Itália hiába vár a mesebeli kék madárra

Publikálás dátuma
2018.06.16 09:27
GIUSEPPE CONTE Az új kormányfő Di Maio (balra) és Salvini (jobbra) találmánya FOTÓ: AFP/FILIPPO MONTEFORTE
Fotó: /

Budapestről nézve: lehetett nem olyan régen egy pillanat, amikor Orbán Viktor előtt felrémlett Silvio Berlusconi esélye. Az olasz jobboldal legismertebb politikusa háromszor alakíthatott kormányt, karrierjét nem állította meg sem a rá adócsalás miatt kirótt börtönbüntetés, sem azok a "szaftos" ügyek, amelyek az idősödő (81 éves) Berlusconi és fiatalkorú prostituáltak kapcsolatairól szóltak. Orbán, aki kétségkívül sokat köszönhet az új trendeket felismerő képességének, arra tette tétjét, hogy Berlusconi még egyszer elfoglalja a lakályos miniszterelnöki dolgozószobát. Ám ezúttal tévedett. A kora tavaszi olasz választási harc dinamikája hamar taccsra tette ezt a reményt, az előretörő jobboldalon belül Berlusconi pártja, a Forza Italia csalódást keltően szerepelt és ez markánsan azt az üzenetet is hordozta sokak számára, hogy "bárkit csak nem Berlusconit".

Salvini, Di Maio, Conte

A most megalakult, két euroszkeptikus pártot magában foglaló koalíció egyik résztvevője a szélsőjobboldali, nacionalista Liga, amelynek kulcsszerepe volt az Unióval szembeni új, ultimatív jellegű pénzügyi követelések kidolgozásában. Vezető személyisége Matteo Salvini, akit mind gyakrabban nevez a nyugat-európai sajtó az ország legbefolyásosabb emberének. (A Spiegel írta róla a minap, hogy virtuóz módon játssza a hatalmi pókert. "Sikerült kivívnia a jobboldali tábor vezéri posztját, Olaszország talán legnagyobb hatalmú embere, Putyin barátja, gyűlöli az eurót, idegenellenes, Mussolini védelmezője és szívesen uszít Németország ellen.") Ennek megfelelően az új kabinet születésének első botránya is az ő nevéhez kapcsolódik: eredeti jelöltje a pénzügyminiszteri posztra olyan politikus volt, aki lándzsát tört az eurótól való mielőbbi szabadulás mellett, s kinevezését csak a köztársasági elnök vétója akadályozta meg. Maga Salvini a kormányban miniszterelnök-helyettes lett és megkapta a belügyi tárcát, ő lesz felelős a menekültek visszatelepítéséért.

A Liga koalíciós partnere az Öt Csillag Mozgalom (M5S) amely csaknem tíz évvel ezelőtt alakult az elkényelmesedett, korrupt, önérdekeit mindenáron érvényesíteni kívánó elit leváltására. Akkor még proteszt-pártnak, sőt liberálisnak minősítette a sajtó, ma ennek nagyítóval sem találni nyomát, lényegében hasonló unióellenesség, a migránsügyekben pedig radikális hajthatatlanság jellemzi, mint a Ligát. (Egy fecske ugyan nem csinál tavaszt, de az M5S táborához közelálló, formálisan pártonkívüli kormánytag, Giovanni Tria mintha kissé "kilógna a sorból". Nagyon is balról indult, diákkorában egy maoista ifjúsági csoport tagja volt, utóbb megtanult kínaiul és a pekingi lapok, ha nyugati gazdasági szakértőt akarnak megszólítani, gyakran Tria professzort idézik: ennél fogva Kínában állítólag jobban ismerik, mint odahaza. Országa jelen helyzetéért ugyanúgy elsősorban Németországot teszi ő is felelőssé, mint kabinetbeli kollégái, de receptkönyvében nem szerepel az euró olasz likvidálása.) Az Öt Csillag bázisa elsősorban az ország déli része, amely kulturálisan a leginkább elmaradott, vezetője a nápolyi Luigi Di Maio, aki két egyetemet is megpróbált, de egyiken sem diplomázott. Di Maio ugyancsak miniszterelnök-helyettesi pozíciót kapott.

A felesküdött kormány - egy nemzetközi politikában, sőt, a pártpolitikában is "első bálozó", outsider kormányfő, Giuseppe Conte vezetésével - megtette ígéreteit "a társadalmi feszültségek csökkentésére" és arra, hogy rövid idő alatt Franciaországgal és Németországgal egyenlő helyet harcol ki Itáliának, már csak a történelmi okok (Római Birodalom) alapján is. (Az őstörténeten, őslakosságon alapuló "különleges jogok" divatja - mint másutt is tapasztalhatjuk - eddigi csúcspontjához érkezett Európában. Sok helyütt kapnak polgárjogot a jobboldalon, s annak jobb szélén olyan kitételek, hogy egyesek ősei még az erdőben ugráltak a fák lombkoronái között, sőt, kannibálok voltak, amikor "nálunk" már lerakták a kereszténység szilárd alapját.)

