Kurcz Béla: Vakolás - 60 éve végezték ki Nagy Imrét

Publikálás dátuma
2018.06.16 09:30
MARABU RAJZA
Fotó: /

Hatvan éve, 1958. június 16-án hajnalban küldték bitófára Nagy Imre miniszterelnököt és (bűn?)társait a Kozma utcai börtön Kisfogházának melléképületében, amelyet kifejezetten erre a célra emeltek.

62 éves volt. Egy megroggyant, lesoványodott, megtört öregember. Mindenki Imre bácsija. Aki még ekkor is éles elmével volt megáldva. És aki Vida bíró szemébe merte mondani: "Kegyelmet nem kérek!" Furcsa érzés: most vagyok 62. Én sem kérek kegyelmet a múlttal szembeni folytonos harcomban. Előbb-utóbb úgyis találkozunk.

A múlt szövevénye

Azt kérdi minap az egyik leányom, a 17 éves Lili: "Apa, elő tudod kotorni a régi írógépedet, amin anno a cikkeidet írtad?" Elcsodálkoztam, minek a mai világban írógép! Hisz ott a számítógép, a laptop, a tablet. De végül is eleget tettem kérésének és felbaktattam a padlásra. És ott volt az a rengeteg doboz, telepakolva mindazzal, ami a múlt szövevénye. Indigóval készült kéziratok másolatai.

Aztán felhívnak telefonon: iderepülne Berlinből a Freie Universität kutatója, hogy interjút készítsen velem, a Nagy Imre újratemetéssel és a rendszerváltással kapcsolatban. Egy órát kért. Kettő lett belőle. Felkavaró volt. Rájöttem: mindig mindennek van következménye.

1956-ban születtem. A Frankel Leó utcában laktunk. Apámnak ott volt úri szabósága, több segéddel. Szerettek a galérián lévő műhelyben elidőzni régi katonatársai, akikkel együtt szolgáltak a Várban, Horthy közvetlen közelében. Apám az 1945. februári kirohanáskor úgy döntött, ő nem fog rohanni, inkább a Vár túlsó végén lesétálni. Magával vitt Horthy íróasztaláról egy AEG márkájú sárgaréz propelleres ventilátort is, hogy ez még jó lesz valamire. (Ma is megvan!). Egy éve vásárolt arany karikagyűrűjébe került, hogy a Dunán egy csónakban átjusson a túloldalra, Pestre, ott várta újdonsült felesége a Szondi utcában. Szerencséje volt. Nekünk is. Így lettünk mi, a nővérem és én.

Katonatársaival folyton politizáltak, osztották az észt, persze rendre jöttek a (mű)bőrkabátosok, akik először a házmesternél kérdezősködtek, aztán minálunk kutakodtak. Többször is. Akár Mindszenty hercegprímást, apámat is valutázás vádjával ítélték el a Fő utcai törvényszéken, ott ahol később Nagy Imréék is raboskodtak, és ahol a tárgyalásuk is zajlott ­titokban, és ahol az alagsorban az Igazságügyi Orvostani Intézetben a kivégzettek azonosítása is megtörtént a kihantolás után és az újratemetés előtt.

1956. október 23-án délután a szabóműhely ablakából látta apám a sokasodó, vonuló tömeget. Felkapott engem, belecsavart egy kék pokrócba, és kivitt karjába szorítva a Bem térre, hogy lássam, amit láthatok.

Láttam. És soha nem felejtem el.

De ugorjunk az időben. KISZ-ajánlás híján (én voltam az osztályban az egyetlen, aki nem rendelkezett igazolható KISZ-tagsággal), és mivel időközben disszidált hárfázó nővérem, esélyem sem volt továbbtanulni. Eredetileg zenei pályára készültem, mert abban – véltük – nincs politika. De "elromlott" a kezem. Igazából írni akartam: verseket, novellákat, regényeket. Bekopogtattam a Lapkiadó Vállalathoz, ahol pár próbálkozás után végül is a Magyar Nemzetnél kötöttem ki. Még gyakornok sem voltam, amikor már kolumnás sorozatom lett a lapban: "Középnemzedék" címmel.

Írtam erről, arról. amarról. Mígnem apám, aki temetőjáró ember volt -­ ősszel szerette nézegetni a sírokon a neveket, a feliratokat, meg hogy ki, ki mellett nyugszik­ -, arra ösztönzött, derítsem ki, hol vannak a kivégzettek elföldelve. Ugródeszkát az jelentett, hogy 1988. december legvégén, a Straub F. Brunó akadémikus által vezetett Elnöki Tanács 120 embert mentesített 1956-os cselekményük hátrányai alól. "Mi az ördög?" ­- kérdeztem magamban. Hát van annál nagyobb hátrány, ha valakit felkötnek és még azt sem tudni, hol földelték el?

Semmi kapcsolatom nem volt a demokratikus ellenzékkel, 1989. januárjában mégis elkeveredtem Halda Alízhoz, későbbi SZDSZ-es országgyűlési képviselőhöz, hegyvidéki kis lakásába. A Nagy Imre-perben kivégzett újságíró, Gimes Miklós egykori szerelme hozott 'képbe": mit, hol, merre kellene keresni. Gyenes Judit volt a következő állomás, a VII. kerületben: a szintén kivégzett Maléter Pál özvegye. Ekkor vettem a bátorságot és egy kölcsön Zastavával kifurikáztam az Új köztemető Isten háta mögötti, legtávolabbi bal sarkába egy hepehupás, járhatatlan úton. Le kellett állítanom az autót, hogy megússzam a tengelytörést. Gyalog folytattam a megfagyott sárban, hóban. Akkor vettem észre, tisztes távolságtartással egy rendőrautó követ. Na, gondoltam, még csak ez hiányzott. Senki sem tudja, hogy ide készültem. (Akkor még nem volt mobiltelefon.) Egyedül a vakvilágban. Tapogatódzom az ismeretlenben. De megtaláltam, amit kerestem. Egy moha lepte sarokkövön volt kiírva: 301.

Azon túl elképesztő dzsumbuj. Több száz gidres-gödrös jeltelen sír, dudva. muhar, zúzmarával borítva. Korhadt törpefák, bokrok. Egy rozsdás kereszt, felirat nélkül. Sejtettem, emberek maradványain sétálgatok. A távolban betonkerítéssel határolva.

Rosszul lettem. Menekültem.

Az első két írás

Két cikk lett belőle. Amikor leadtam, azt kérdezte a rovatvezetőm, Szényi Gábor: "Megőrültél?" Öt szerkesztő olvasta el, majd leküldték a nyomdába. Kiszedették ólomból. A kézbesítő, Józsi bácsi hozta izgatottan a "kutyanyelvet". Az akkori főszerkesztő, Soltész István, Kádárné, Mária néni kegyeltje, váratlanul "betegszabadságon" volt éppen. De pont akkor toppant be a szerkesztőségbe, amikor az asztalomon maradt a kutyanyelv. Hát, te min dolgozol? - kérdezte hűvös távolságtartással és hátra tett kézzel, jelezvén, semmi köze hozzá. Aztán elvonult. Hetek óta ki volt már szedve a szöveg ólomban, s lapult a nyomdában egy tálcán. De terjedt kutyanyelveken. Csak az nem olvasta el, aki nem akarta. A nyomdászok igen.

