Szent Szájpadlás, az ízes tárlat

Publikálás dátuma
2018.06.20 07:45
FOTÓ: HANNEKE WETZER
Fotó: /
Hat ország húsz alkotója bizonyítja be a Santopalato című kiállításon, hogy az étel nem csak az éhség csillapítására szolgál.

Az ételt nemcsak elfogyasztani, de kiállítani is lehet, rámutatva annak számos kulturális, mikrobiológiai és társadalmi vonatkozására. A Santopalato című tárlaton hat ország húsz művésze bizonyítja be, hogy a sütés-főzésből, a tálalás módjából vagy az étkezésből számos következtetést vonhatunk le egy adott társadalomról vagy magáról az emberről. A Santopalato vagyis a „Szent Szájpadlás” című kiállítás mellesleg a futuristák előtt tiszteleg, akik az ételeket a művészet alapanyagának tekintették, és az étkezéshez kapcsolódó szabályokat is átértelmezték. Sőt, Marinetti, a mozgalom atyja még szakácskönyvet is kiadott, 1931-ben Torinóban pedig megnyílt a Santopalato nevű futurista étterem, ahol az enteriőr és a fogások is Marinetti művésztársainak alkotásai voltak.

A kiállítás két helyszínen tekinthető meg, a Koreai Kulturális Központban az élelem kulturális identitáshoz kapcsolódó jelentései kerülnek előtérbe, míg a Stúdió Galériában az étkezés ökológiai vonatkozásairól esik szó. Az első helyszín egyik legérdekesebb kiállítási tárgya egy laboratóriumi szerkezetet idéző installáció, a koreai Jiwon Woo alkotása, mely arra tesz kísérletet, hogy családtagok kezén található mikroorganizmusokat lepárolja és megőrizze. Az Egyesült Államokban élő művész szerint ugyanis egy étel elkészítésénél nemcsak a recept, a kulináris hagyomány a meghatározó, hanem a szakács bőrén található organizmusok is. Koreában utóbbira külön szót, „kéz-íz” (koreaiul: Son-mat) használnak, jelezve, hogy nem mindegy, hogy az anya, a nagymama vagy valaki más készíti el a rizsbort, a kimchit vagy az almáspitét. Jiwon Woo ezért úgy határozott, megépíti az installációját, így legyen bárhol a világban, az otthoni ízeket bárhol „felidézheti”. Egy kutatás keretében különböző országokban élő koreai családok tagjainak a kezén található mikroorganizmusokat tenyésztett ki, és vizsgált meg az Utrechti Egyetem mikrobiológiai laborjával.

Ugyancsak kísérleti jellegű Lepsényi Imre videómunkája, mely a gasztronómia és az energetika közötti összefüggésekre kérdez rá. A videó négyosztatú képernyőjének mindegyik mezőjében egy-egy nemzet húsból készült levese fő, miközben a képek sarkában egy számláló jelzi a főzés során felhasznált elektromos áramot. Így derül ki, hogy a vietnámi pho bo, a mexikói caldo de res, a francia pot au feu vagy a magyar marhahúsleves készíthető el takarékosabban. Esterházy Marcell videóinstallációja már személyes oldalról közelít a kulinária tematikájához: a generációk közötti kommunikáció és interakció elidegenedéséről ad számot. A felgyorsított tempójú videón egy családi ebédet láthatunk, de a képkivágatban csak a nagyapa látszik, aki lassan kanalazza levesét, miközben körülötte diskuráló családtagok gyorsan pergő beszélgetése és kapkodó mozgása látszik és hallatszik.