A mesebeli kék madár

Álljanak itt teljesség nélkül azok a követelések, amelyeket a kétpárti koalíció a kormánypolitika tengelyébe tartozónak ítél. Első helyen az az igény áll, hogy töröljék, vagy pedig vágják meg radikálisan Olaszország adósságait. Nem akármilyen összegről van szó. Itália számára ez természetesen olyan volna, mintha a mesebeli kék madár hozta volna az ajándékot csőrében. A valóságban azonban nincs ilyen kék madárra precedens: a közgazdászok tökéletesen irreálisnak minősítették Európa- és Amerika-szerte az erre vonatkozó indítványt. A politikai reagálások is mind arra utaltak, hogy egy ilyen lépés után ugyan ki vásárolná az olasz állampapírokat és ki finanszírozná azokat? Nyilvánvaló, hogy megvalósításának már a hírére is hanyatt-homlok menekülnének a befektetők és az egekbe emelkednének a hozamok. (Ezt vetítik máris előre a hektikus pénzpiaci mozgások.) A folyamat értelemszerűen elsőként az olasz jegybankot, a Banca d'Italiát küldené padlóra, de nem kellene több óra ahhoz, hogy önpusztító villám-járványként átterjedjen minden olasz pénzintézetre, vállalkozásra, adófizetőre és államhatáron túli üzletfeleikre. És még nem érintettük azt, hogy a receptre írt adósságtörlés, -elengedés az Európai Központi Bank bevonásával monetáris finanszírozást jelentene, amit a törvényi szabályozás egyértelműen és félreérthetetlenül tilt.

Hasonló pénzügyi-gazdasági intézkedések sora vár a római agytrösztök tervezőasztalain, így például egy olyan új adórendszer, amely az észak-olasz iparbárók adóterheit akár a felére csökkentené. A költségvetés nyugdíj-folyósítási terheinek mérséklésére időlegesen vagy véglegesen leállítanák a korábban kidolgozott nyugdíjreformot: az érintettek a legvédtelenebbek, az idős ellátottak.

Olaszország gazdaságának gyógyítása a jelenlegi helyzetben ezektől eltérő, másfajta "új kezdés" nélkül elképzelhetetlen. A modern történelemben ugyanis ilyen rossz helyzetben még nem volt Itália, s ennek a térségre, a földrészre is igen nagy a hatása. Az államadósság Görögország után itt a legmagasabb Európában, a GDP 132 százalékát teszi ki. Az abszolút számok rémisztőek, összegük a magyar GDP-nek mintegy hússzorosa, s a Görögország esetében alkalmazott módszerek már messze nem lennének elégségesek. A gazdaság növekedése az euró-tagországok közül itt a leglassabb. Az észak-olasz nagyvárosok magabiztos közérzetet, bőséget, tántoríthatatlan fogyasztási kedvet sugároznak, a Dél, elsősorban az ország szegényházának tekintett Szicília egy másik világ, helyenként mintha megállt volna az idő, s a "túlsó" parton járnánk. Emellett a legszegényebb és leggazdagabb rétegek közötti távolság is nagyobb mint a fejlett nyugati országok közül bármelyikben. Különösen súlyos általában a fiatalok és kiemelten a nem értelmiségi ifjúság helyzete. A nagyvárosi fiatalság körében a munkanélküliség nagyjából a kétszerese az EU átlagának és a szociológusok szerint ez valóságos ketyegő robbanótöltet.

Ebben a helyzetben tervez az elengedhetetlen "új kezdés" helyett összetákolt javaslatcsomagot a két koalíciós párt, az "adósság lyukait" új kölcsönök felvételével tömve be. Legpregnánsabban az a javaslat tükrözi ezt a szellemiséget, amely szerint a szegénységi szint alatt élő valamennyi olasz személy - úgymond állampolgári jogon -, havonta 780 eurót kapna az államtól, azzal az egyedüli feltétellel, hogy aki nem dolgozik, annak hitelt érdemlően kell igazolnia, hogy valóban keresett munkát, de sikertelenül.

Hurokban végződő makaróni

A nyugat-európai kormányok közül elsőként, talán nem véletlenül, Berlin reagált. Angela Merkel mondandója kőkemény volt: kategorikusan tiltakozott a csalfa ígéretekbe csomagolt valódi célt, a lényeget nevén nevezve: a két koalíciós párt azt tervezi, hogy hatalmas, korábban felvett és el is költött euróadósságot írjon le. Megismételte, a precedenssel láncreakció indulna, s megsemmisítő hullámot engedne más tagállamok gazdaságainak sorára is. Merkel kancellár visszatérő kulcsmondata, hogy az országok szükséges és elengedhetetlen kölcsönös szolidaritása semmiképpen nem jelenti azt, hogy napirendre kerülhetne "az adósságmegosztás uniója".

Merkel állásfoglalása után röviddel látogatott el Szicíliába az új olasz koalíció erős embere, a Liga elnöke, Matteo Salvini. Beszédében, amelyet a Pozzalloban, az illegális bevándorlás központjában mondott el, ezúttal is tömeges deportálásokat helyezett kilátásba (ez - korábbi választási szónoklatai szerint - 500 ezer személyt érintene) és emelt hangon közölte: "Migránsok pakoljatok, számotokra vége a jó időnek!" Ezzel egy időben már kinyomták Németországban a Der Spiegelt, melynek címoldalán villára feltekert makaróni látható, amely az akasztófákat ábrázoló képekről ismerős hurokban végződik. Alatta az áll: "Ciao Amore. Olaszország önmagát teszi tönkre és magával rántja Európát". Hogy rémeket láttak-e a hamburgi szerkesztőségben? Csak remélni tudjuk, hogy e kérdésre igenlő lesz a válasz, mert, mint tudjuk, a remény hal meg utoljára. A gyorsuló időben az új trendek félelmetes gyorsasággal érnek be és teremtenek váratlan helyzeteket. Ez olyan jelenség, amellyel valamilyen módon napról-napra szembesülnek az emberek. Bekapcsolva a tévét a hírekre mind gyakrabban ez az első reakció: "Na, sok mindent lehetséges, de ezt nem is hiszem el". Ezt mondták/mondtuk sokan elsőre a Brexitre, Trump megválasztására, az ellene indított különleges eljárásra, az amerikai és az észak-koreai csúcs megrendezésére is. (Mintha csak az, hogy tényeket hihetetlennek tartok, fikcióvá tenné, ami történik, nem létezővé varázsolná a való világot…)