A feloldó zárat az jelentette, amikor Pozsgay Imre államminiszter, Grósz Károly MSZMP-s főtitkár háta mögött (= davosi fórum), a 168 Órában bejelentette: ’56-ban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés történt. Punktum!

Na, akkor megállt a kés levegőben. Később Pozsgayval többször is átbeszéltük ennek pontos körülményeit. Nemsokára a cikkem is megjelenhetett. Rideg, fagyos csönd volt a fogadtatása a szombati számban közzétett első résznek; Kegyeleti kegyelem volt a címe. Elkövetkezett a hétfő. A Kossuth Rádió reggeli lapszemléjében szinte az egész Végtisztesség cikket beolvasták. Abban az akkori börtönparancsnok és a Fővárosi Temetkezési Intézet főigazgatója szerepelt. Utóbbi, Balázs Atilla elszólta magát: pontosan tudják, ki hová van eltemetve.

Ebből órákon belül országos botrány, politikai földrengés kerekedett. Ügyvédekkel felvértezve csörtetett be a temetőigazgató a szerkesztőségbe: az asztalt csapdosva jelentette ki, ő nem nyilatkozott senkinek, hazudik a lap. Délutánra behívattak engem is. Magyarázzam meg, miként keveredtem tévhitbe, mert rendkívül kellemetlen helyzetbe került a lap, amelyet felültettem, perrel fenyegetik. És ez tűrhetetlen! Ott álltam Tóth Gábor főszerkesztő-helyettes előtt, a szőnyeg szélén. De addigra már egy egész bizottság verbuválódott önkéntesekből az "ügy" kivizsgálására. "Na most rúgnak ki, páros lábbal!" – tépelődtem magamban.

Majd támadt egy ötletem: ugyanis egy házilag készített, tesztelésre ajándékba kapott szerkezettel, amelyet csak rá kellett cuppantani a telefonkagylóra, magnókazettára rögzítettem az egész beszélgetést. Harmadnap a dadogással, hebegéssel teli szöveget szó szerint közölte a Magyar Nemzet. Országos botrány kerekedett belőle! Biztonsági okokból több másolatot is készítettem, embereim elrejtették őket. A Műegyetem felkínálta, hogy hitelesíti hangminta alapján. De erre már nem volt szükség. A temetőigazgatót azonnali hatállyal leváltották. A lapom fellélegzett, én megmenekültem.

Ezt követően átszakadtak a hallgatás gátjai, mindent elöntött az ár: levelek százai érkeztek a szerkesztőségbe, amelyeket már egy óriási kartondobozban kellett tárolni, és a levelezési rovat munkatársai segítettek elolvasásukban/közlésükben. Folyton csörögtek a telefonok, zűrzavar alakult ki, de felpezsdült az élet! Rájöttem: kinyomtam valamit a tubusból és már nem lehet visszaszuszakolni. Egyre-másra szakadtak rám az információk: azzal szembesültem, hogy folytatni kell. Ez a feladatom.

Nyomultam cikkeimmel

Mégis úgy éreztem, gúzsba kötve, egy helyben toporgok. Aztán jó hét elteltével felhívott az egykori halálraítélt, Mécs Imre, akinek arról volt tudomása, hogy könnyű azonosítani a kivégzetteket, mert mindegyikük lábára egy számmal ellátott alumínium biléta került. Ezen a nyomon kell elindulni,­ sugallta.

Megadta egykori rabtársa elérhetőségét, aki házimunkásként a "halálsoron" serénykedett. Megkerestem. Beszédesnek bizonyult. Bár eleinte felét sem hittem, amit mond. De elvezetett a Kozma utcai fegyház börtönőr-lakótelepére, ahol akadtak még "ismerősei". Útbaigazításuk alapján végül is a Ferihegyre vezető út egyik mellékutcájában ráakadtunk arra a smasszerre, aki épp akkor volt őrségben a siralomcelláknál. Az egyikben Nagy Imre, a másikban Maléter és Gimes. Nyitott rács. Ő meg középen egy hokedlin. Egyfolytában a kerítést markolászta, be ugyanis nem engedett. Elharapott szavaiból kiderült, mi történt az utolsó órákban, 1958. június 16-án. (De ezt már megírtam a 168 Órában.)

Sorra felkerestem a kivégzettek hozzátartozóit, így Szilágyi József, Losonczy Géza hátramaradottait is. Mindenki elregélte a saját történetét, s küzdelmét a hatósággal, hogy visszakaphassa a földi maradványokat, és megadhassa a végtisztességet szeretteinek.

Ahogy nyomultam cikkeimmel előre, sok bátorítást, aggódó telefont kaptam. Egy elhárító tiszt arra figyelmeztetett, hátra az agarakkal: soha ne közlekedjek egyedül, ne álljak a járda szélére, a metró peronjára. Asztalszomszédomat a szerkesztőségben váratlanul lecserélték a gazdasági rovatból "áthelyezett" újságíróra, aki attól kezdve mindig felkapta az orrom elől a telefont, megkérdezte, ki keres, majd mindent "lekönyvelt", és buzgón jegyzetelt.

A nyilvánosság jelentette személyes biztonságomat. Eközben a Magyar Nemzet példányszáma 125 ezerről 175 ezerre kúszott fel. Az emberek egymás kezébe adták az újságot, amelyet még legalább négyen-öten elolvastak. Minden napra jutott valami "csemege". Új információ. És minden nap egy lépéssel a Németh-kormány előtt jártam. Többet tudtam, mint amennyit ők el akartak árulni.

Előbb-utóbb megtaláltam Rainer M. János történészt, aki halotti anyakönyvi adatokból bogarászva összeállította a kivégzettek kezdetleges listáját. Nyilvános sürgetésemre a kormány is előrukkolt a magáéval: volt benne háborús bűnös, köztörvényes, rabló és gyilkos is. Amit aztán az újratemetésre alaposan le kellett fésülni.

Külön kalandnak bizonyult rálelni Nagy Imre leányára, Erzsébetre. Sosem vette fel a telefont, e-mail, sms pedig még nem létezett. Aztán valaki megsúgta: kétszer kell megcsöngetni, s a harmadikra felveszi. Rendkívül bizalmatlan volt, aggályoskodó. Akkor még nem láttam át, mennyire meggyötörte a sors. Nehéz volt szóra bírni, végül is sikerült.

Kelenföldi otthonában fogadott, egy tízemeletes lakótelepi lakásban. Nehezen nyílt meg. Néha már kinyílt az ember zsebében a bicska. Aztán mégis megkedvelt és a második alkalommal már dőlt belőle a szó. Mindent diktafonra rögzítettünk. Kikötötte, a javítások átvezetése után is látni kívánja a kéziratot, és csakis az kerülhet leadásra, amit jóváhagy. Így is lett. Két részben jelent meg az interjú, amiben kitálalt, és világsajtó nem volt rest felkapni.

Ettől kezdve számára én jelentettem a biztonságot, azt hogy nem verik át. Ragaszkodott hozzá, jelen legyek, amikor a csontok azonosítását követően közlik vele a (vég)eredményt. Láttam Nagy Imre exhumált koponyáját kitéve az íróasztal sarkára. Fogpótlása volt a megtéveszthetetlen azonosító jel. Eltökélte, az újratemetéskor apja ne díszsírhelyre kerüljön, hanem vissza oda, ahol megtalálták, a forradalmárok közé.