A személyes dimenziót hangsúlyozza Barakonyi Szabolcs vidéki kistelepüléseken és Budapest külső kerületeiben készített dokumentarista fotósorozata is, melyen egy jellegzetes fagylaltoskocsi, és a rá várakozó alakok jelennek meg. A Szólj anyádnak, hozzon pénzt! című széria képein a sárga gépjármű érkezése közösségi élményt teremt, és mintha rejtett módon egy szebb, jobb világ ígéretét hozná el a várakozó falusiaknak. Gőbölyös Luca fotóin is fontos szerepet kap a szimbolika, ő az útszéli csárdák és kifőzdék jellegzetes reklámfiguráit örökíti meg, rámutatva arra, hogy az épületek előtt pózoló szakácsok, pincérek és pincérnők már a kulturális örökségünk részévé váltak. Az étkezés azonban a személyes és közös történelemmel is összefüggésbe hozható: Szabó Eszter Ágnes Rekonstrukció – Ajándék a koncentrációs táborból című műve egy újra elkészített háborús csokoládén keresztül idézi meg a Don kanyart és a mauthauseni koncentrációs tábort megjárt nagyapja emlékét.

A Stúdió Galéria kiállításán a személyes élettörténetek helyett az ökológiára helyeződik a hangsúly, így a művek az ételhez való hozzáférés lehetőségeire, a fogyasztás környezeti hatására koncentrálnak. A Grombolódás nevű csoport alkotói például egy gombaládát állítottak ki, melybe különböző „már nem használatos” műtárgyakat helyeztek el laskagomba-spórák társaságában, megfigyelve, hogy a növény hogyan vonja be, értelmezi újra azokat. A német biodizájner Daniel Parnitzke is hasonló módszerrel élt: ő a tárlatra egy házi gombatermesztésre alkalmas objekttel érkezett. A dizájntárgy apró műanyag kamrákból áll, melyekben gombafonál alakítja át a feleslegessé vált kávézaccot. Néhány hét múlva pedig remélhetőleg szüretelhetővé válik a laskagomba. A futuristáknak biztos ízlene.

Infó:

Santopalato

Koreai Kulturális Központ

Nyitva: július 31-ig,

Stúdió Galéria

Nyitva: június 30-ig.

Kurátor: Szalipszki Judit

Témák
2018.06.20 07:45

Marica a hegedűben – Játék a női hódítással

Publikálás dátuma
2018.07.20 12:50

Fotó: Seefestspiele Mörbisch/ Jerzy Bin
Mörbischben a Fertő tóra épített hatalmas színpadon augusztus végéig a Marica grófnőt adják. A látványos produkció koreográfusa magyar, Bodor Johanna.
Földön elszórt piros szívek, fölötte a Marica grófnő plakátja festménykeretben, a mörbischi fesztivál főbejáratánál. Ez a plakát jól leképezi a nagy hagyományokkal rendelkező osztrák operettfesztivál mottóját. Vagyis a szemre és a szívre szeretnének elsősorban hatni. A látvány és a szerethető történet számít leginkább. Bár a Mörbisch See Festspiele tavaly kinevezett új művészeti vezetője, Peter Edelmann bizonyos mértékig szeretne újítani és a fiatalokat is megcélozná, nyilván a kettő között kell egyensúlyoznia, tehát a törzsközönséget és az új nézőket is meg kell szólítania. Karl Absenger rendezésén látszik, hogy mind a két irányt figyelembe veszi. De azért a hagyományoktól való eltérés legalábbis színházi értelemben még inkább óvatoskodó, mint merész. Rögtön az elején a Fertő tóra épített hatalmas, háromezer ötszáz négyzetméternyi színpadon egyt óriási hegedű tetejéről (díszlet: Manfred Waba) a cigány asszony énekli jóslatát. A látvány egészen megkapó és nagyszabású, meg is szabja a jelmez ( Karin Fritz), a koreográfia (Bodor Johanna) és az énekesek jelenlétének léptékét. Első a hatás. Persze ehhez járul a profizmus, amire Mörbischben kényesek, felvállaltan kedvezni szeretnének a közönségnek, de egy bizonyos minőséghez ragaszkodnak. A főszereplők elsősorban operaénekesek és operai hangterjedelemmel is bírnak, ez igaz a premier szereposztására is. A Maricát alakító Vida Mikneviciute tagja volt korábban a zürichi és a hamburgi operaháznak, 2011 óta pedig a mainzi opera együttesét erősíti. Elsősorban az énekléssel tűnik ki, de játékában jól megmutatja, hogy egy nő miként képes használni a nőiességét, illetve a hódítás és az ezzel való játék érzékeny eleme lesz az előadásnak. A Zsupánt játszó Christoph Filler pedig szintén kötődött a zürichi operához, most pedig Münchenben van állandó szerződése. Mörbischben a nőért rivalizáló és küzdő férfit ábrázolja, de ő is elsősorban a dalokban otthonos. Persze mint színésztársai, nincs könnyű helyzetben a hatalmas játéktér miatt. 
A Tassilo grófot megformáló Roman Payer tag volt Bécsben, Augsburgban és Coburgban is. Ő már szenvedélyesebb, megjegyezhetőbb. Több színt mutat a szerelméért szintén ragaszkodó férfi szerepében. Az énekesi teljesítményére sem lehet panasz.  A főszereplők közül leginkább a Lisát játszó Rinnat Moriah, aki Milánóban, Berlinben és Chicagóban is fellépett korábban, tűnik ki. Mintha ő lenne közülük a legoldottabb. Nyilván hálás is a szerep, de az énekesnő él is a szerethető karakter megjelenítésének a lehetőségeivel. Összességében tehát az énekesi teljesítmények dominálnak, a színészi játék inkább másodlagos, persze azért bizonyos szint elvárás.  A már említett hegedű kinyitódni is tud, kár, hogy becsukódni nem. Energikusak, sokszínűek és látványosak Bodor Johanna koreográfiái. És ami a végén mindent visz, a Mörbischben elmaradhatatlan tűzijáték, sőt vízi játék, hiszen a szökőkutakból is zenére tört fel a víz. A vendégek pedig csakúgy mint az előadás előtt a csaknem éjfélig tartó produkció után is ráérősen fogyasztanak a fesztivál vendéglátóhelyein. A hatalmas hegedű pedig méltóságteljesen várja a következő napi közönséget az egyre hűvösebb tavon.