Így nem vonom kétségbe, elhiszem, amit az említett német lapszám Itáliát elemző cikkében olvasok: "Ha Olaszországot most a populisták kormányozzák, akkor irányt vesz a Brüsszellel állandósuló konfrontációra, vagyis arra, hogy a központi kérdésekben Franciaország, Ausztria vagy Finnország jobboldali populistáival, valamint a magyar és a lengyel kormánnyal haladjon együtt". És csak ezt teszem hozzá: végeredményben ez azt jelenti, hogy a római kétpárti végcél a realitásokon alapuló gazdasági-politikai struktúrát (és értelemszerűen a katonait is, hiszen a NATO déli szárnyának kulcsországa) egy olyan intézményrendszerrel felváltani saját Új Európa eszményük jegyében, amely a jóváhagyás pecsétjét üti az eddig folytatott felelőtlen költségvetési kalandorságra, s a szentesítéssel e gyakorlat folytatását ígéri…

Már volt egyszer - a XX. században - egy Új Európa-terv, a társszerzőt akkor Mussolininek hívták. A folytatás ismert.

Budapestről nézve: lehetett nem olyan régen egy pillanat, amikor Orbán Viktor előtt felrémlett Silvio Berlusconi esélye. Az olasz jobboldal legismertebb politikusa háromszor alakíthatott kormányt, karrierjét nem állította meg sem a rá adócsalás miatt kirótt börtönbüntetés, sem azok a "szaftos" ügyek, amelyek az idősödő (81 éves) Berlusconi és fiatalkorú prostituáltak kapcsolatairól szóltak. Orbán, aki kétségkívül sokat köszönhet az új trendeket felismerő képességének, arra tette tétjét, hogy Berlusconi még egyszer elfoglalja a lakályos miniszterelnöki dolgozószobát. Ám ezúttal tévedett. A kora tavaszi olasz választási harc dinamikája hamar taccsra tette ezt a reményt, az előretörő jobboldalon belül Berlusconi pártja, a Forza Italia csalódást keltően szerepelt és ez markánsan azt az üzenetet is hordozta sokak számára, hogy "bárkit csak nem Berlusconit".

Salvini, Di Maio, Conte

A most megalakult, két euroszkeptikus pártot magában foglaló koalíció egyik résztvevője a szélsőjobboldali, nacionalista Liga, amelynek kulcsszerepe volt az Unióval szembeni új, ultimatív jellegű pénzügyi követelések kidolgozásában. Vezető személyisége Matteo Salvini, akit mind gyakrabban nevez a nyugat-európai sajtó az ország legbefolyásosabb emberének. (A Spiegel írta róla a minap, hogy virtuóz módon játssza a hatalmi pókert. "Sikerült kivívnia a jobboldali tábor vezéri posztját, Olaszország talán legnagyobb hatalmú embere, Putyin barátja, gyűlöli az eurót, idegenellenes, Mussolini védelmezője és szívesen uszít Németország ellen.") Ennek megfelelően az új kabinet születésének első botránya is az ő nevéhez kapcsolódik: eredeti jelöltje a pénzügyminiszteri posztra olyan politikus volt, aki lándzsát tört az eurótól való mielőbbi szabadulás mellett, s kinevezését csak a köztársasági elnök vétója akadályozta meg. Maga Salvini a kormányban miniszterelnök-helyettes lett és megkapta a belügyi tárcát, ő lesz felelős a menekültek visszatelepítéséért.

AZ M5S ÉS A LIGA VEZETŐJE Eltörölnék vagy radikálisan csökkentenék az olaszállamadósságot

AZ M5S ÉS A LIGA VEZETŐJE Eltörölnék vagy radikálisan csökkentenék az olaszállamadósságot

A Liga koalíciós partnere az Öt Csillag Mozgalom (M5S) amely csaknem tíz évvel ezelőtt alakult az elkényelmesedett, korrupt, önérdekeit mindenáron érvényesíteni kívánó elit leváltására. Akkor még proteszt-pártnak, sőt liberálisnak minősítette a sajtó, ma ennek nagyítóval sem találni nyomát, lényegében hasonló unióellenesség, a migránsügyekben pedig radikális hajthatatlanság jellemzi, mint a Ligát. (Egy fecske ugyan nem csinál tavaszt, de az M5S táborához közelálló, formálisan pártonkívüli kormánytag, Giovanni Tria mintha kissé "kilógna a sorból". Nagyon is balról indult, diákkorában egy maoista ifjúsági csoport tagja volt, utóbb megtanult kínaiul és a pekingi lapok, ha nyugati gazdasági szakértőt akarnak megszólítani, gyakran Tria professzort idézik: ennél fogva Kínában állítólag jobban ismerik, mint odahaza. Országa jelen helyzetéért ugyanúgy elsősorban Németországot teszi ő is felelőssé, mint kabinetbeli kollégái, de receptkönyvében nem szerepel az euró olasz likvidálása.) Az Öt Csillag bázisa elsősorban az ország déli része, amely kulturálisan a leginkább elmaradott, vezetője a nápolyi Luigi Di Maio, aki két egyetemet is megpróbált, de egyiken sem diplomázott. Di Maio ugyancsak miniszterelnök-helyettesi pozíciót kapott.

A felesküdött kormány - egy nemzetközi politikában, sőt, a pártpolitikában is "első bálozó", outsider kormányfő, Giuseppe Conte vezetésével - megtette ígéreteit "a társadalmi feszültségek csökkentésére" és arra, hogy rövid idő alatt Franciaországgal és Németországgal egyenlő helyet harcol ki Itáliának, már csak a történelmi okok (Római Birodalom) alapján is. (Az őstörténeten, őslakosságon alapuló "különleges jogok" divatja - mint másutt is tapasztalhatjuk - eddigi csúcspontjához érkezett Európában. Sok helyütt kapnak polgárjogot a jobboldalon, s annak jobb szélén olyan kitételek, hogy egyesek ősei még az erdőben ugráltak a fák lombkoronái között, sőt, kannibálok voltak, amikor "nálunk" már lerakták a kereszténység szilárd alapját.)

