Kuczogi Szilvia: Nélkülük másként látnánk Petőfit és Ózdot

Publikálás dátuma
2018.06.23 09:16

Fotó: /

"Brassaï és Kertész nélkül hiányos lenne a francia fotótörténet, Munkácsi Márton és a zseniális képszerkesztő, Stefan Lorant (Lóránt István) nélkül másként alakul a modern német és amerikai képeslapkultúra, Robert Capa nélkül nincs Magnum fotóügynökség, ami pedig a későbbi évtizedeket illeti, Lucien Hervé nélkül másmilyen lenne az építészeti fotográfia is."

Az író, festő Péntek Orsolya 1989-ig foglalja össze a magyar fényképezés történetét most megjelent könyvében. Sikertörténetet mesél el, hiszen a fotográfia, mint újfajta képrögzítési eszköz, viszonylag hamar megjelent Magyarországon: már 1840-ben kiadták Louis Daguerre könyvét.

A legismertebb dagerrotípia
A dagerrotípia szó tulajdonképpen Petőfi Sándornak köszönhetően került be a köztudatba, hiszen őt ábrázolja az egyik legkorábbi és vitán felül legismertebb magyar felvétel. Valószínűleg Egressy Gábor színész készítette. A romos, megrongálódott képet pedig Escher Károlynak sikerült újra láthatóvá tennie az 1950-es években, azóta szerepel az iskolai tankönyvekben.


Az általános iskolai olvasókönyvből mindannyian megtanulhattuk, hogy a fiatal Petőfi Sándorról készült az egyik első dagerrotípia, 1858-ban pedig már összesen tizennégy műterem működött Pesten és Budán. A nagyközönség számára is ismert fotósaink leginkább a huszadik század első felében alkottak. André Kertész, Brassaï, Robert Capa, Moholy-Nagy László, Lucien Hervé és Munkácsi Márton életművével kapcsolatban általában úgy szokás fogalmazni, hogy a fotográfia nemzetközi élvonalához tartoztak. Valójában azonban ők maguk voltak az élvonal. Ez a radikálisnak tűnő nyitógondolat már az első oldalakon szimpatikussá teszi Péntek Orsolya történeti művét. Olyan ez, mint az olimpia, ki ne szeretné azt hallani, hogy valamiben elsők vagyunk, voltunk, még ha nem is mi személyesen, de valaki, hazánkfia.

A 20. század második felétől aztán szétvált az egyetemes és a magyar fotográfia története. "Bár egy-egy alkotónk ért el sikereket külföldön, az egyetemes fotótörténet fontos fejezeteit már nem magyar vagy magyar származású alkotók írták, bár a 80-as években készült hazai fotók között remek munkák is akadnak. A szovjet blokkban létrehozott értékek nem artikulálódhattak megfelelően Nyugat-Európában és Amerikában, illetve csak később, az 1990 utáni időszakban sikerült egyeseknek az áttörés"– állítja, talán kissé sommásan Péntek.

"Amikor 1826-ban Joseph Nicéphore Niépce-nek sikerült nyolcórás expozícióval képet rögzítenie, szó sem volt még művészi célról, csak egy technikai újdonság kezdett körvonalazódni. Nem sokkal később a Francia Akadémia állásfoglalást tett közzé, amelyben kijelentették, hogy a fotó nem művészet. Ezt egyesek vitatták, a vita pedig hamarosan átlépte a francia határt. A fényképészetet mint technikát sokféleképpen használták a kezdetekkor is: Munkácsy Mihály a vázlatrajzolást váltotta ki, de kiadta gebinbe egy miskolci fényképésznek, mások valóban portrézásra használták, így maradt fenn a Jókainé Laborfali Rózáról készített kép is. Ugyanakkor Orbán Balázsról feljegyezték, hogy a korabeli nehéz felszereléssel képes volt órákig hegyet mászni, hogy a legjobb szögből rögzíthessen egy tájat. Nemcsak portrék vannak tehát a korabeli fényképek között. Az akkori politikai elit arcképcsarnoka leginkább társadalomtörténeti és kultúrtörténeti szempontból izgalmas az utókornak." Ezzel válaszolt a szerző lapunk felvetésére, miszerint a könyvet lapozgatva szembetűnő, hogy a fényképezés kezdeti korszakában főként családi albumok és politikusportrék készültek, megrendelésre.

Celebek és ikonok
A politikusok, a véleményvezérek és a sztárok hamar felismerték a fotóban rejlő népszerűségnövelő potenciált. Balogh Rudolf és az általa megteremtett magyaros fotográfia korabeli országimázsként is működött, a külföldi lapok is áradoztak technikai megoldásairól. Brassai Párizsban Picasso egyik személyes fotográfusa volt, Munkácsi Márton pedig egy életművet alapozott amerikai sztárok fotózására.

Logikusnak tűnik, hogy a fényképezés technikai fejlettsége és az ábrázolás tárgya szükségképpen együtt változik. Érthető, hogy amíg 10-15 másodpercig tartott az expozíciós idő, addig a háborús tudósítók nem küldtek akciófotókat. A 19. század végén kollégáink még nem a frontvonalból tudósítottak, hanem a hátországot dokumentálták, beállított képeken. Magyarországon először a krími háborúról jelentek meg a lapokban felvételek. Ezek szerint az ezeket készítő Szathmári Pap Károly volt az első kiküldött hadi tudósítónk? "Szathmári a román uralkodóknak dolgozott – válaszolt Péntek Orsolya. - Először a krími háborúban fényképezett, de az ő esetében szó sem volt a mai értelemben vett háborús fényképekről, aminek technikai oka van, ezt jól látják. A szemben álló felek táboraiban fotózott, és az 1855-ben összeállított albumai egész Európába eljutottak."