Arccal a föld felé

"Tudtam, hogy megtalál!" – nyugtázta a BM ezredese, amikor egy szép napon, május végén felhívtam telefonon. Pajcsics József volt az, aki Grósz Károly utasítására a Nagy Imre-perben kivégzettek sírjait volt hivatva pontosan megtalálni 1988 derekán. Engedélyt kért, és láss csodát kapott. A Gyorskocsi utcában találkoztunk. Három rácsos ajtón be, aztán megint három. Duba Béla, a kövér szerkesztőségi sofőr, az autóban várakozott: az volt a feladata, ha egy órán belül sem kerülök elő épségben, azonnal értesítse a lapvezetést.

Pajcsics kitálalt. Szavaiból kiderült, a kihantoláskor még inkognitóban volt, nem mondhatott semmit, csak megmutatta, hol kell ásni. De most már beszélhetett és beszélt is. A hajnali kivégzés után Nagy Imrééket kátránypapírba burkolt, dróttal átkötözött deszka "koporsókban", a börtön udvarán rejtették el, mindenféle limlomot, kacatot hordva föléjük, mintha sürgős lomtalanítás zajlott volna. Maléternek eltörték a lábszárcsontját, mert szálfa magas termetével nem fért bele a hevenyészett tákolmányba. Két év elteltével, egy éjjelen átsurrantak a koporsókkal a szomszédos Új köztemetőbe, és a 301-es parcellában, az előre megásott két (!) sírhelyre lapátolták el őket. Az egyikbe, a hivatalos könyvelés szerint Borbíró Piroska (= Nagy Imre) került, a másikba szintén álnéven Maléter és Gimes egymásra téve. Arccal lefelé. Utolsó bosszúként. (Évekkel később egy interjúban részletesen elmondtam az ÉS-ben.)

Mindezt az újratemetés előtt egy héttel közölte a lap. Teljes volt az általános megdöbbenés. Meg a mindent átható félelem. Az MTI piros csíkos belső hírlevele is óvatosságra intett. Mint utólag, a Történeti Hivatalban megtudtam, az összes Hősök tere közeli telefonfülkében lehallgató készüléket helyeztek el. Én személy szerint a riadóztatott, felfegyverzett munkásőröktől tartottam leginkább. Szerencsére, szerencsénkre nem dördült el lövés. Mindenesetre: az egy évvel korábban született Orsi leányomat és az anyját lemenekítettem Tihanyba, az újságíró üdülőbe. Az akkori TIB és az MDF megszűrte, hogy ki koszorúzhat. Lapunk nevében Pethő Tibor, Csatár Imre és jómagam róttuk le kegyeletünket.

Július 6-án szakadt az eső, taxiban ültem, a Nagy Imre rehabilitációs tárgyalásra igyekeztem a Legfelsőbb Bíróságra. Jócskán késésben voltam már, amikor az autórádióban bemondták: "Meghalt Kádár János!"

Sorsszerű, akár egy görög tragédiában. Beértem a terembe és csak én tudtam, amit többiek nem. Ráírtam egy cetlire a hírt és odanyújtottam Nagy Erzsébetnek. Ő továbbadta. Keringett a papírcédula. Egymáshoz hajoltak az emberek, egymás fülébe súgtak, morajlott a tömeg. Félbe kellett szakítani a tárgyalást!

Örülök, hogy szikra lehettem.

A 301-es parcella sorozata még tíz évig folytatódott, mert újra és újra találtam elvarratlan szálakat. Megtaláltam Kovács István vezérőrnagyot, aki háromrészes cikkben mesélte el a tököli "kiruccanás" részletes történetét, Mindszenty hercegprímás testőrét, aki felkísérte felsőpetényi házi őrizetéből a bíborost a budai Várba, felkutattam azt az embert, aki a legtöbbet ült ’56-ért, és azt, akit legutoljára ítélték el, amikor már jöttek kifelé a többiek. Én írtam meg először a 18 évesen kivégzett Mansfeld Péter történetét, élete eseményeinek színterei többször is metszették enyéimet. Egykori "bűntársait" is, a Bem mozival szemben, a Posta fölötti kitört ablakú lakásban: az éhenkórászokat Göncz Árpád ette.

Kaptam érte MÚOSZ nívódíjat, kitüntetett az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád, aki maga is megszenvedte a rács mögötti éveket, a váci börtönsztrájkot Bibóval. Meggyőződése volt: az újratemetés a rendszerváltás alapkövét jelentette. És sikerült újrafaragtatnom a 301-es emlékmű hibás, túlméretezett névsorát is.

Az ember nem felejt

Megértettem mi volt ’56: az ember személyes küzdelme, szerencsés találkozásként összekapaszkodva másokéval. Ez jelenti az erőt. Ilyen csak egyszer fordul elő egy évszázadban. Nem kell diktatúra. Nem kell zsarnokság. Nem kell túlhatalom. Nem kell kétharmados többség. Nem szabad megvárni, míg lejáratott régi és újdonsült politikusok, önjelölt akrobaták kilopják szánkból a "sajtot", újraírják ’56 eseményeit, kiforgatják valóságából, s elkezdik Nagy Imrét kiradírozni a történelemből. Igyekeznek még az árnyékát is eltüntetni.

Ismerős.

A forradalom 60. évfordulója óta sokan szervezetten serénykednek azon, hogy újraírják ’56-ot. Pedig a múltat nem lehet megváltoztatni, csak a jövőt. Mert oda van ragasztva, varrva, betonozva, az emberek tudatában. Az utókor számára. Én is elmondtam gyermekeimnek, amit tudok. És megtanulták mind az öten. Majd ők is elmondják valakinek, valamikor. Mert hiába vakolják újra és újra akár több rétegben is a múltat, a vakolat alatt megmarad a megrendíthetetlen igazság: fehéren, feketén. Az ember nem felejt.

Hatvan éve, 1958. június 16-án hajnalban küldték bitófára Nagy Imre miniszterelnököt és (bűn?)társait a Kozma utcai börtön Kisfogházának melléképületében, amelyet kifejezetten erre a célra emeltek.

62 éves volt. Egy megroggyant, lesoványodott, megtört öregember. Mindenki Imre bácsija. Aki még ekkor is éles elmével volt megáldva. És aki Vida bíró szemébe merte mondani: "Kegyelmet nem kérek!" Furcsa érzés: most vagyok 62. Én sem kérek kegyelmet a múlttal szembeni folytonos harcomban. Előbb-utóbb úgyis találkozunk.

A múlt szövevénye

Azt kérdi minap az egyik leányom, a 17 éves Lili: "Apa, elő tudod kotorni a régi írógépedet, amin anno a cikkeidet írtad?" Elcsodálkoztam, minek a mai világban írógép! Hisz ott a számítógép, a laptop, a tablet. De végül is eleget tettem kérésének és felbaktattam a padlásra. És ott volt az a rengeteg doboz, telepakolva mindazzal, ami a múlt szövevénye. Indigóval készült kéziratok másolatai.

Aztán felhívnak telefonon: iderepülne Berlinből a Freie Universität kutatója, hogy interjút készítsen velem, a Nagy Imre újratemetéssel és a rendszerváltással kapcsolatban. Egy órát kért. Kettő lett belőle. Felkavaró volt. Rájöttem: mindig mindennek van következménye.

