Múltba révedés

Publikálás dátuma
2018.06.20 08:11

Fotó: /

Meglehet, a hatalom propagandistái néha maguk is érzik, nem elég meggyőzőek az aktuális jelszavak, nem rémisztenek kellőképpen a kijelölt ellenségek. Még tart a sorosozás, még harcban állunk Brüsszellel, az ENSZ-szel és általában mindenkivel, aki mást mond és akar, mint mi, de érzik, a kampány kifulladhat. Persze, hatásos volt a választás előtt, meg is lett az eredménye, de kellene valami más, valami új is. Csakhogy nincs.

Marad a múlt. Azt mindig elő lehet venni. Bizonyítandó, hogy a hatalom mai birtokosai mennyivel különbek, mint elődeik voltak. Eklatáns példája volt ennek a jövő évi költségvetés benyújtása. Akkor sem tartották elegendőnek az újnak látszó, de régi jelszót, hogy a tervek mekkora biztonságot jelentenek népünknek, nemzetünknek és minden egyes egyedének. Így másnap reggel a Kossuth rádióban hosszú összeállítás idézte fel, hogy a 2010 előtti - szocialista vezetésű - kormányok milyen bűnöket, sőt hibákat követtek el a büdzsé örvén. Ezzel is igyekeztek a hallgatóba sulykolni, hogy ilyesmi az utóbbi nyolc évben nem fordulhat elő, vagyis a jelenlegi rendszer minden eddigiek legjobbika.

A mind gyakoribb múltba révedést kizárólag az indokolhatja, hogy a jelenről és a jövőről nincs érdemi mondandójuk. A történelmet és a közelmúltat csak arra igyekeznek használni, nehogy túlzott nosztalgia vegye körül azokat a - számukra mindenképpen - átkos időket, amelyekkel netán maguk is kapcsolatban voltak. S talán benne élve másképp is ítélték meg, mint ahogy napjaink kommunikációja megkövetelné.

A múltba révedés egyik nagymestere, Kövér László így jut el odáig, hogy felveti, korunk "hideg polgárháborúval" fenyeget. Mivel nem hajlandó mindenki úgy gondolkodni, ahogy azt a hatalom - a nemzeti együttműködés rendszere - megkövetelné. Szerinte nem lehet demokrácia sem, ha nincs egyetértés alapvető kérdésekben. Egyébként Horn Gyula egykori miniszterelnök 56-os szerepére utalva jut el a rémisztő végkövetkeztetésig, miszerint mindaddig megmarad a "demokratikus keretek között zajló polgárháború", amíg a kommunizmus idejében gyökerező "antagonisztikus ellentét el nem tűnik a magyar politikából". Az pedig különösen szép - és következetes -, hogy egy interjúban a házelnök viszont azt mondja, nosztalgiával gondol vissza Horn Gyulára, mert - szavai szerint - ő egy fény az éjszakában a mai baloldali politikusokat nézve.

Bizony, nem könnyű ma (sem) politikusnak lenni. Nemrég volt a trianoni emléknap, aztán Nagy Imre kivégzésének hatvanadik évfordulója, s az ország mai vezetői elvárták maguktól, hogy mindkettőről értékítéletet mondjanak. Különösen azért, mert addig sem kellett napjaink gondjaival, problémáival, eseményeivel foglalkozni. A folyamatosan a múltat idézők aligha találkoztak egy száz év előtti ír szerző bölcs mondatával. "Nem a múltba révedés tesz minket bölccsé, hanem a felelősségünk a jövő iránt” - írta egykor G.B. Shaw.

Most más idők járnak. Magyaros a történelmünk, a demokráciánk is, ha akarjuk, akár hideg polgárháborút is vizionálunk. Miénk az ország. Még a múlt is.

Szerző
2018.06.20 08:11

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
2018.07.18 14:00
Frissítve: 2018.07.18 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon
2018.07.18 13:58
Frissítve: 2018.07.18 13:59