A Lucifer-ellenhatás

Publikálás dátuma
2018.06.19 08:01

Fotó: /

Egyáltalán: miért ver maga? Gondolkodott már ezen? – kérdezi a civilruhás nyilas a fiatal szőke tiszttől (aki nem mellesleg: bölcsész, ráadásul tanár) Sánta Ferenc Ötödik pecsét című regényében, miután ez utóbbi parancsára párttársai Kovácsot, a törzskocsmájából elhurcolt egyszerű asztalost megverik, megalázzák – és később tarkón lövik. Nekünk pedig örökre emlékezetünkbe ég a szőke cseppnyi gondolkodás után kivágott, hideglelős válasza: „A megszerzett hatalom jogán. Az eszméim keltette indulat parancsára.” A reneszánsz humanista mesterek, a felvilágosodás szilárd erkölcsű filozófusai gondolatainak értő ismerője felel így, és a jelenet ettől csak még vérfagyasztóbbá válik, mert megmutatja a körülmények szülte és talán mindannyiunkban ott lapuló, kitörésre váró Gonoszt.

Utóbbi létét tíz évvel a regény megszületése után Philip Zimbardo pszichológus próbálta bizonyítani sokszor hivatkozott stanfordi börtönkísérletével. A kísérletben résztvevő, véletlenszerűen kiválasztott, de jellemzően fehér, középosztálybeli férfiakat pénzfeldobás alapján rabokra és őrökre osztották, és egy olyan szimulált valóságba helyezték őket, amivel a valós börtönviszonyokat igyekeztek imitálni. A hírhedt kísérletet annak idején félbe kellett szakítani. Zimbardo elmondása szerint azért, mert a bebörtönzés ténye „felfüggesztette az emberi értékeket, kikezdte az énképüket (mármint a kísérletben résztvevőkét – BB.), és az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legpatologikusabb oldala került felszínre. El kellett borzadnunk, amint láttuk, hogy egyes fiúk (»őrök«) úgy kezelnek másokat, mintha hitvány állatok lennének, örömüket lelik a kegyetlenségben, miközben mások (»foglyok«) szolgálatkész, engedelmes, dehumanizált gépekké váltak, akiket csak a menekülés, a saját egyéni túlélésük, valamint az őrök ellen halmozódó gyűlöletük foglalkoztatott.” A kísérlet tanulságait értelemszerűen használták fel később magyarázatként a XX. század népirtásaira és a bennünk megbújó Gonosz igazolására, az inherens személyiségjegyekkel szemben a körülmények elsődlegességét hangsúlyozva cselekedeteinkben.

Egészen eddig. Múlt heti hír: a kísérletet eredményét annak idején Zimbardo személyesen befolyásolta, mikor arra utasította az őröket, hogy legyenek keményebbek a „foglyokkal” szemben, ellenkező esetben a kísérlet nem fog működni. Magyarul a pszichológus és segítői olyan előzetes elvárásokkal fogtak hozzá egy tudományos kísérlethez, amelyeket a kísérlet maga nem igazolt, és így egész egyszerűen a gombhoz szabták a kabátot: megváltoztatták a körülményeket, és meghamisították a dokumentációt. Az így született eredmények és a leszűrt konklúzió pedig ugyanolyan fals, mint a szintén elhíresült Milgram-kísérletnél, ahol hasonló szimulált körülmények között állítólag hétköznapi embereket vettek rá arra a kísérletvezetők, hogy számukra ismeretlen személyeknek halálos áramütést adjanak. Vérfagyasztó, csak mint nemrégiben kiderült, nem igaz. A kísérleti körülményeket menet közben megváltoztatták, több, egymástól független kísérlet eredményeit összevonták, az azokban résztvevő alanyokkal készített utólagos interjúkat pedig – amiből kiderült, hogy sokan már menet közben rájöttek, miszerint az egész csak színjáték – egyszerűen nem hozták nyilvánosságra.

Tudományetikailag a fenti eljárások természetesen védhetetlenek. Zimbardo és Milgram a nevükhöz fűződő kísérletek kapcsán váltak saját szakterületük sztárjaivá, olyan sokszor hivatkozott tudósokká, akiknek a „tudománygyár” egy csapásra jól fizető vállalkozássá vált előadásokkal, interjúkkal, filmjogokkal. Kísérleteik megismétlése erkölcsi-orvosetikai megkérdőjelezhetőségük miatt lehetetlen volt, így az azokból levont konklúziókat jó fél évszázadig nemhogy senki nem vitatta, de eredményeik az emberről való gondolkodásunk és világképünk szerves részévé váltak.