1956-ban születtem. A Frankel Leó utcában laktunk. Apámnak ott volt úri szabósága, több segéddel. Szerettek a galérián lévő műhelyben elidőzni régi katonatársai, akikkel együtt szolgáltak a Várban, Horthy közvetlen közelében. Apám az 1945. februári kirohanáskor úgy döntött, ő nem fog rohanni, inkább a Vár túlsó végén lesétálni. Magával vitt Horthy íróasztaláról egy AEG márkájú sárgaréz propelleres ventilátort is, hogy ez még jó lesz valamire. (Ma is megvan!). Egy éve vásárolt arany karikagyűrűjébe került, hogy a Dunán egy csónakban átjusson a túloldalra, Pestre, ott várta újdonsült felesége a Szondi utcában. Szerencséje volt. Nekünk is. Így lettünk mi, a nővérem és én.

Katonatársaival folyton politizáltak, osztották az észt, persze rendre jöttek a (mű)bőrkabátosok, akik először a házmesternél kérdezősködtek, aztán minálunk kutakodtak. Többször is. Akár Mindszenty hercegprímást, apámat is valutázás vádjával ítélték el a Fő utcai törvényszéken, ott ahol később Nagy Imréék is raboskodtak, és ahol a tárgyalásuk is zajlott ­titokban, és ahol az alagsorban az Igazságügyi Orvostani Intézetben a kivégzettek azonosítása is megtörtént a kihantolás után és az újratemetés előtt.

1956. október 23-án délután a szabóműhely ablakából látta apám a sokasodó, vonuló tömeget. Felkapott engem, belecsavart egy kék pokrócba, és kivitt karjába szorítva a Bem térre, hogy lássam, amit láthatok.

Láttam. És soha nem felejtem el.

De ugorjunk az időben. KISZ-ajánlás híján (én voltam az osztályban az egyetlen, aki nem rendelkezett igazolható KISZ-tagsággal), és mivel időközben disszidált hárfázó nővérem, esélyem sem volt továbbtanulni. Eredetileg zenei pályára készültem, mert abban – véltük – nincs politika. De "elromlott" a kezem. Igazából írni akartam: verseket, novellákat, regényeket. Bekopogtattam a Lapkiadó Vállalathoz, ahol pár próbálkozás után végül is a Magyar Nemzetnél kötöttem ki. Még gyakornok sem voltam, amikor már kolumnás sorozatom lett a lapban: "Középnemzedék" címmel.

Írtam erről, arról. amarról. Mígnem apám, aki temetőjáró ember volt -­ ősszel szerette nézegetni a sírokon a neveket, a feliratokat, meg hogy ki, ki mellett nyugszik­ -, arra ösztönzött, derítsem ki, hol vannak a kivégzettek elföldelve. Ugródeszkát az jelentett, hogy 1988. december legvégén, a Straub F. Brunó akadémikus által vezetett Elnöki Tanács 120 embert mentesített 1956-os cselekményük hátrányai alól. "Mi az ördög?" ­- kérdeztem magamban. Hát van annál nagyobb hátrány, ha valakit felkötnek és még azt sem tudni, hol földelték el?

Semmi kapcsolatom nem volt a demokratikus ellenzékkel, 1989. januárjában mégis elkeveredtem Halda Alízhoz, későbbi SZDSZ-es országgyűlési képviselőhöz, hegyvidéki kis lakásába. A Nagy Imre-perben kivégzett újságíró, Gimes Miklós egykori szerelme hozott 'képbe": mit, hol, merre kellene keresni. Gyenes Judit volt a következő állomás, a VII. kerületben: a szintén kivégzett Maléter Pál özvegye. Ekkor vettem a bátorságot és egy kölcsön Zastavával kifurikáztam az Új köztemető Isten háta mögötti, legtávolabbi bal sarkába egy hepehupás, járhatatlan úton. Le kellett állítanom az autót, hogy megússzam a tengelytörést. Gyalog folytattam a megfagyott sárban, hóban. Akkor vettem észre, tisztes távolságtartással egy rendőrautó követ. Na, gondoltam, még csak ez hiányzott. Senki sem tudja, hogy ide készültem. (Akkor még nem volt mobiltelefon.) Egyedül a vakvilágban. Tapogatódzom az ismeretlenben. De megtaláltam, amit kerestem. Egy moha lepte sarokkövön volt kiírva: 301.

Azon túl elképesztő dzsumbuj. Több száz gidres-gödrös jeltelen sír, dudva. muhar, zúzmarával borítva. Korhadt törpefák, bokrok. Egy rozsdás kereszt, felirat nélkül. Sejtettem, emberek maradványain sétálgatok. A távolban betonkerítéssel határolva.

Rosszul lettem. Menekültem.

Az első két írás

Két cikk lett belőle. Amikor leadtam, azt kérdezte a rovatvezetőm, Szényi Gábor: "Megőrültél?" Öt szerkesztő olvasta el, majd leküldték a nyomdába. Kiszedették ólomból. A kézbesítő, Józsi bácsi hozta izgatottan a "kutyanyelvet". Az akkori főszerkesztő, Soltész István, Kádárné, Mária néni kegyeltje, váratlanul "betegszabadságon" volt éppen. De pont akkor toppant be a szerkesztőségbe, amikor az asztalomon maradt a kutyanyelv. Hát, te min dolgozol? - kérdezte hűvös távolságtartással és hátra tett kézzel, jelezvén, semmi köze hozzá. Aztán elvonult. Hetek óta ki volt már szedve a szöveg ólomban, s lapult a nyomdában egy tálcán. De terjedt kutyanyelveken. Csak az nem olvasta el, aki nem akarta. A nyomdászok igen.

A feloldó zárat az jelentette, amikor Pozsgay Imre államminiszter, Grósz Károly MSZMP-s főtitkár háta mögött (= davosi fórum), a 168 Órában bejelentette: ’56-ban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés történt. Punktum!

Na, akkor megállt a kés levegőben. Később Pozsgayval többször is átbeszéltük ennek pontos körülményeit. Nemsokára a cikkem is megjelenhetett. Rideg, fagyos csönd volt a fogadtatása a szombati számban közzétett első résznek; Kegyeleti kegyelem volt a címe. Elkövetkezett a hétfő. A Kossuth Rádió reggeli lapszemléjében szinte az egész Végtisztesség cikket beolvasták. Abban az akkori börtönparancsnok és a Fővárosi Temetkezési Intézet főigazgatója szerepelt. Utóbbi, Balázs Atilla elszólta magát: pontosan tudják, ki hová van eltemetve.

Ebből órákon belül országos botrány, politikai földrengés kerekedett. Ügyvédekkel felvértezve csörtetett be a temetőigazgató a szerkesztőségbe: az asztalt csapdosva jelentette ki, ő nem nyilatkozott senkinek, hazudik a lap. Délutánra behívattak engem is. Magyarázzam meg, miként keveredtem tévhitbe, mert rendkívül kellemetlen helyzetbe került a lap, amelyet felültettem, perrel fenyegetik. És ez tűrhetetlen! Ott álltam Tóth Gábor főszerkesztő-helyettes előtt, a szőnyeg szélén. De addigra már egy egész bizottság verbuválódott önkéntesekből az "ügy" kivizsgálására. "Na most rúgnak ki, páros lábbal!" – tépelődtem magamban.