A mesebeli kék madár

Álljanak itt teljesség nélkül azok a követelések, amelyeket a kétpárti koalíció a kormánypolitika tengelyébe tartozónak ítél. Első helyen az az igény áll, hogy töröljék, vagy pedig vágják meg radikálisan Olaszország adósságait. Nem akármilyen összegről van szó. Itália számára ez természetesen olyan volna, mintha a mesebeli kék madár hozta volna az ajándékot csőrében. A valóságban azonban nincs ilyen kék madárra precedens: a közgazdászok tökéletesen irreálisnak minősítették Európa- és Amerika-szerte az erre vonatkozó indítványt. A politikai reagálások is mind arra utaltak, hogy egy ilyen lépés után ugyan ki vásárolná az olasz állampapírokat és ki finanszírozná azokat? Nyilvánvaló, hogy megvalósításának már a hírére is hanyatt-homlok menekülnének a befektetők és az egekbe emelkednének a hozamok. (Ezt vetítik máris előre a hektikus pénzpiaci mozgások.) A folyamat értelemszerűen elsőként az olasz jegybankot, a Banca d'Italiát küldené padlóra, de nem kellene több óra ahhoz, hogy önpusztító villám-járványként átterjedjen minden olasz pénzintézetre, vállalkozásra, adófizetőre és államhatáron túli üzletfeleikre. És még nem érintettük azt, hogy a receptre írt adósságtörlés, -elengedés az Európai Központi Bank bevonásával monetáris finanszírozást jelentene, amit a törvényi szabályozás egyértelműen és félreérthetetlenül tilt.

Hasonló pénzügyi-gazdasági intézkedések sora vár a római agytrösztök tervezőasztalain, így például egy olyan új adórendszer, amely az észak-olasz iparbárók adóterheit akár a felére csökkentené. A költségvetés nyugdíj-folyósítási terheinek mérséklésére időlegesen vagy véglegesen leállítanák a korábban kidolgozott nyugdíjreformot: az érintettek a legvédtelenebbek, az idős ellátottak.

Olaszország gazdaságának gyógyítása a jelenlegi helyzetben ezektől eltérő, másfajta "új kezdés" nélkül elképzelhetetlen. A modern történelemben ugyanis ilyen rossz helyzetben még nem volt Itália, s ennek a térségre, a földrészre is igen nagy a hatása. Az államadósság Görögország után itt a legmagasabb Európában, a GDP 132 százalékát teszi ki. Az abszolút számok rémisztőek, összegük a magyar GDP-nek mintegy hússzorosa, s a Görögország esetében alkalmazott módszerek már messze nem lennének elégségesek. A gazdaság növekedése az euró-tagországok közül itt a leglassabb. Az észak-olasz nagyvárosok magabiztos közérzetet, bőséget, tántoríthatatlan fogyasztási kedvet sugároznak, a Dél, elsősorban az ország szegényházának tekintett Szicília egy másik világ, helyenként mintha megállt volna az idő, s a "túlsó" parton járnánk. Emellett a legszegényebb és leggazdagabb rétegek közötti távolság is nagyobb mint a fejlett nyugati országok közül bármelyikben. Különösen súlyos általában a fiatalok és kiemelten a nem értelmiségi ifjúság helyzete. A nagyvárosi fiatalság körében a munkanélküliség nagyjából a kétszerese az EU átlagának és a szociológusok szerint ez valóságos ketyegő robbanótöltet.

Ebben a helyzetben tervez az elengedhetetlen "új kezdés" helyett összetákolt javaslatcsomagot a két koalíciós párt, az "adósság lyukait" új kölcsönök felvételével tömve be. Legpregnánsabban az a javaslat tükrözi ezt a szellemiséget, amely szerint a szegénységi szint alatt élő valamennyi olasz személy - úgymond állampolgári jogon -, havonta 780 eurót kapna az államtól, azzal az egyedüli feltétellel, hogy aki nem dolgozik, annak hitelt érdemlően kell igazolnia, hogy valóban keresett munkát, de sikertelenül.

Hurokban végződő makaróni

A nyugat-európai kormányok közül elsőként, talán nem véletlenül, Berlin reagált. Angela Merkel mondandója kőkemény volt: kategorikusan tiltakozott a csalfa ígéretekbe csomagolt valódi célt, a lényeget nevén nevezve: a két koalíciós párt azt tervezi, hogy hatalmas, korábban felvett és el is költött euróadósságot írjon le. Megismételte, a precedenssel láncreakció indulna, s megsemmisítő hullámot engedne más tagállamok gazdaságainak sorára is. Merkel kancellár visszatérő kulcsmondata, hogy az országok szükséges és elengedhetetlen kölcsönös szolidaritása semmiképpen nem jelenti azt, hogy napirendre kerülhetne "az adósságmegosztás uniója".

