magyar szívvel, kipödört bajusszal. És slambuccal kell betömni a pusztába kihajtott művész urak pofáját, hadd tudják meg, milyen az igazi magyar élet a lemenő nap fényében. Esetleg hajnalban.
2018.07.21 09:30
Frissítve: 2018.07.21 09:30