Szép város Kolozsvár

Bodor Johannát Kálmán Imre lánya, Kálmán Yvonne ajánlotta a mörbischi fesztiválvezetők figyelmébe, miután látta A chicagói hercegnő című előadást a Budapesti Operettszínházban és amelyet Johanna koreografált. A Budapesti Operettszínház balettigazgatója a beküldött videófelvételek alapján több jelölt közül végül meg is kapta a megbízást a Marica grófnő koreografálására. Most dolgozott először Mörbischben. „Huszonöt éves koreográfusi pályámon sokszor találkoztam ezzel a műfajjal, például a vígszínházi Mágnás Miskában, melyet Mohácsi János rendezett és Imre Zoltán volt a koreográfusa, neki voltam az asszisztense. Későbbiekben is sokszor előfordult, hogy operettet koreografáltam, sőt a Marica grófnőt is Szolnokon, ahol Ács János rendezte. És ha Gombrowicz Operetkáját is ehhez a műfajhoz soroljuk, akkor elmondhatom, hogy Kaposváron is koreografáltam operettet” – mesélte Bodor Johanna. "Nem értek egyet az operett műfajának a cikizésével, mert nagy kihívás ebben a műfajban is jól dolgozni" – jegyezte meg.  Mörbischben is arra figyelt különösen, hogy professzionista körülményeket teremtsen a hagyományosan Szlovákiából érkezett tánckar tagjainak. Két munkatárását – Hajdu Anitát és Kováts Gergely Csanádot - is magával vitte, hogy segítsen betanítani a negyven táncos, ötven statiszta és az énekesek mozgását. Igyekezett a folklór elemeket vegyíteni rock, kortárs és más tánclépésekkel.  Johanna kolozsvári, így különösen kedves volt számára az operett egyik nagy slágere, a Szép város Kolozsvár, amit már gyerekkorában megtanult, de csak később tudta meg, hogy ezek a dallamok Kálmán Imre operettjéből valók. „Ennél a számnál azt képzeltem el, hogy Zsupán ezt a dalt ajándékba adja Maricának, mivel el akarja őt kápráztatni, meg szeretné őt hódítani, úgy hogy közben megtáncoltatja a falu apraja-nagyját, úgy mintha az egészet ő koreografálta volna” – fűzte hozzá Bodor Johanna. 
2018.07.20 12:50