Merkel állásfoglalása után röviddel látogatott el Szicíliába az új olasz koalíció erős embere, a Liga elnöke, Matteo Salvini. Beszédében, amelyet a Pozzalloban, az illegális bevándorlás központjában mondott el, ezúttal is tömeges deportálásokat helyezett kilátásba (ez - korábbi választási szónoklatai szerint - 500 ezer személyt érintene) és emelt hangon közölte: "Migránsok pakoljatok, számotokra vége a jó időnek!" Ezzel egy időben már kinyomták Németországban a Der Spiegelt, melynek címoldalán villára feltekert makaróni látható, amely az akasztófákat ábrázoló képekről ismerős hurokban végződik. Alatta az áll: "Ciao Amore. Olaszország önmagát teszi tönkre és magával rántja Európát". Hogy rémeket láttak-e a hamburgi szerkesztőségben? Csak remélni tudjuk, hogy e kérdésre igenlő lesz a válasz, mert, mint tudjuk, a remény hal meg utoljára. A gyorsuló időben az új trendek félelmetes gyorsasággal érnek be és teremtenek váratlan helyzeteket. Ez olyan jelenség, amellyel valamilyen módon napról-napra szembesülnek az emberek. Bekapcsolva a tévét a hírekre mind gyakrabban ez az első reakció: "Na, sok mindent lehetséges, de ezt nem is hiszem el". Ezt mondták/mondtuk sokan elsőre a Brexitre, Trump megválasztására, az ellene indított különleges eljárásra, az amerikai és az észak-koreai csúcs megrendezésére is. (Mintha csak az, hogy tényeket hihetetlennek tartok, fikcióvá tenné, ami történik, nem létezővé varázsolná a való világot…)

Így nem vonom kétségbe, elhiszem, amit az említett német lapszám Itáliát elemző cikkében olvasok: "Ha Olaszországot most a populisták kormányozzák, akkor irányt vesz a Brüsszellel állandósuló konfrontációra, vagyis arra, hogy a központi kérdésekben Franciaország, Ausztria vagy Finnország jobboldali populistáival, valamint a magyar és a lengyel kormánnyal haladjon együtt". És csak ezt teszem hozzá: végeredményben ez azt jelenti, hogy a római kétpárti végcél a realitásokon alapuló gazdasági-politikai struktúrát (és értelemszerűen a katonait is, hiszen a NATO déli szárnyának kulcsországa) egy olyan intézményrendszerrel felváltani saját Új Európa eszményük jegyében, amely a jóváhagyás pecsétjét üti az eddig folytatott felelőtlen költségvetési kalandorságra, s a szentesítéssel e gyakorlat folytatását ígéri…

Már volt egyszer - a XX. században - egy Új Európa-terv, a társszerzőt akkor Mussolininek hívták. A folytatás ismert.

2018.06.16 09:27

Miniatúra: Horn Gyula, az igazi reformkádárista

Publikálás dátuma
2018.07.22 12:00

Fotó: Magyar Fotóarchívum/
„Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt.”
1994-ben nyarán nagyobb legitimációval érkezett, mint Németh Miklós hat évvel korábban, és még koronát is viselt. (Balesetet szenvedett, s a fejére egy rögzítő szerkezetet erősítettek.) A választási hadjáratban rég nem hallott hangokat hozott vissza. Sok intellektuális szövegelés helyett egyszerű beszéd: ez a Gyula a mi emberünk. Ha tódított, elég egyszerűen tette, szakított a neoliberálisok által kedvelt válságkommunikációval, nem riogatta a népet a várható nehézségekkel. Ígért és ígért, hol keveset, hol sokat. Olcsó és biztos kenyeret, igazságot, s hogy végre szóba fognak állni az egyszerű emberekkel. Gazdaságpolitikai körökben ugyan felháborodás fogadta a „háromhatvanas” kenyeret, pedig az emberek szerették ígéretének hangulatát, és nem is voltak egészen ostobák, ismerték a környezetüket, lehetőségeiket. Természetesen a soha vissza nem térő Kádár-kor igézete meg az Antall-kormány bizonytalankodása hajtotta a rá szavazó milliókat, és még tartott a gyötrő transzformációs válság, amelyért elégtételt akartak venni a választók.

Hagyjuk a múltat!

Horn Gyula nagy utat futott be. Fiatalkori történeteit mellőzve említem meg, hogy korabeli külügyi szervezetekben dolgozott. Arrafelé is érlelődtek a változások, mindenekelőtt a nyugati nyitás, a szomszédságpolitikában a bátortalan kisebbségvédelem, a diplomáciai kapcsolatok felvétele olyan, korábban Moszkva ösztönzésére kitaszított országokkal, mint Izrael, Dél-Korea és halkabban Tajvan, Dél-Afrika. A párt (MSZMP) külügyi részlege alighanem úttörő szerepet játszott a NATO-hoz való közeledés kezdetben halovány, majd megerősödő gondolatában, amit – a korábbi évtizedek szovjet birodalmi kereteire gondolva - bízvást nevezhetnénk egy pompásan kidolgozott piruettnek a damaszkuszi úton. Az amerikai védernyő jobban tetszett, több támogatással kecsegtetett, és európai integrációnkat is elősegítette.
Már a Németh-kormány tagjaként is kedvelte a drámai fellépéseket. A kor gyakori nyilvános szereplésre szoktatta a politikusokat, ez majd őt is segíti a későbbi választási hadjárat során. Az MSZP óriási lehetőséget adott neki. Az 1990-es választások után gyorsan építkezett. Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt. Néhányan az elején feladták, mint Pozsgay Imre és Németh Miklós - Nyers Rezső pedig a választások után szorult ki. Horn napja körül ekkor már számos fiatalabb hold keringett, közülük kerülnek ki majd a jövő vezetői, a pénzemberek, meg a nagyszájúak és a csirkefogók is. Mire 1994-ben a választási hadjárat megkezdődött, Horn Gyula nagy magabiztossággal kezelte fellépéseit, az ellene irányuló támadásokat, ideértve a pufajkás történeteket is. Hagyjuk a múltat! - mutatott a kormányzás feladataira, dolgozzunk végre. Az 1994-es győzelem után többségét megfejelte a szabad demokratákkal. Vajon az SZDSZ helyesen cselekedett-e, amikor Hornnal koalícióra lépett, és fordítva: tényleg kellett-e a kormányzáshoz az SZDSZ? Az SZDSZ-nek nehéz lehetett majdnem győzni négy évvel korábban, majd ellenzékbe szorulni, és most újra arra gondolni, hogy ismét négy év fenyeget a kemény ellenzéki székeken. Sokuknak időben jött Horn koalíciós ajánlata, akinek a szabad demokrata többlet szavazóerőnél fontosabb volt a mozgástér növekedése a hajdani ellenzék keblére ölelése révén. Hallani azt is, hogy a koalíció kezdte ásni az SZDSZ sírgödrét, emiatt engedett soraiban a mohóságnak. Az biztos, hogy az MSZP csak félig profitált a demokratikus ellenzék beépítésével, mert a koalíció saját belső feszültségeit fokozta. Ahogy telt az idő, a két párt úgy kezdte egymást egyre hevesebben utálni.