Majd támadt egy ötletem: ugyanis egy házilag készített, tesztelésre ajándékba kapott szerkezettel, amelyet csak rá kellett cuppantani a telefonkagylóra, magnókazettára rögzítettem az egész beszélgetést. Harmadnap a dadogással, hebegéssel teli szöveget szó szerint közölte a Magyar Nemzet. Országos botrány kerekedett belőle! Biztonsági okokból több másolatot is készítettem, embereim elrejtették őket. A Műegyetem felkínálta, hogy hitelesíti hangminta alapján. De erre már nem volt szükség. A temetőigazgatót azonnali hatállyal leváltották. A lapom fellélegzett, én megmenekültem.

Ezt követően átszakadtak a hallgatás gátjai, mindent elöntött az ár: levelek százai érkeztek a szerkesztőségbe, amelyeket már egy óriási kartondobozban kellett tárolni, és a levelezési rovat munkatársai segítettek elolvasásukban/közlésükben. Folyton csörögtek a telefonok, zűrzavar alakult ki, de felpezsdült az élet! Rájöttem: kinyomtam valamit a tubusból és már nem lehet visszaszuszakolni. Egyre-másra szakadtak rám az információk: azzal szembesültem, hogy folytatni kell. Ez a feladatom.

Nyomultam cikkeimmel

Mégis úgy éreztem, gúzsba kötve, egy helyben toporgok. Aztán jó hét elteltével felhívott az egykori halálraítélt, Mécs Imre, akinek arról volt tudomása, hogy könnyű azonosítani a kivégzetteket, mert mindegyikük lábára egy számmal ellátott alumínium biléta került. Ezen a nyomon kell elindulni,­ sugallta.

Megadta egykori rabtársa elérhetőségét, aki házimunkásként a "halálsoron" serénykedett. Megkerestem. Beszédesnek bizonyult. Bár eleinte felét sem hittem, amit mond. De elvezetett a Kozma utcai fegyház börtönőr-lakótelepére, ahol akadtak még "ismerősei". Útbaigazításuk alapján végül is a Ferihegyre vezető út egyik mellékutcájában ráakadtunk arra a smasszerre, aki épp akkor volt őrségben a siralomcelláknál. Az egyikben Nagy Imre, a másikban Maléter és Gimes. Nyitott rács. Ő meg középen egy hokedlin. Egyfolytában a kerítést markolászta, be ugyanis nem engedett. Elharapott szavaiból kiderült, mi történt az utolsó órákban, 1958. június 16-án. (De ezt már megírtam a 168 Órában.)

Sorra felkerestem a kivégzettek hozzátartozóit, így Szilágyi József, Losonczy Géza hátramaradottait is. Mindenki elregélte a saját történetét, s küzdelmét a hatósággal, hogy visszakaphassa a földi maradványokat, és megadhassa a végtisztességet szeretteinek.

Ahogy nyomultam cikkeimmel előre, sok bátorítást, aggódó telefont kaptam. Egy elhárító tiszt arra figyelmeztetett, hátra az agarakkal: soha ne közlekedjek egyedül, ne álljak a járda szélére, a metró peronjára. Asztalszomszédomat a szerkesztőségben váratlanul lecserélték a gazdasági rovatból "áthelyezett" újságíróra, aki attól kezdve mindig felkapta az orrom elől a telefont, megkérdezte, ki keres, majd mindent "lekönyvelt", és buzgón jegyzetelt.

A nyilvánosság jelentette személyes biztonságomat. Eközben a Magyar Nemzet példányszáma 125 ezerről 175 ezerre kúszott fel. Az emberek egymás kezébe adták az újságot, amelyet még legalább négyen-öten elolvastak. Minden napra jutott valami "csemege". Új információ. És minden nap egy lépéssel a Németh-kormány előtt jártam. Többet tudtam, mint amennyit ők el akartak árulni.

Előbb-utóbb megtaláltam Rainer M. János történészt, aki halotti anyakönyvi adatokból bogarászva összeállította a kivégzettek kezdetleges listáját. Nyilvános sürgetésemre a kormány is előrukkolt a magáéval: volt benne háborús bűnös, köztörvényes, rabló és gyilkos is. Amit aztán az újratemetésre alaposan le kellett fésülni.

Külön kalandnak bizonyult rálelni Nagy Imre leányára, Erzsébetre. Sosem vette fel a telefont, e-mail, sms pedig még nem létezett. Aztán valaki megsúgta: kétszer kell megcsöngetni, s a harmadikra felveszi. Rendkívül bizalmatlan volt, aggályoskodó. Akkor még nem láttam át, mennyire meggyötörte a sors. Nehéz volt szóra bírni, végül is sikerült.

Kelenföldi otthonában fogadott, egy tízemeletes lakótelepi lakásban. Nehezen nyílt meg. Néha már kinyílt az ember zsebében a bicska. Aztán mégis megkedvelt és a második alkalommal már dőlt belőle a szó. Mindent diktafonra rögzítettünk. Kikötötte, a javítások átvezetése után is látni kívánja a kéziratot, és csakis az kerülhet leadásra, amit jóváhagy. Így is lett. Két részben jelent meg az interjú, amiben kitálalt, és világsajtó nem volt rest felkapni.

Ettől kezdve számára én jelentettem a biztonságot, azt hogy nem verik át. Ragaszkodott hozzá, jelen legyek, amikor a csontok azonosítását követően közlik vele a (vég)eredményt. Láttam Nagy Imre exhumált koponyáját kitéve az íróasztal sarkára. Fogpótlása volt a megtéveszthetetlen azonosító jel. Eltökélte, az újratemetéskor apja ne díszsírhelyre kerüljön, hanem vissza oda, ahol megtalálták, a forradalmárok közé.

Arccal a föld felé

"Tudtam, hogy megtalál!" – nyugtázta a BM ezredese, amikor egy szép napon, május végén felhívtam telefonon. Pajcsics József volt az, aki Grósz Károly utasítására a Nagy Imre-perben kivégzettek sírjait volt hivatva pontosan megtalálni 1988 derekán. Engedélyt kért, és láss csodát kapott. A Gyorskocsi utcában találkoztunk. Három rácsos ajtón be, aztán megint három. Duba Béla, a kövér szerkesztőségi sofőr, az autóban várakozott: az volt a feladata, ha egy órán belül sem kerülök elő épségben, azonnal értesítse a lapvezetést.

Pajcsics kitálalt. Szavaiból kiderült, a kihantoláskor még inkognitóban volt, nem mondhatott semmit, csak megmutatta, hol kell ásni. De most már beszélhetett és beszélt is. A hajnali kivégzés után Nagy Imrééket kátránypapírba burkolt, dróttal átkötözött deszka "koporsókban", a börtön udvarán rejtették el, mindenféle limlomot, kacatot hordva föléjük, mintha sürgős lomtalanítás zajlott volna. Maléternek eltörték a lábszárcsontját, mert szálfa magas termetével nem fért bele a hevenyészett tákolmányba. Két év elteltével, egy éjjelen átsurrantak a koporsókkal a szomszédos Új köztemetőbe, és a 301-es parcellában, az előre megásott két (!) sírhelyre lapátolták el őket. Az egyikbe, a hivatalos könyvelés szerint Borbíró Piroska (= Nagy Imre) került, a másikba szintén álnéven Maléter és Gimes egymásra téve. Arccal lefelé. Utolsó bosszúként. (Évekkel később egy interjúban részletesen elmondtam az ÉS-ben.)

