Dermesztő disztópiák

Andrew Niccol újabb, nem túl biztató jövőt ábrázoló sci-fit rendezett.

Míg a korábbi filmekben ott volt a humánum, mint a rendszer ellen harcoló tényező, az Anon már tökéletesen steril társadalmat mutat. Egy olyan emberiséget, ahol az impérium követi az életünket és rögzítik azt, amit látunk.

Amikor Andrew Niccol jelentkezik egy-egy újabb szerzői filmmel (ő írja és rendezi), szinte csukott szemmel tudnám részletezni az összes megjelent kritika nagy expozícióját. Ugyanis kivétel nélkül mindenki felmondja a kötelező házi feladatot: adott egy művész, aki eleinte zseninek tűnt, -elvégre Niccol jegyzi A Truman Show Oscarra jelölt forgatókönyvét és első rendezése, a Gattaca pedig olyan bivalyerős disztópia lett, hogy kitörölhetetlenül ott van minden idők legfontosabb sci-fi filmjeinek toplistáján - majd jönnek a nagy fordulattal: amit azóta készített, az a nagybetűs csalódás. Legújabb filmjét, az Anon-t is ide sorolják. Nos, én nem feltétlenül értek egyet. Sőt.

Andrew Niccol-t szemmel láthatóan egy műfaj érdekli igazából: a film noir-ba csomagolt disztópia. Ez már a Gattacán is tetten érhető volt, hiszen egy génmanipulált társadalmat mutatott be, ahol csak az érvényesülhet igazából, akinek tökéletesítették a testét még a születés előtt. De van egy normális, betegségekre hajlamos férfi (Ethan Hawke), aki űrhajós akar lenni, és ezért kölcsönveszi a tökéletes génekkel rendelkező, ám egy baleset miatt tolószékbe kényszerült, azonos korú férfi (Jude Law) „képességeit”. A kalandos történet mellett Niccol ábrázolt egy eléggé nyomott társadalmat, egyfajta orwelli rendőrállamot. A Gattaca vitán felül remekmű, gondolatiságát próbálta a rendező továbbvinni a Lopott idő című művében, melynek fő tematikája a idősödés-szabályozás volt, némi antikapitalista kritikába mártva. Értsd: aki gazdag, tud magának időt venni, aki nem, annak vége. A noir-féle bűnügyi szál sem maradhatott ki, sőt ennek köszönhettük a mű legjobb karakterét, az időrablókast üldöző detektívet (Cillian Murphy). A Lopott idő – noha a bevételek jók voltak – egyfajta hibrid volt: a filozófia rovására a zsánerelemeket erőltette Niccol (vagy kényszerítették rá?).

A nemrég bemutatott Anon már sokkal legtisztultabb darab – simán el tudom képzelni, hogy a gyártást magára vállaló Netflix totálisan szabad kezet adott Niccol-nak. Ő pedig elment a végletekig, tovább gondolta a technika által manipulált és alárendelt társadalmunk lehetséges jövőjét: míg a korábbi filmekben ott volt a humánum, mint a rendszer ellen harcoló tényező, az Anon már tökéletesen steril társadalmat mutat. Egy olyan emberiséget, ahol az impérium követi az életünket és rögzítik azt, amit látunk: ezt pedig Eter-nek hívják. Hősünk, Sal Frieland (Clive Owen) modern rendőr, aki egy-egy bűnügy esetén bele tud nézni mások rögzített életébe – ez direkt parafrázis a Dick-féle Gondolatrendőrségre.

Azonban egyik nap felbukkan egy rendszeren kívüli nő, Anon (Amanda Seyfried, akibe a rendező a Lopott időben „szeretett” bele), akinek nem látni az életét, olyan képességekkel rendelkezik, hogy manipulálni tudja mások realitását, sőt, törölni is tud teljes életutakat. Na, és persze, sorozatgyilkos: az a kérdés ebben a rendszerben, hogy lehet egyáltalán a közelébe férkőzni? Ahogy Sal, a rendőr fogalmaz: miféle világ lett ez, ahol a gyilkosok eltitkolják a tetteiket?

Az Anonban Niccol már nem igazán embereket, hanem rendszert elemez, a karakterek kvázi menthetetlenek. Míg a legtöbben karakterfejlődést várnak egy-egy játékfilmtől az itt egyszerűen nincs. Sal depressziója és alkoholizmusa konstans, miképpen Anon folyamatos félelme is attól, hogy bárki is „látja” őt. Patthelyzet minden szinten.

Szóval: ezt a filmet nem elég nézni, látni is kell.