Sikeres konszolidáció

A kormányzás első hetei válságtól válságkezelésig tartottak. Horn rendíthetetlen konzervatív baloldaliként idegenkedett a megszorításoktól, a gazdasági reformoktól, hiszen azok előbb fokozták a választói kiszolgáltatottságot, először a költségvetés állt talpra, s csak utána jött a választóknak szétosztható eredmény. Viszolygását fokozta, hogy a saját nyelven beszélő szabad demokraták és értelmiségi holdudvaruk önmagukat tartották iránytűnek. A költségvetés kiadási oldalának megkurtítását Békesi László, a pénzügyminiszter és pártbéli ellenlábasa is szorgalmazta, holott más volt a választási ígéret. Hát nem ő képviseli a szenvedő és mentésre vágyó kisembereket, nem ő hozza a mentőhajót a rendszerváltás hajótöröttjeinek? És talán Békesinek nem is a restrikciót szorgalmazó véleménye számított, hanem kemény kritikája az MSZP-n belül, ezt pedig Horn a maga hatalmának megkérdőjelezéseként fogta fel.
Ha utálta is a válságkommunikációt, a válságtól nem tudott megszabadulni. A gazdasági konszolidációt nagyjából ott folytathatta, ahol Németh Miklós abbahagyta. Sürgetett az idő is: már nagyjából egy éve nem történt semmi, a helyzet viszont romlott. 1995-ben aztán leváltotta Békesit, kinevezte Bokros Lajost, kapta vele Surányi Györgyöt, meg a Bokros-csomagot. Felkérésük merész és hatásos lépés volt, ők pedig tették, amit kell. Gyors és sikeres konszolidáció következett. A siker, amely a két szakember tagadhatatlan gazdaságpolitikai bravúrja, más kérdést is felvet. Ha néhány, bár fájdalmas húzással ilyen gyorsan lehetett konszolidálni a gazdaságot, vajon mi gátolja a politikát abban, hogy korábban, és másutt is eltökélten lépjen?
A Bokros-program kezelése közben láthatóvá váltak Horn képességei és korlátai. A gazdaság a finanszírozás és a növekedés szempontjából képviselhető útra került, most már csak a választókat kellett meggyőzni arról, hogy végül ők lesznek a nyertesek. A valóság kínjai dacára biztatóak voltak az esélyek, hiszen ott volt Horn Gyula, a mi Gyulánk. A pénzügyi alapok látványosan javultak, újabb reformgondolatok kerültek elő. Csakhogy akkor Bokrosból kibújt karcos személyisége, stabilizációs célszerszámból a gazdaságpolitikát tematizáló vezető akart lenni. Horn elképzeléseitől mi sem állt távolabb. Bokros emlékezetes találkozót bonyolított le a diákokkal. Azt találta mondani, hogy a bevezetendő 2000 forintos tandíj kevesebb, mint a diákok cigarettaköltsége; nos, az agitáció végtelenül célszerűtlen módját választotta. A diákok megsértődtek, távoztában le is zsidózták. Horn Gyula mintha erre az alkalomra várt volna. Bokros már elvégezte a munkát, de utána is túl hangos és követelőző volt Horn számára, reformokat sürgetett, és elvette tőle a napot. Bokros éppen aktuális lemondását elfogadta, majd kinevezte Medgyessy Pétert pénzügyminiszternek.

A reformkádárista

Műsorváltozás. Az új darabban Bokros keménykezű, neoliberális inkvizítor szerepében lépett fel, míg Horn a bölcs királyt játszotta. A Fidesz-kommunikáció számára a Bokros-csomag maga volt a karácsonyi ajándék. A nyilvánvaló és gyors gazdasági siker gyümölcsét később már ők használták, ráadásként a neoliberális restrikció névadó ördöge fel volt tálalva.
Horn igazi reformkádárista. Több lejárt szavatosságú tabun átlépett, ennyiben reformista. A sürgető reformokat, s különösen az azokat képviselő értelmiségi figurákat nem kedvelte: ennyiben kádárista. De szemben Kádár János vagy Grósz Károly utolsó kormányzati pillanataival: ő végül időben lépett, amikor 1995-ben Bokros képében beengedte a neoliberális rókát a költségvetési elosztás tyúkóljába. Bokros felkérésével bizonyítékát adta annak, hogy érzékeli a válság méreteit. A politikai ösztön vezette, amikor nem sokkal később, a hasznos erőszaktevőt, Bokrost elcsapta, és önmagát visszahelyezte népe szeretetébe, hogy 1998-as választási vereségével rövidesen ismét csalódást okozzon.
Mindezt sokan a két forduló közötti eseményekkel, Orbán ügyességével magyarázzák, amivel Torgyán doktort nászba vitte. Csakhogy fénytelen utolsó hónapjaival Horn maga is hozzájárult a vereséghez, elbízta magát, nem működött a veszélyérzete, talán lebecsülte Orbánt. Nem sok választási propagandát engedett. Mintha egy ciklus alatt sikerült volna keménykezű reformkapitányból öreg Kádárrá válnia, aki azért nem foglalkozik az ügyekkel, mert azok maguktól is megoldódnak. Brahiból vagy arroganciából újra elővette a Bős-nagymarosi vízerőmű ügyét. Nem a gátról van szó, szakmailag az vagy jó, vagy sem, hanem a rendszerváltás egyik szimbólumáról, egy máig tabusított mémről, amelyről egyszerűbb nem beszélni, mint belebukni. Ezt nyilván ő is tudta, és mégis.
Horn Gyula felnőtt szerepéhez, a vízerőmű szigorú kivétel. Amennyire lehetett, szakított azzal a szocialista párti szokással, hogy munkásabb megoldás helyett könnyű, de instabil kompromisszumokat keressen. Alkotmányos fricska, lehetetlen őt a demokrácia kereteiben értelmezni, ez volt akkor jobbközépen a vélemény róla, ez azonban butaság. Dehogy nem lehet. Kissé talán durván faragott figura, de mai szemmel nézve hatékony vezető, újabb kori pártjának történetében eddig a legjobb harctéri vezető. Nehéz róla úgy megemlékezni, hogy utódairól ne szóljunk, akiknek soha többet nem sikerült hozzá hasonló erőt koncentrálni, és akiknek érdeklődése végzetesen megcsappant a választók iránt. Történetének felelevenítésével a magyar sors fanyar gyümölcseit kóstoljuk.
(Az írás egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának rövidített, szerkesztett alfejezete.)
2018.07.22 12:00
Frissítve: 2018.07.22 12:00