Mindezt az újratemetés előtt egy héttel közölte a lap. Teljes volt az általános megdöbbenés. Meg a mindent átható félelem. Az MTI piros csíkos belső hírlevele is óvatosságra intett. Mint utólag, a Történeti Hivatalban megtudtam, az összes Hősök tere közeli telefonfülkében lehallgató készüléket helyeztek el. Én személy szerint a riadóztatott, felfegyverzett munkásőröktől tartottam leginkább. Szerencsére, szerencsénkre nem dördült el lövés. Mindenesetre: az egy évvel korábban született Orsi leányomat és az anyját lemenekítettem Tihanyba, az újságíró üdülőbe. Az akkori TIB és az MDF megszűrte, hogy ki koszorúzhat. Lapunk nevében Pethő Tibor, Csatár Imre és jómagam róttuk le kegyeletünket.

Július 6-án szakadt az eső, taxiban ültem, a Nagy Imre rehabilitációs tárgyalásra igyekeztem a Legfelsőbb Bíróságra. Jócskán késésben voltam már, amikor az autórádióban bemondták: "Meghalt Kádár János!"

Sorsszerű, akár egy görög tragédiában. Beértem a terembe és csak én tudtam, amit többiek nem. Ráírtam egy cetlire a hírt és odanyújtottam Nagy Erzsébetnek. Ő továbbadta. Keringett a papírcédula. Egymáshoz hajoltak az emberek, egymás fülébe súgtak, morajlott a tömeg. Félbe kellett szakítani a tárgyalást!

Örülök, hogy szikra lehettem.

A 301-es parcella sorozata még tíz évig folytatódott, mert újra és újra találtam elvarratlan szálakat. Megtaláltam Kovács István vezérőrnagyot, aki háromrészes cikkben mesélte el a tököli "kiruccanás" részletes történetét, Mindszenty hercegprímás testőrét, aki felkísérte felsőpetényi házi őrizetéből a bíborost a budai Várba, felkutattam azt az embert, aki a legtöbbet ült ’56-ért, és azt, akit legutoljára ítélték el, amikor már jöttek kifelé a többiek. Én írtam meg először a 18 évesen kivégzett Mansfeld Péter történetét, élete eseményeinek színterei többször is metszették enyéimet. Egykori "bűntársait" is, a Bem mozival szemben, a Posta fölötti kitört ablakú lakásban: az éhenkórászokat Göncz Árpád ette.

Kaptam érte MÚOSZ nívódíjat, kitüntetett az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád, aki maga is megszenvedte a rács mögötti éveket, a váci börtönsztrájkot Bibóval. Meggyőződése volt: az újratemetés a rendszerváltás alapkövét jelentette. És sikerült újrafaragtatnom a 301-es emlékmű hibás, túlméretezett névsorát is.

Az ember nem felejt

Megértettem mi volt ’56: az ember személyes küzdelme, szerencsés találkozásként összekapaszkodva másokéval. Ez jelenti az erőt. Ilyen csak egyszer fordul elő egy évszázadban. Nem kell diktatúra. Nem kell zsarnokság. Nem kell túlhatalom. Nem kell kétharmados többség. Nem szabad megvárni, míg lejáratott régi és újdonsült politikusok, önjelölt akrobaták kilopják szánkból a "sajtot", újraírják ’56 eseményeit, kiforgatják valóságából, s elkezdik Nagy Imrét kiradírozni a történelemből. Igyekeznek még az árnyékát is eltüntetni.

Ismerős.

A forradalom 60. évfordulója óta sokan szervezetten serénykednek azon, hogy újraírják ’56-ot. Pedig a múltat nem lehet megváltoztatni, csak a jövőt. Mert oda van ragasztva, varrva, betonozva, az emberek tudatában. Az utókor számára. Én is elmondtam gyermekeimnek, amit tudok. És megtanulták mind az öten. Majd ők is elmondják valakinek, valamikor. Mert hiába vakolják újra és újra akár több rétegben is a múltat, a vakolat alatt megmarad a megrendíthetetlen igazság: fehéren, feketén. Az ember nem felejt.

Párizs, 1988
A kivégzés 30. évfordulóján, 1988-ban a híres Pére-Lachaise temetőben, egy Párizs városa által adományozott díszsírhelyen szimbolikus emlékhelyet állítottak Nagy Imrének és mártírtársainak. A kezdeményezést Méray Tibor indította még 1986-ban, s az Emberi Jogok Magyar Ligája karolta fel. Az emlékmű megalkotására a Liga ifjabb Rajk Lászlót kérte fel, a kivitelezés pedig a Franciaországba menekült esztergályos, későbbi gyártulajdonos Nagy Ernő érdeme, aki szűkebb hazájában nemcsak utcát neveztetett el Nagy Imréről, hanem Giromagny-ban szobrot is állíttatott tiszteletére. Ez volt az első ilyen emlékmű. Nagy Ernő pénzt, időt, fáradságot nem kímélve a világ különböző részeiről gyűjtötte be és adta közre A forradalom sajtóját. Ő a 300-as parcellában nyugszik.