Három apa és a rommá botoxolt nagyi garantált siker

Publikálás dátuma
2018.07.20 12:20

Fotó: AFP/ Aris Messinis
A Mamma Mia! folytatása, a Sose hagyjuk abba atmoszférája sötétebb, mint az első rész, de megdolgozik a happy endért.
A Mamma Mia! első része igazi kultfilm lett Magyarországon. Elképesztő eufória kísérte, több mint 750 ezer jegyet adtak el rá, a mozik annak idején versenyeztek és nagyon nehéz volt olyan embert találni, aki nem szakértette az ABBA musicalt. Hasonló sikert a film csak Svédországban és az Egyesült Királyságban ért el. A magyar robbanás nyilván annak köszönhető, hogy a sláger és retro ideával szabályozott rádiók hazája vagyunk, ahol a hetvenes évek nagybetűs svéd popzenekara még mai is piszok menőnek számít. Phyllida Lloyd rendező művét ennek következtében nálunk a felhőtlen szórakozás szinonimája lett, ez pedig több mint remek teljesítmény egy életigenlő giccstől. Megbocsátottuk minden egyes hibáját, a logikai megbicsaklásokat és valamilyen mágikus oknál fogva nem a fejünket fogtuk, hanem együttérzően hahotáztunk, amikor például Pierce Brosnan torokból dalra fakadt.  Pontosan tíz év telt el a dicsőséges első rész premiere óta, amit meg is tudok érteni, hiszen nem volt túl egyszerű folytatni a történetet. Teljes volt a happy end, Donna (Meryl Streep) megtalálta a boldogságot Sammel (Pierce Brosnan), „lányuk”, Sophie (Amanda Seyfried) pedig elkezdhette a szerencsésnek ígérkező életét, immár három apával. Egyszóval, nem volt ezen túl sokat mit cifrázni, így az írók és a Sose hagyjuk abba alcímmel ellátott folytatás rendezője, Ol Parker, ügy döntött, hogy ugyanazt a sztorit adja elő, csak épp pepitában. Azaz, a produkció fele a múltban, egészen pontosan 1979-ben játszódik, amikor a fiatal Donna (Lily James) kikerül az egyetemről és elindul világgá: először Párizsba és onnan célirányosan a kis görögországi szigetre, ahol végül is megtalálja a helyet, ahol le szeretné élni az életét. Eközben, így vagy úgy, három különböző fiatalember ágyában köt ki. A részelteket ismerjük az első részből, de most látjuk megtörténni is azokat real time. 
A jelenben zajló cselekményszál lényege, hogy Donna már egy éve halott (nem spoiler, tele volt a média azzal, hogy Streep csak pár napot forgatott a stábbal) és lánya, Sophie újra akarja nyitni a hotelt. Hogy a problémák komolyabbaknak tűnjenek, a párja, Sky (Dominic Cooper) sincs vele, mert New Yorkban nyomul. Még a viharfelhők is gyülekeznek... Az első résznek az összes karaktere visszatér a folytatásban (akik nem tudnak énekelni, azokat most nem erőltetik), olykor nehezére is esik az alkotóknak, hogy ennyi karaktert és idősíkot mozgassanak, de egy idő után még a legzordabb kritikus is megadja magát és elkönyveli, hogy itt minden lehetséges, a mese felülírja a valóságot. Például, hogy egy emblematikus zenekar szerepel mindkét idősíkban, vagy hogy Donna egy jedi lovag képességeivel rendelkezik. A Sose hagyjuk abba atmoszférája érdekesen melodramatikus, kvázi sötétebb, mint az első rész, de legalább lehet dolgozni a happy endért. Bár igaz, az abszurditás a köbön akkor következik be, amikor megjön a nagyi bulizni, akit a rommá botoxolt Cher alakít. Annyira rosszul, hogy az már zseniális. A siker tehát újfent garantált!
2018.07.20 12:20
Frissítve: 2018.07.20 12:20