Újrajátszás nincs?

Publikálás dátuma
2018.07.22 09:35
KYLIAN MBAPPÉ Pelé után ő a második focista, aki tizenévesen lőtt gólt egy vb-döntőn
Fotó: AFP/ William Volcov
„Oly hamar búcsúzott az előző két vb győztese, a 2014-ben aranyérmes német és a 2010-ben diadalmas spanyol csapat, hogy az ember szinte beleszédült.”
A FIFA elnöke, Gianni Infantino „minden idők legjobb világbajnokságának” nevezte a több mint sportág múlt héten véget ért seregszemléjét. Arcizmunk sem rándul: e megállapítás nagyjából annyi igazságot ölel fel, amennyit a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség vezérkarának megnyilatkozásai tartalmazni szoktak.
Gyakorlatilag semennyi az annyi.

Nagy egyéniségek

Nagyon nehéz különböző korszakokat összehasonlítani, elvégre a mai futball kategóriákkal gyorsabb, dinamikusabb, megpróbáltatóbb a korábbi dekádok játékánál, ám az mégiscsak kirívó, hogy a nagy egyéniségek tekintetében mérföldekkel vezet a múlt. Nem azt kell nézni, hogy Pelé meg tudná-e csinálni "királyi" cseleinek bármelyikét a mostani körülmények között, hanem azt: mekkora hatással volt és van a világra egy-egy játékos. Márpedig e tekintetben feltűnően alulmarad a jelenlegi garnitúra, noha képviselői hatalmas nézettségi és marketingelőnybe kerültek.
A magam All Star tizenegye az idei vb-n így festett: Courtois (belga) – Trippier (angol), Varane (francia), Miranda (brazil), Hernandez (francia) – Modric (horvát), Pogba (francia), Philippe Coutinho (brazil) – Mbappé (francia), Mandzukic (horvát), Hazard (belga).

Hetvenesek

Ha ezt a csapatot összehasonlítom, mondjuk, 1970 legjobbjaival... De nézzük előbb, hogyan áll össze „nálam” a hajdani All Star-gárda: Maier (nyugatnémet) – Carlos Alberto (brazil), Sesztyernyov (szovjet), Moore (angol), Facchetti (olasz) – Beckenbauer (nyugatnémet), Rivellino (brazil), Cubillas (perui) – Jairzinho (brazil), Gerd Müller (nyugatnémet), Pelé (brazil). A két alakulatot posztonként egybevetve, a hetvenesek 11:0-ra nyernek...
De még a hetvenesek második csapata is hasonlóképpen elsöprő fölényben lenne, az ugyanis így „vonul fel”: Banks (angol) – Burgnich (olasz), Matosas (uruguayi), Piazza (brazil), Schnellinger (nyugatnémet) – Clodoaldo, Gerson (mindkettő brazil), Bobby Charlton (angol) – Mazzola (olasz), Tostao (brazil), Riva (olasz). Talán csak a két középső védő tekintetében volna „döntetlen” közeli a párharc, azaz a régieknek esetleg be kellene érniük szerény 9:0-lal.

Nyolcvanasok

Nagy változást a nyolcvanas évek felidézése sem hozna. Az 1982-es vb álomgarnitúrája – szerintem – szintén nem adna esélyt napjaink legjobbjainak. A csapatom: Zoff (olasz) – Amoros (francia), Scirea (olasz), Tresor (francia), Junior (brazil) – Falcao (brazil), Boniek (lengyel), Platini (francia), Zico (brazil) – Rossi (olasz), Eder (brazil). S akkor Kaltz, Bergomi, Cabrini, Breitner, Bruno Conti, Socrates, Tigana, Giresse, Littbarski vagy Karl-Heinz Rummenigge nem játszik... Az eredmény megint erősen 11:0 közeli, és ismét nem a mostaniak javára. Hogy érzékelhető legyen a különbség: amennyiben például a Zico-Philippe Coutinho differenciát zongorázni tudnám, úgy a hangversenyteremben lepipálhatnám Kocsis Zoltánt is...

Kilencvenesek

Menjünk tovább a kilencvenes dekádra! Az 1994-es vb csúcstizenegye – szerény megítélésem szerint – ekképpen állítható össze: Ravelli (svéd) – Jorginho (brazil), Baresi (olasz), Aldair (brazil), Maldini (olasz) – Dunga (brazil), Lecskov (bolgár), Hagi (román) – Sztojcskov (bolgár), Romario (brazil), Roberto Baggio (olasz). S még mindig mi jön ki? Minimum 7:2 „oda” (vagyis a korábbiaknak). Courtois legyőzheti Ravellit, Pogba Lecskovot, míg Modric „ikszre” menthet Dungával szemben. Aztán slussz...