2018.06.16 09:30
Frissítve: 2018.06.30 19:43

A sikerszerző, akit nem vettek fel a Magyar Írószövetségbe

Publikálás dátuma
2018.07.22 14:00

Fotó: Népszava/ Szalmás Péter
Debütáló kötete 44 éve jelent meg, most 74. életévében jár. Nemere István azóta megírt hétszáznál több könyvet.
Nemere István első regénye, A rémület irányítószáma a Magvető Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1974-ben. Ez azt jelenti, hogy az egyik legismertebb és legnívósabb, alapvetően szépirodalmi kiadónál kezdte írói pályafutását. Ezután átlagosan havi két regényt írt. Májusban – néhány nappal azt követően, hogy megjelent a 700. kötete – már a 701. is a boltokba került, a 702. pedig az Ünnepi Könyvhétre időzítve jött ki a nyomdából (a világrekordot a II. Erzsébet brit királynő által a Dame előnév viselésére jogosított Barbara Cartland brit romantikus regényíró tartja, a 2000-ben, 98 évesen elhunyt szerző 723 regényt publikált).
Aki 702 könyvet jegyez, nem csak gyorsan ír, valószínűleg ért az eladáshoz is. Nemere könyveit az évek során tucatnyi különböző kiadó adta ki, saját – kiadói eladási adatokon nyugvó – becslése szerint műveit 12 millió példányban értékesítették pályakezdése óta. (A szám nem meglepő, ha figyelembe vesszük a publikált könyvek számát.) Ezek jelentős hányada sci-fi, ebben a műfajban alkotta legmaradandóbb írásait. Mivel Nemere István a magyar sci-fi irodalom külön utat bejáró alkotója, sajátos pályája sajátos értékeket rejt. „Az alkotói út első két évtizedében, az 1970-es és 1980-as években nagyon népszerű író volt, de a kor kritikairodalmában ez nemhogy erény lett volna, inkább gyanússá tette. Első nagy csalódásai után belenyugodott abba, hogy külön utat kell bejárnia, így ebből kovácsolt erényt” – állítja S. Sárdi Margit irodalomtörténész. Ugyanakkor szakmai mellőzöttségéhez, el nem ismertségéhez hozzátesz az is, hogy a krimi és a sci-fi is alábecsült műfaja az irodalomnak. Ezen a törekvésen változtatott a Zsoldos Péter-díj életre hívása, amely a magyar sci-fi legjobbjait hivatott díjazni, ezt az elismerést 2005-ben Nemere István is megkapta az Időhajó című novellájáért. Nemere pályakezdésétől az 1980-as évek második harmadáig számított sikerszerzőnek, de az irodalomtörténész emlékeztet arra, hogy máig népszerű író, de már nem a sci-fi olvasóközönségét célozza meg. S. Sárdi úgy látja, Nemere olyan generációhoz tartozik a sci-fi irodalmon belül, amelynek mára kevés élő tagja van, és még kevesebb aktív szerzője: ekképpen minta és tanú egy személyben. „Számos kiváló novellája és néhány kiváló regénye van. Pályája elején a problémaérzékenysége tette vonzóvá (például az olyan témák, mint a különböző kultúrák együttélése, hatalom és erkölcs kettőssége), sikerének egyik titka, hogy a sci-fit ötvözte a krimitechnikával, alkalmazta a varázsmese szerkezetét a regényeiben (akár tudatosan, akár nem), ez pedig kiváló szerkezetet eredményezett” – teszi hozzá. S. Sárdi tanulmánya világított rá először arra, hogy Nemere tudományos-fantasztikus regényeinek jellemzője a nyelvi tudatosság. Sci-fijeiben egyensúlyban áll a beszélt és az irodalmi nyelv, pontos a nyelvi archaizmus és a szleng.
1987-ben jelent meg a Terra című sci-fi regénye, és nagyjából ekkortól Nemere egyéb műfajokban is elkezdte ontani a könyveket: a kalandregények, kémtörténetek, romantikus ponyvák, dokumentum/történelmi regények mellett kevesebb időt szánt a sci-fi művekre. A rendszerváltás időszakában fantazmagóriának hatott, egzotikusnak tűnt, hogy a távoli jövőben élő űrvándor históriája környezetvédelmi intelmeket is tartalmazott, ma ezt erénynek neveznénk. Ennek ellenére a regény némileg alulmúlja a korábbi Nemere-sci-fik színvonalát, bár későbbi korszakaiból is vannak kiváló tudományos-fantasztikus regényei. „E korszaktól kezdve viszont, ha nem is nagy számban, de mégiscsak rendszeresen alkotott sci-fi novellákat. És novellaíróként Nemere nagyszerű. Novellái tömörek, érzékenyek, példaszerű a szerkezetük, sokszor líraiak, bölcsesség és az élet rendíthetetlen szeretete sugárzik belőlük. A háború 11-kor kezdődik, a Mindenből csak egy, az Apóka mesél például emlékezetes munkák” – állítja S. Sárdi. Mégis, úgy látszik, manapság nincsen nagy igény a sci-fire, mert Nemere a 2008-ban megjelent Időrabló óta nem állt elő klasszikus sci-fi regénnyel.
Az, hogy Nemere ráállt a gépi termelésre (bevallása szerint napi 40-45 ezer karaktert ír, a hét mindegyik napján, párhuzamosan dolgozik a műveken), nem segítette, hogy a sci-fi kanonizált figurája lehessen. A szakmai elismerés mellett a Galaktika folyóiratban való rendszeres megjelenése növeli reputációját, de az szintén nem tisztázza megítélését, hogy egyetlen sci-fi irányzathoz sem sorolható (korai korszakaiban a Magyar Írószövetség íróiskolája tetten érhetően hatott rá). Többek között ezért is példaértékű, hogy az Írószövetség sci-fi szakosztálya 70. születésnapján másfél órás esttel köszöntötte a szerzőt, továbbá a szervezet felajánlotta, hogy tagjának fogadja. Ezt azonban Nemere István visszautasította, mivel pályakezdőként nyolc éven keresztül sikertelenül jelentkezett a Magyar Írószövetségbe.
2018.07.22 14:00
Frissítve: 2018.07.22 14:56

Miniatúra: Horn Gyula, az igazi reformkádárista

Publikálás dátuma
2018.07.22 12:00

Fotó: Magyar Fotóarchívum/
„Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt.”
1994-ben nyarán nagyobb legitimációval érkezett, mint Németh Miklós hat évvel korábban, és még koronát is viselt. (Balesetet szenvedett, s a fejére egy rögzítő szerkezetet erősítettek.) A választási hadjáratban rég nem hallott hangokat hozott vissza. Sok intellektuális szövegelés helyett egyszerű beszéd: ez a Gyula a mi emberünk. Ha tódított, elég egyszerűen tette, szakított a neoliberálisok által kedvelt válságkommunikációval, nem riogatta a népet a várható nehézségekkel. Ígért és ígért, hol keveset, hol sokat. Olcsó és biztos kenyeret, igazságot, s hogy végre szóba fognak állni az egyszerű emberekkel. Gazdaságpolitikai körökben ugyan felháborodás fogadta a „háromhatvanas” kenyeret, pedig az emberek szerették ígéretének hangulatát, és nem is voltak egészen ostobák, ismerték a környezetüket, lehetőségeiket. Természetesen a soha vissza nem térő Kádár-kor igézete meg az Antall-kormány bizonytalankodása hajtotta a rá szavazó milliókat, és még tartott a gyötrő transzformációs válság, amelyért elégtételt akartak venni a választók.

Hagyjuk a múltat!

Horn Gyula nagy utat futott be. Fiatalkori történeteit mellőzve említem meg, hogy korabeli külügyi szervezetekben dolgozott. Arrafelé is érlelődtek a változások, mindenekelőtt a nyugati nyitás, a szomszédságpolitikában a bátortalan kisebbségvédelem, a diplomáciai kapcsolatok felvétele olyan, korábban Moszkva ösztönzésére kitaszított országokkal, mint Izrael, Dél-Korea és halkabban Tajvan, Dél-Afrika. A párt (MSZMP) külügyi részlege alighanem úttörő szerepet játszott a NATO-hoz való közeledés kezdetben halovány, majd megerősödő gondolatában, amit – a korábbi évtizedek szovjet birodalmi kereteire gondolva - bízvást nevezhetnénk egy pompásan kidolgozott piruettnek a damaszkuszi úton. Az amerikai védernyő jobban tetszett, több támogatással kecsegtetett, és európai integrációnkat is elősegítette.
Már a Németh-kormány tagjaként is kedvelte a drámai fellépéseket. A kor gyakori nyilvános szereplésre szoktatta a politikusokat, ez majd őt is segíti a későbbi választási hadjárat során. Az MSZP óriási lehetőséget adott neki. Az 1990-es választások után gyorsan építkezett. Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt. Néhányan az elején feladták, mint Pozsgay Imre és Németh Miklós - Nyers Rezső pedig a választások után szorult ki. Horn napja körül ekkor már számos fiatalabb hold keringett, közülük kerülnek ki majd a jövő vezetői, a pénzemberek, meg a nagyszájúak és a csirkefogók is. Mire 1994-ben a választási hadjárat megkezdődött, Horn Gyula nagy magabiztossággal kezelte fellépéseit, az ellene irányuló támadásokat, ideértve a pufajkás történeteket is. Hagyjuk a múltat! - mutatott a kormányzás feladataira, dolgozzunk végre. Az 1994-es győzelem után többségét megfejelte a szabad demokratákkal. Vajon az SZDSZ helyesen cselekedett-e, amikor Hornnal koalícióra lépett, és fordítva: tényleg kellett-e a kormányzáshoz az SZDSZ? Az SZDSZ-nek nehéz lehetett majdnem győzni négy évvel korábban, majd ellenzékbe szorulni, és most újra arra gondolni, hogy ismét négy év fenyeget a kemény ellenzéki székeken. Sokuknak időben jött Horn koalíciós ajánlata, akinek a szabad demokrata többlet szavazóerőnél fontosabb volt a mozgástér növekedése a hajdani ellenzék keblére ölelése révén. Hallani azt is, hogy a koalíció kezdte ásni az SZDSZ sírgödrét, emiatt engedett soraiban a mohóságnak. Az biztos, hogy az MSZP csak félig profitált a demokratikus ellenzék beépítésével, mert a koalíció saját belső feszültségeit fokozta. Ahogy telt az idő, a két párt úgy kezdte egymást egyre hevesebben utálni.