Ez utóbbiból pedig két nagyon fontos probléma adódik. Az egyik a bennünket körülvevő világ tyúk-tojás dilemmája, vagyis hogy a tudomány megmagyarázza és a (tömeg)média igazolja-e az általunk érzékelt valóságot, vagy pont ellenkezőleg: valóságértelmezésünket a tudományos eredményekhez igazítjuk, és világlátásunk pont hogy a médiában közvetített problémák következménye. Két egyszerű példa: a technológia fejlődésével egyre elterjedtebb az a nézet, amelyet Elon Musk Tesla-alapító, vagyis egy sokak számára hiteles influencer is oszt, hogy világunk mindössze egy nálunknál magasabb intelligencia szimulált valósága, tulajdonképpen egy univerzális számítógépes program. Azokból az új tudományos eredményekből, amelyek a világháló révén a nyugati világban ma már a legtöbb embernek valós időben elérhetők, könnyen összerakhatóak azok az érvek, amelyek ennek referencia jellegét támasztják alá. Stephen Hawking posztumusz megjelent utolsó tanulmányának tézise pont az volt, hogy a világegyetem valószínűleg egyszerűbb felépítésű, mint azt korábban hittük. Márpedig ha valóságunk valóban leírható matematikailag – gondolja az egyszerű felhasználó –, akkor ebből evidens módon következik az, hogy emlékeink is konstruálhatóak, az azokban jelentkező „hibák” pedig, mint például a déja vu, egyszerű elütések vagy vírusok a kozmikus komputeren futó programban. Fantazmagória? Lehetséges. Az viszont biztos, hogy tömegek kapják fel és osztják meg, márpedig a tömegmédia befolyása – a kommunikáció alaptörvényének megfelelően – nem egyirányú. A felhasználók tömege a netes párbeszédeken keresztül befolyásolhatja az emberi gondolkodást és világlátást abban a posztmodern állapotban, ahol a világ ugyanolyan érvényű jelentések szintézise csupán, és ahol így ezek menthetetlenül relativizálódnak – ha minden lehet igaz, akkor lehet, hogy semmi sem az. Ugyanígy: vajon a médiaerőszak (ideértve a popkulturális alaptézissé váló és a média által felkapott, vagyis legtöbbünk számára hozzáférhető Zimbardo- és Milgram-kísérleteket is) hatása-e az, hogy a világot erőszakosnak látjuk, vagy csak arról van szó – ahogy Duntley állítja –, hogy a szexualitás mellett az agy az agressziót preferálja mint a létfenntartás másik alapelemét, és ezekre reagál jobban? Mert ha ez utóbbi igaz, akkor a világ nem erőszakos, „csupán” mi érzékeljük annak.

A másik kérdés pedig még ennél is fontosabb. Ez pedig a választás Hannah Arendtnek a gonosz banalitásával kapcsolatos gondolatai és Gideon Hausner az a priori létező Gonoszról tett kijelentése között. Arendt és Hausner végigkísérték az Eichmann-pert, az utóbbi ráadásul mint a vád képviselője. Mindkettejüket meglepte a látszólag jelentéktelen, hivatalnok külsejű, joviális Eichmann, aki ennek ellenére az emberiség modern történetének legnagyobb rémtetteiben volt bűnrészes, és mindketten keresték ennek az ellentmondásnak a feloldását. De amíg Arendt arra jutott, hogy „ahol a jó és rossz megkülönböztetését szolgáló képesség megbomlik, ott nem érezzük, hogy bűn történt”, vagyis a körülmények képesek felülírni az erkölcs törvényét, addig Hausner szerint a holokauszt a Gonosz végső megnyilatkozása és kinyilatkoztatása erkölcstől, körülményektől, filozófiától függetlenül. Az elemzők Hausner válaszát sokáig leegyszerűsítőnek tartották, míg Arendt mondatait a későbbi Zimbardo-kísérlet is alátámasztani látszott. És bár elméletnek vérfagyasztó, hogy a Gonosz mindannyiunkban ott lapulhat, még mindig megnyugtatóbb, mint az, hogy a Gonosz nem az emberi természet része, hanem valami attól független és sötétebb entitás.

Márpedig nem elképzelhetetlen, hogy erről van szó. Zimbardo kísérleti eredményeinek cáfolata pont arra mutat rá, hogy Auschwitz, a kambodzsai népirtás vagy Srebrenica nem magyarázható eddigi fogalmainkkal. Egyik sem a körülmények szerencsétlen összejátszásának eredménye, nem egyszeri esemény. Az Antigoné, Szókratész védőbeszéde, Dante, Hamlet és a felvilágosodás tabula rasa elmélete után évszázadokkal még mindig nem ismerjük az embert. És szembe kell néznünk annak lehetőségével, hogy lehet, ez még sokáig így marad.

