Hosszú oldal - Fecskéink

Publikálás dátuma
2018.06.19 08:03

Fotó: /

A lépcsőház visszhangzik, a vörös kő hozza a hangot felém, egészen a második emeletig.

„Hogy döglöttél volna bele a tojásba, te kis féreg, a kurva anyádat!”

Épp szellőztetek, és bár odabent szól a zene, a veretes szavak így is eljutnak a fülemig.

„Takarodjatok innen mind!”

A társasház bejáratánál, a kukák előtt a földszinti szomszéd úgy csapkod rikácsolva egy partvissal, mint aki megháborodott. A fa nyél újra meg újra nekicsapódik a piszkossárga falnak, az a csoda, hogy nem hullik le a nyomán a vakolat. A boltív egy másik hangot is visszaver. Rémült, sikoltásszerű madárhangokat: a plafon alatt két fecske hadakozik a nővel, igyekezvén elkerülni, hogy agyoncsapják a partvisnyéllel. Nem gondolkodom sokat, mezítláb rohanok le a földszintre, hogy véget vessek a perpatvarnak.

„Csak egyszer kapjalak el, megetetem a szarodat veled, te…”

A szomszédasszony ki van pirulva. Egyrészt a hadonászástól, másrészt a dühtől, amivel legszívesebben felperzselné a két szerencsétlen madarat fészkestül, mindenestül. Kérdezem, mi a problémája.

„Összeszarják a lépcsőházat ezek az undorító kis dögök” – bök a partvissal a bejárati ajtó felé, ahol a sarokban, a magasan álló fészek alatt kétségtelenül látható némi madárürülék. A füstifecske védett madár, ötvenezer forint az eszmei értéke, mondom higgadtan, arra apellálva, hogy talán észhez térítem a nőt azzal, hogy épp százezer forintot készül agyoncsapni.

„Felőlem ki is pusztulhat mind!” – jön a sommás válasz, mire nekem is elfogy a türelmem. „A szar zavarja, de a kukából áradó dögszag nem? Hogy képtelenek szelektíven gyűjteni a hulladékot, az nem gond? Hogy a rohadó dinnyelé ki van folyva végig a lépcsőn? – kérdezem. – Engem meg az zavar, hogy maga az udvaron, az ablakom alatt dohányzik, és elhajigálja a csikket.”

A partvis megáll egy pillanatra a levegőben, mintha a nő azt fontolgatná, hogy mégis engem csap agyon, nem a fecskéket, elvégre nekem mégiscsak kevesebb az eszmei értékem. Aztán mégse csinál semmit, leereszti a nyelet, és a méregtől fuldokolva bevonul a lakásába.

Munka után elindulok, hogy felmossak a fészek alatt, és viszek egy darab újságpapírt is, hogy ezután arra potyogjon a madárpiszok. Vajon hogy kéne belesni a fészekbe, hogy lássam, hány fióka lesz az idén, morfondírozom magamban, míg leérek a lépcsőn. De a boltív alatt csend van. A fészek nincs sehol. Rémülten kezdem nyitogatni a kukákat, hátha van valami nyom, hátha meg lehet menteni a fészekaljat, könyékig túrok a bűzös szemétbe, de semmi, egyetlen sárdarab vagy toll sem emlékeztet arra, hogy itt valaha fecskefészek volt. Hát persze, hisz én magam árultam el, hogy a füstifecske védett állat, a tettes nyilván nem akarta megkockáztatni, hogy bizonyítékot hagy, és feljelentem.

A földszinti szomszéddal másnap futok össze. „Tudja, mit mondanak mifelénk? – sziszegem felé. – Fecskefészket leverni nagy balszerencsét jelent.” A nő riadtan néz. Az ötvenezer forint nem tudta meghatni, de most láthatóan összezavartam, úgyhogy némi hatásszünet után hozzáteszem: „Halált.”

Szerző
2018.06.19 08:03

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
2018.07.18 14:00
Frissítve: 2018.07.18 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon
2018.07.18 13:58
Frissítve: 2018.07.18 13:59