Kácsor Zsolt: Kőbányai keserű

Publikálás dátuma
2018.06.23 09:23
Népszava illusztráció
Fotó: /

Friss kőbányai lakos lett belőlem: két hete immár, hogy a X. kerület egyik tízemeletes épületének tizedik emeletéről bámulhatok egy szögesdróttal körbevett, impozáns börtönépületet, mellette meg a Kozma utcai zsidó temetőt, ami bizonyos értelemben ugyancsak börtön, de egyes vallások tanai szerint van belőle szabadulás. Négy év alatt most költöztem éppen tizedik alkalommal, és a szép Újbudáról egy kis IX. kerületi kitérővel éppen a tizedik kerületbe sikerült hurcolkodnom egy tízemeletesbe – ne mondja senki, hogy a pozitív egész számok nem tesznek meg mindent annak érdekében, hogy komolyan vegyem a számmisztikai összefüggéseiket.

Arra még nem jutott időm, hogy alaposabban fölfedezzem a környéket, de tervezem, hogy elmegyek a kőbányai sörgyárba, remélem, be lehet menni – Csehországban legalábbis voltam olyan sörgyárban, ahol az épületen belül üzemelt egy söröző, igaz, túl sok mindenre nem emlékszem belőle, mert túl jól sikerült a sör forrásvidékén tett látogatás. Két hét alatt nem sokat láttam Magyarország kőbányai arcából, de a jellegzetesebb kontúrok már kezdenek kirajzolódni, és – hát hogyan is mondjam nagyon-nagyon finoman – ha ezt az arcot sminkeli valaki, akkor kimondottan durva dörzspapírral csinálja. Megviselt, keserű nyugdíjasokat látok, meg láthatólag kispénzű, kisgyerekes fiatal szülőket, akiknek ez a környék alkalmasint még éppen megfizethető. A mindennapi utcaképhez tartoznak azok a lerongyolódott, ámbár jókedvűen kurjongató alkoholisták is, akik az Újhegyi sétányon szoktak lejmolni. Negyven és hatvan év közötti férfiak, akik a koruknál jóval idősebbnek látszanak, és sokan közülük a nap minden szakában részegek – a minap a 85-ös buszra várva megláttam három eléggé ittas pofát, és hitetlenkedve néztem az órámra: reggel 8 óra volt. Beletelt néhány napba, míg rájöttem, hogy kik hiányoznak ebből a társadalomképből: azok az öltönyös, nyakkendős, elegáns uracsok, akikkel tele a belváros, meg a pár hete magam mögött hagyott Újbuda. Szívesen mondanám, hogy tehát a magyar polgárokat hiányolom innen, csak hát ez nem volna igaz, mert a polgárt nem az öltöny, nem a nyakkendő és nem is az elegancia teszi – azt meg hagyjuk is, hogy mi teszi a magyart. A múlt héten egy közeli zöldségesnél két kisfiú vitatkozott mögöttem azon, hogy barackot vegyenek-e vagy sárgadinnyét. Amikor megláttam őket, kiderült, hogy hat-hét év körüli kínaiak, pontosabban szólva kínainak kinéző magyarok – elvégre úgy beszéltek magyarul, mint én. Nem akarnám elvenni tőlük a magyarságukat egy-egy keskenyre vágott szempár miatt. Van a közelben egy kínai gyorsétterem, szerencsére ott is szoktam látni őket – azért mondom, hogy szerencsére, mert ezen a környéken mintha csak a kínaiak volnának boldogok, vagy legalábbis elégedettek.

Meg talán az itteni japánok, de velük még nem találkoztam.

A létezésükről néhány kéregetőtől szereztem tudomást, akik arról győzködtek, hogy ha még egyszer születhetnének, akkor ők nem magyarok, hanem japánok szeretnének lenni. Adtam az egyiknek egy ötvenest, erre odajött a haverja, hogy adjak neki is, úgyhogy ő is kapott egy kis pénzt – aztán szóba elegyedtünk, és akkor vetette föl egyikük, hogy ha ő japán volna, nem kellene kéregetnie. Kérdeztem, hogy mitől olyan biztos ebben, mire azt válaszolta, hogy a japánok titokzatos hetedik érzékkel születnek: meg tudják állapítani egy kiscsibéről két másodperc alatt, hogy kakas-e vagy tyúk, és ezzel a ritka tudományukkal havonta milliókat keresnek. Nem értettem, hogy ezzel miképpen lehet milliókat keresni, mire a koldus magyarázni kezdte, hogy a keltetőkben csak a tyúknak született kiscsibéket hagyják életben, mert azok hajtanak hasznot tojás formájában, a kiskakasok azonban fölöslegesek, ezért futószalagon szét kell válogatni őket. És hát ő azt hallotta, hogy ebben jók a japánok. Ők csak ránéznek egy csibére, és tévedhetetlen pontossággal megmondják, hogy fiú-e vagy lány. Ha kiskakas, akkor küldik a halálba, ha viszont tyúkocska, akkor életben marad. Egy műszakban több ezer kiscsibét válogatnak szét, és nem tudni, hogy mi a titkuk. Rákérdeztem, hogy volna-e kedve napi nyolc órát állni egy futószalag mellett csibéket válogatva, mire bólogatott: ne vicceljen, főnök, mondta, ennél a szar életnél minden jobb. A haverja is bólogatott, és ráerősített: japánnak lenni jó, bazmeg. Miután ilyen bizalmas viszonyba kerültünk, megkérdezték tőlem, hogy van-e kedvem elkísérni őket a közeli vegyesboltba, mert ha igen, vehetnék nekik egy-egy rakétát. Még szerencse, hogy tudtam, mi az a rakéta: az a kis üveges, féldecis alkohol, amiből a hangtalan társadalom jelentős része naponta elfogyaszt egyet-kettőt-hármat, hogy a dörzspapír-élet simogatását jobban bírja. Ennek a méregnek sokfajta neve van, Újpesten például szemcseppnek hívják, de hallottam már emlegetni kis gonoszként is. Úgyhogy nemet mondtam nekik, és siettem haza, hogy az interneten utánanézzek ennek a japán csibeválogatósdi dolognak. Hátha ki lehet tanulni ezt a ritka szakmát – jobban fizetne, mint a tárcaírás.

Témák
Kőbánya
2018.06.23 09:23