Szerző
Témák
ember
2018.06.19 08:01

Az emberség kis körei Gazsó Ferenc halálára

Amikor a gazemberség nagy körei terjednek ki országra-világra a szabadság kis körei mellett, a legnagyobb szükség az emberség kis köreire van. A 86 évesen elhunyt Gazsó Ferenc iskola teremtő szociológusnak ilyen humánus köre volt. Egész életében tudta, hogy a fiatalok oktatásán és nevelésén túl a nevelők nevelése, a közösségek dialógusa emelhet fel nemzetet s népet.
Alulról, a peremről küzdötte fel magát, korán felismert tehetséggel és végtelen szorgalommal. Nélkülözés, éhség, hideg, társadalmi egyenlőtlenségből származó kitaszítottság nemhogy kedvét szegte volna, hanem még fogcsikorgatóbb erőfeszítésekre ösztönözte. A kommunizmusban nemcsak az úri Magyarország elsöprését látta, de az olyan paraszt fiatalok tanulásának és kiemelkedésének lehetőségét is, akik soha azelőtt közép- és főiskolának a padjait meg nem közelíthették, akik értelmiségi sorsról nem is álmodozhattak. És 1956 forradalma, majd a hatvanas évek reformjai arra indították, hogy magát reformkommunistaként, a rendszer elszánt átalakítójaként, emberarcúvá tételén munkálkodóként határozza meg.
Az emberarcú szocializmus Gazsó Ferencnek nem a politikát vagy a gazdaságot, hanem az iskolát, az oktatást és a nevelést jelentette. Ha a Kádár-rendszerben voltak reformközgazdászok, és voltak, akkor elmondhatjuk, hogy szűkebbre szabva, de létezett az oktatási reformerek köre. Ennek egyik alapítója és vezetője volt Gazsó. Amikor sokan gondolták, joggal, hogy a magyar gazdasági reform nem működhet politikai reform nélkül, Gazsó és társai úgy vélték, hogy a gazdasági és a politikai reform mellé oda kell helyezni az oktatás reformját. E nélkül nem lehetséges se a gazdasági-társadalmi egyenlőtlenségek felszámolása, a nép tehetséges lányainak és fiainak beemelése a társadalom magasabb státusaiba, se azoknak a tudásoknak és készségeknek az elsajátítása, amelyek nélkül nem vihető végbe az évszázados modernizációs folyamat, felzárkózás a fejlettebb s tanultabb nemzetekhez. Másokkal együtt vallotta, hogy először meg kell ismerni, fel kell tárni a magyar iskolarendszer helyzetét, szerkezeti problémáit, majd a diagnózis után, részletesen ki kell dolgozni az átfogó oktatási reform intézményi és szellemi kereteit.
A nyolcvanas évek közepén, művelődési miniszterhelyettesként lehetőséget kapott arra, hogy elképzeléseit megvalósítsa a közoktatás reformjának keretében. Neki és kollégáinak köszönhető, hogy a politikai rendszerváltozás előtt már végbemehetett a rendszerváltás az oktatásban. Az általuk kidolgozott törvénynek és a körülötte folyó szakmai vitáknak volt köszönhető, hogy reformharcok kezdődtek az iskolákban, hogy e megrögződött, neobarokk, poroszos és egyben anyagilag és szellemileg lepusztult iskolai közösségek magukra találtak. Folyamatossá vált a dialógus nemcsak a pedagógusok közt az iskolákban, hanem az iskolák között is, párbeszéd folyt az oktatáskutatók és a különböző programokkal kísérletezők között. Soha annyi oktatási és nevelési kísérlet nem indult. Ezért is válhatott az 1989-es „megállapodásos forradalomnak” egyik gyújtópontjává a tanárok, a közép- és főiskolák mozgalma.
Gazsó Ferenc az oktatáspolitika ikertestvéreként kezelte az ifjúság szocializációjának, az ifjúságpolitikának a kérdéseit. Így válhatott az ifjúságszociológia műhelyének is alapítójává és vezetőjévé. Mitől válunk olyanná, amilyenekké lettünk? A honnan, milyen környezetből, milyen feltételek közül indulók hová és hogyan érkeznek? Gazsó műhelyének elfogulatlan kiválasztott tagjai, résztvevő megfigyelői lehettek a Bibó Kollégium, majd a Fidesz alakulásának és működésének. De ez az őszinte baloldali, aki őszinte szenvedéllyel vetette bele magát az állampárt megreformálásába, aki valamennyi 89-es tisztességes mozgást pártolt, el se tudta volna képzelni, hogy mi lesz azokból, akik a szeme előtt váltak ifjú politikussá.
Ottlik és Esterházy gyilkos iróniával és nyelvi leleménnyel írták le történeti osztályuk hibáit és erényeit, vállalva a nehéz felelősséget. Bibó és Kosáry, Mészöly és Hankiss tárgyilagos tisztességgel és fájdalmas felelősséggel írtak a középosztály és a belőle sarjadt értelmiség meghasonlásairól. Gazsó, mint annyian mások, akik a faluból vagy a városszélről jöttek, legyen az Békésszentandrás vagy Szajla, Hercegkút vagy Tótkomlós, s váltak első generációs értelmiségivé, megjárta a Rákosi-, a Kádár-, a rendszerváltás-, majd az Orbán-rendszer utcáit és zsákutcáit. Együtt vagyunk a nemzet. Hitt és csalódott. Reménykedett és reményt vesztett. Mindig épített és soha nem rombolt – de látnia kellett, hogy amit épített, újra meg újra lerombolják. Meg kellett tapasztalnia, hogy alcsúti és pápai fiúk miként válnak urakká, harácsolókká, országvesztőkké. Gazsó Ferenc öregen és betegen se adta föl: emberi és szakmai közösséget teremtett maga körül. Fenntartotta a tisztesség, a becsület, az együttérzés, az őszinteség kisvilágát, mikroklímáját egy tisztességtelen, becstelen, kegyetlen és hazug nagyvilágban. Az ész és a szeretet fegyvereivel küzdött a betegség hatfejű és az Orbán-rendszer tizenkétfejű sárkányával. Nem csorbult, nem régi fegyverek ezek, hanem új időké és új hősöké.
Álljon itt, mert megérdemli, Juhász Gyula Eötvösről írt néhány sora: „Mint a hű tanítvány, úgy állunk előtte, / Hiszen ő e nemzet nagy, bölcs nevelője, / Szelíd és jó mester. / Élete tanulság, emléke örökség, / Úgy daloljuk őt, mint új idők új hősét, / Ki új díszt adott e nagy, szent szónak: Ember!”
Gazsó Ferencnek és kollégáinak köszönhető, hogy a politikai rendszerváltozás előtt már végbemehetett a rendszerváltás az oktatásban
2018.07.19 09:57
Frissítve: 2018.07.19 09:57