Kétezresek

Vegyünk végül egy kétezres példát! A 2006-os Dream Team így alakul: Buffon (olasz) – Thuram (francia), Cannavaro (olasz), Ricardo Carvalho (portugál), Grosso (olasz) – Pirlo (olasz), Ze Roberto (brazil), Totti (olasz), Zidane (francia) – Klose (német), Henry (francia). De lehet, hogy a már kissé duci brazil Ronaldót sem lehetne kihagyni... Miranda talán „megverheti” Ricardo Carvalhót, és látszólag Mbappé sem esélytelen Klosével szemben, ám nyomban hozzá kell tenni, hogy a német csatár minden idők vb-gólkirálya, éppen a dél-amerikai fenomén előtt... A maiak számára legjobb esetben is 10:1-re nyernek a tizenkét évvel ezelőtti hősök, azaz attenzione, signor Infantino, óvatosan a nagy szavakkal!

És a németek

Ha az elnök azt mondta volna az oroszországi tornáról, hogy a legnagyobb meglepetések világbajnoksága volt, nem lenne érdemes vitatkozni vele. Oly hamar búcsúzott az előző két vb győztese, a 2014-ben aranyérmes német és a 2010-ben diadalmas spanyol csapat, hogy az ember szinte beleszédült. A német válogatott legutóbb éppen nyolcvan esztendeje, 1938-ban köszönt el az első körben, de akkor egyenes kieséses volt az egész vetélkedő, vagyis az a csapat, amely a nyitányon alulmaradt, már egy-két mérkőzés után hazautazott. Azért kell egy-két találkozót említeni, mert döntetlen esetén megismételték a meccset, ahogyan az a svájci–német párharcban is történt. Előbb 1:1-gyel zárult a parti, aztán másodszorra az alpesiek 0:2-ről 4:2-re fordítottak, és a dühtől majd' szétrobbanva diktáltak a Parc des Princes telefonjain keresztül a Párizsba kiküldött nemzeti szocialista tudósítók... Nagyot változott a világ: ma békésen küldték haza cikkeiket Oroszországból a német hírlapírók, ám Kazanyból csak azt jelenthették: mindennek vége... A záró csoportfordulóban a már kiesett dél-koreaiak szanaszét futtatták a címvédőket, a hajrában Neuer kapus is kábultan kószált az ellenfél térfelén... A csőd megmagyarázhatatlan volt, nem úgy, mint a spanyolok kontraformája. Az ibériai együttest szépen elintézte a Real Madrid, valamint a királyi klub ajánlatára igent mondó, ugyanakkor a szövetséggel szerződést hosszabbító Lopetegui tréner. A kettős játszmát űző kapitányt nyilvánvalóan meneszteni kellett, akár közvetlenül a vb előtt is, ám a hirtelen váltás – s főként annak amorális előzménye – enyhén szólva nem tett jót a kvalitásaiban kiváló csapat szellemének.

Osztálykülönbség

Így pedig a döntőig vezető út nem két ágra, hanem szinte két osztályra szakadt. Az egyik szárnyon a vb-t megelőző világranglista tizenkettedik (Anglia), huszadik (Horvátország), huszonnegyedik (Svédország) és hetvenedik helyezettje (Oroszország) sorakozott a legjobb nyolc között, míg a másikon a második (Brazília), a harmadik (Belgium), a hetedik (Franciaország), valamint a tizennegyedik (Uruguay) gyűlt egybe. A helyezési számok különbsége éppen száz (126:26) volt... Mindenekelőtt ez vezetett ahhoz, hogy a labdarúgó-világbajnokságok történetének tizenharmadik finalistáját köszönthette a földkerekség, a lelkierőben gazdag és a tizenegyes-párbajokban szerencsés horvátok döntőbe jutásának lehetőségét ugyanis elsősorban az teremtette meg, hogy déli szomszédainkat az ág egyáltalán nem húzta.
Várható volt viszont, hogy a világbajnok a másik oldalról kerül ki. A két legnagyobb favoritnak a francia és a brazil válogatott tetszett; e kettő közül az a csapat nyert, amely olyannyira taktikus és magabiztos volt, hogy egyetlen egyszer sem adta ki magából a maximumot. Akadtak kitűnő periódusai – az argentinokkal vívott nyolcaddöntő és a horvátok elleni döntő második félideje –, ám általában a stratégiára ügyelt, és azzal sorra ellehetetlenítette ellenfeleit. A franciák a találkozók túlnyomó többségében ellenőrzésük alatt tartották a pályát, nem utolsó sorban azért, mert valamennyi játékosuk alávetette magát a csapat érdekeinek, és labdarúgóik nagy része – Hugo Lloristól Kylian Mbappéig, Raphael Varane-tól Antoine Griezmannig – egyenletesen magas szinten futballozott. (Most tekintsünk el attól, hogy Lloris kapus a döntőben 4-1-nél önfeledt szórakozásba kezdett.)
Franciaország megérdemelten nyert, a videoteam meg vesztett, mert az újítással egyelőre csak annyit sikerült elérni, hogy az eddiginél többet áll a játék, és fokozódik a dilemma, kiváltképp akkor, amikor kiáltó szabálytalanság után a zsűri úgy dönt: a játékvezető ne is nézze meg, mi zajlott a tizenhatoson belül. (Nem történt semmi, csak gáncsoltunk csendben...) Na persze, Infantino az elektronika használatát is olvadozva méltatta, Ferenc József óta nem volt ily elégedett ember a föld kerekén.
Vele ellentétben mi láttunk már jobb vb-t is.
Ám az sem kétséges: felőlünk már holnap kezdhetnék újra.
2018.07.22 09:35