Sikeres konszolidáció

A kormányzás első hetei válságtól válságkezelésig tartottak. Horn rendíthetetlen konzervatív baloldaliként idegenkedett a megszorításoktól, a gazdasági reformoktól, hiszen azok előbb fokozták a választói kiszolgáltatottságot, először a költségvetés állt talpra, s csak utána jött a választóknak szétosztható eredmény. Viszolygását fokozta, hogy a saját nyelven beszélő szabad demokraták és értelmiségi holdudvaruk önmagukat tartották iránytűnek. A költségvetés kiadási oldalának megkurtítását Békesi László, a pénzügyminiszter és pártbéli ellenlábasa is szorgalmazta, holott más volt a választási ígéret. Hát nem ő képviseli a szenvedő és mentésre vágyó kisembereket, nem ő hozza a mentőhajót a rendszerváltás hajótöröttjeinek? És talán Békesinek nem is a restrikciót szorgalmazó véleménye számított, hanem kemény kritikája az MSZP-n belül, ezt pedig Horn a maga hatalmának megkérdőjelezéseként fogta fel.
Ha utálta is a válságkommunikációt, a válságtól nem tudott megszabadulni. A gazdasági konszolidációt nagyjából ott folytathatta, ahol Németh Miklós abbahagyta. Sürgetett az idő is: már nagyjából egy éve nem történt semmi, a helyzet viszont romlott. 1995-ben aztán leváltotta Békesit, kinevezte Bokros Lajost, kapta vele Surányi Györgyöt, meg a Bokros-csomagot. Felkérésük merész és hatásos lépés volt, ők pedig tették, amit kell. Gyors és sikeres konszolidáció következett. A siker, amely a két szakember tagadhatatlan gazdaságpolitikai bravúrja, más kérdést is felvet. Ha néhány, bár fájdalmas húzással ilyen gyorsan lehetett konszolidálni a gazdaságot, vajon mi gátolja a politikát abban, hogy korábban, és másutt is eltökélten lépjen?
A Bokros-program kezelése közben láthatóvá váltak Horn képességei és korlátai. A gazdaság a finanszírozás és a növekedés szempontjából képviselhető útra került, most már csak a választókat kellett meggyőzni arról, hogy végül ők lesznek a nyertesek. A valóság kínjai dacára biztatóak voltak az esélyek, hiszen ott volt Horn Gyula, a mi Gyulánk. A pénzügyi alapok látványosan javultak, újabb reformgondolatok kerültek elő. Csakhogy akkor Bokrosból kibújt karcos személyisége, stabilizációs célszerszámból a gazdaságpolitikát tematizáló vezető akart lenni. Horn elképzeléseitől mi sem állt távolabb. Bokros emlékezetes találkozót bonyolított le a diákokkal. Azt találta mondani, hogy a bevezetendő 2000 forintos tandíj kevesebb, mint a diákok cigarettaköltsége; nos, az agitáció végtelenül célszerűtlen módját választotta. A diákok megsértődtek, távoztában le is zsidózták. Horn Gyula mintha erre az alkalomra várt volna. Bokros már elvégezte a munkát, de utána is túl hangos és követelőző volt Horn számára, reformokat sürgetett, és elvette tőle a napot. Bokros éppen aktuális lemondását elfogadta, majd kinevezte Medgyessy Pétert pénzügyminiszternek.

A reformkádárista

Műsorváltozás. Az új darabban Bokros keménykezű, neoliberális inkvizítor szerepében lépett fel, míg Horn a bölcs királyt játszotta. A Fidesz-kommunikáció számára a Bokros-csomag maga volt a karácsonyi ajándék. A nyilvánvaló és gyors gazdasági siker gyümölcsét később már ők használták, ráadásként a neoliberális restrikció névadó ördöge fel volt tálalva.
Horn igazi reformkádárista. Több lejárt szavatosságú tabun átlépett, ennyiben reformista. A sürgető reformokat, s különösen az azokat képviselő értelmiségi figurákat nem kedvelte: ennyiben kádárista. De szemben Kádár János vagy Grósz Károly utolsó kormányzati pillanataival: ő végül időben lépett, amikor 1995-ben Bokros képében beengedte a neoliberális rókát a költségvetési elosztás tyúkóljába. Bokros felkérésével bizonyítékát adta annak, hogy érzékeli a válság méreteit. A politikai ösztön vezette, amikor nem sokkal később, a hasznos erőszaktevőt, Bokrost elcsapta, és önmagát visszahelyezte népe szeretetébe, hogy 1998-as választási vereségével rövidesen ismét csalódást okozzon.
Mindezt sokan a két forduló közötti eseményekkel, Orbán ügyességével magyarázzák, amivel Torgyán doktort nászba vitte. Csakhogy fénytelen utolsó hónapjaival Horn maga is hozzájárult a vereséghez, elbízta magát, nem működött a veszélyérzete, talán lebecsülte Orbánt. Nem sok választási propagandát engedett. Mintha egy ciklus alatt sikerült volna keménykezű reformkapitányból öreg Kádárrá válnia, aki azért nem foglalkozik az ügyekkel, mert azok maguktól is megoldódnak. Brahiból vagy arroganciából újra elővette a Bős-nagymarosi vízerőmű ügyét. Nem a gátról van szó, szakmailag az vagy jó, vagy sem, hanem a rendszerváltás egyik szimbólumáról, egy máig tabusított mémről, amelyről egyszerűbb nem beszélni, mint belebukni. Ezt nyilván ő is tudta, és mégis.
Horn Gyula felnőtt szerepéhez, a vízerőmű szigorú kivétel. Amennyire lehetett, szakított azzal a szocialista párti szokással, hogy munkásabb megoldás helyett könnyű, de instabil kompromisszumokat keressen. Alkotmányos fricska, lehetetlen őt a demokrácia kereteiben értelmezni, ez volt akkor jobbközépen a vélemény róla, ez azonban butaság. Dehogy nem lehet. Kissé talán durván faragott figura, de mai szemmel nézve hatékony vezető, újabb kori pártjának történetében eddig a legjobb harctéri vezető. Nehéz róla úgy megemlékezni, hogy utódairól ne szóljunk, akiknek soha többet nem sikerült hozzá hasonló erőt koncentrálni, és akiknek érdeklődése végzetesen megcsappant a választók iránt. Történetének felelevenítésével a magyar sors fanyar gyümölcseit kóstoljuk.
(Az írás egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának rövidített, szerkesztett alfejezete.)
2018.07.22 12:00
Frissítve: 2018.07.22 12:00