Kutyasors

Oroszországban még nem volt külföldi vendégsereg a stadionok környékén, március lehetett, koratavasz, talán még hó is fehérlett a fagyos utakon, de már a brit Guardian, a Washington Post, a párizsi Libération, sőt a Moscow Times is azt írta, hogy a hajnali pirkadatban rejtélyes kommandók pásztázzák a meccsekre kiszemelt pályák környékét. Kóbor kutyákra, bolyongó macskákra vadásztak. Ezrével hajszolták a szerencsétlen állatokat, és vagy elvitték őket valami rejtekhelyekre, vagy ha nem volt elég idő az összeterelésükre, a helyszínen pusztították el őket.
Városonként változott a kép. A Guardian szerint Kalinyingrádban, Nyizsnij Novgorodban főként a frekventáltabb tájakon gyűltek az áldozatok, hogy mire érkezik a látogató vendégsereg, ne lehessen része a legcsekélyebb kellemetlen látványban se. A kósza hírek eljutottak a FIFA illetékes szerveihez is, és a Washington Post szerint a VB szervező bizottsága kapcsolatba lépett a meggyanúsított városok vezetőivel, nyilatkozatot várt tőlük arról, hogy garantálják, „semmiféle gyötrelem nem érheti az állatokat”. Franciaországban Belfortból, Pontarlier-ből és más városokból több civil szervezet küldöttségeket menesztett a hírbe hozott orosz tájakra, hogy meggyőződhessék, ez a fajta „eutanázia” rémhír csupán, a valóságban nem létezik. A szorongásra az adott okot, hogy Szocsiban 2014-ben kiderült, az olimpiai versengések előtt egy Basya nevű szervezet minősíthetetlen módszereket alkalmazott a kóbor állatok eltüntetésére.
A világbajnokság után a szinte hihetetlen vádak újult erővel bukkantak föl ismét a tudósítások között. Akadt persze kételkedő hang is, mondván, megtörténik gyakran, hogy rosszindulat vezeti a híresztelőket, különösen olyan időben, mint ez a jelenlegi is volt, amikor a sportrendezvényt szokatlanul sok diplomáciai esemény is kísérte. Voltak,  akik abban bíztak, elröpül az idő, jönnek majd a hivatalos körökből származó tényszerű cáfoló kommünikék, amelyek rámutatnak a cáfolhatatlan valóságra.
Akadtak ilyenek, hogyne lettek volna, csupán egyvalami volt, ami fékezte kissé jóindulatukat. Az a Moszkvából keltezett néhány kurta sor, amely nem tényeket szögezett szembe az állítottakkal, mindössze arra szorítkozott, hogy ha lett volna is bármi megdöbbentő, ha valóban lett volna, ahhoz az orosz kormányzatnak a világon semmi köze.
Rejtélyes kommandók pásztázták a pályák környékét. Kóbor kutyákra, macskákra vadásztak
2018.07.19 09:49
Frissítve: 2018.07.19 09:49