A háború és a sport mellett mindig is esküvők, temetések, szüreti bálok és partik szerepeltek a leggyakrabban a fotózandó témák listáján. Kérdés, változott-e a családi és társadalmi események rögzítése az elmúlt 150 év alatt? "Az emberi természetből adódik, hogy elsősorban saját magát és családját igyekszik megörökíteni vagy megörökíttetni, a sajtó természetéből pedig, hogy a szenzációt akarja megmutatni, ez nyilván megmutatkozik a fennmaradt fényképek műfajában is. Alig hiszem, hogy ebben az idők során lényeges elmozdulás történt volna. Csak a mai kor embere nem műterembe megy, hanem szelfizik egyet. A különleges témákat nem az idő múlásában, hanem az egyedi életművekben kell keresni. Klösz György például egyértelműen városfotós volt, Pécsi József pedig megteremtette a magyar reklámfotográfiát."

Ebben a felsorolásban - ellentmondva a szerző kijelentésének a rendszerváltás előtti korszakról - nem feledkezhetünk meg két alkotóról, Benkő Imréről és Korniss Péterről. Az MMA nemrég alakult könyvkiadója komoly albumban jelentette meg az idei könyvhétre Palotás János Benkő Imre monográfiáját, Élet-mű címmel. A dokumentarista fotográfia mesterének legismertebb alkotása ózdi sorozata. Az egykor dicső acélvárosban több ezer ember történetét követte végig kilenc éven át az utcára kerülésükig, de az ő képein keresztül marad fenn a Sziget első éveinek hangulata is. Korniss Péter életművének jelentős része szintén a rendszerváltás előtt született. A magyar munkásábrázolás és a szociofotó csúcsaként szokás emlegetni a Skarbit András szabolcsi ingázóról tíz éven át készült fényképsorozatát.

Vajon a valóságábrázolás igényével készülő képek miként tudnak művészivé válni? "Nehezen lehetne arra válaszolni, hogy Angelo, Brassai, Kertész egyes képei eléggé művésziek-e, gondoljunk Kertész Víz alatti úszójára például. (Ő maga azt mondta: én soha nem dokumentálok, hanem értelmezek a képeimmel. Azt értelmezem, amit egy adott pillanatban érzek. Nem azt értelmezem, amit látok, hanem amit érzek.) Évtizedek alatt sem sikerült egyértelműen meghúzni a határt riportfotó és művészfotó, riporter és művész között. Van egy olyan érzésem, hogy az egyes alkotók attitűdje határozza meg, hogy milyen műfajban működnek. Csak egy-egy képet lehet szerintem ide vagy oda sorolni, nem feltétlenül egy egész életművet.” - világít rá az alkotói folyamatokat belülről ismerő Péntek.

A könyv fontos szerkesztési elve volt a női fotósok felfedeztetése, tudtuk meg a szerzőtől. "Besnyő Éva, Ylla, Ata Kandó, Kálmán Kata vagy Máté Olga neve talán ismerősen cseng a szakmai berkeken túl is, de a munkásságuk nem annyira – ebben szerintem az a hozzáállás a felelős, amely eleve leértékel mindent, amit nők hoztak létre Magyarországon a művészeti életben. Az ő életművüket tudatosan akartam visszaemelni a köztudatba. A kötetben külön fejezetet kapott Kinszki Imre, az ő hagyatékát is illő a kulturális emlékezetünk részévé tenni."

(Péntek Orsolya: A magyar fotó - 1840-1989, Látóhatár Kiadó, 2018)

2018.06.23 09:16

A sikerszerző, akit nem vettek fel a Magyar Írószövetségbe

Publikálás dátuma
2018.07.22 14:00

Fotó: Népszava/ Szalmás Péter
Debütáló kötete 44 éve jelent meg, most 74. életévében jár. Nemere István azóta megírt hétszáznál több könyvet.
Nemere István első regénye, A rémület irányítószáma a Magvető Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1974-ben. Ez azt jelenti, hogy az egyik legismertebb és legnívósabb, alapvetően szépirodalmi kiadónál kezdte írói pályafutását. Ezután átlagosan havi két regényt írt. Májusban – néhány nappal azt követően, hogy megjelent a 700. kötete – már a 701. is a boltokba került, a 702. pedig az Ünnepi Könyvhétre időzítve jött ki a nyomdából (a világrekordot a II. Erzsébet brit királynő által a Dame előnév viselésére jogosított Barbara Cartland brit romantikus regényíró tartja, a 2000-ben, 98 évesen elhunyt szerző 723 regényt publikált).
Aki 702 könyvet jegyez, nem csak gyorsan ír, valószínűleg ért az eladáshoz is. Nemere könyveit az évek során tucatnyi különböző kiadó adta ki, saját – kiadói eladási adatokon nyugvó – becslése szerint műveit 12 millió példányban értékesítették pályakezdése óta. (A szám nem meglepő, ha figyelembe vesszük a publikált könyvek számát.) Ezek jelentős hányada sci-fi, ebben a műfajban alkotta legmaradandóbb írásait. Mivel Nemere István a magyar sci-fi irodalom külön utat bejáró alkotója, sajátos pályája sajátos értékeket rejt. „Az alkotói út első két évtizedében, az 1970-es és 1980-as években nagyon népszerű író volt, de a kor kritikairodalmában ez nemhogy erény lett volna, inkább gyanússá tette. Első nagy csalódásai után belenyugodott abba, hogy külön utat kell bejárnia, így ebből kovácsolt erényt” – állítja S. Sárdi Margit irodalomtörténész. Ugyanakkor szakmai mellőzöttségéhez, el nem ismertségéhez hozzátesz az is, hogy a krimi és a sci-fi is alábecsült műfaja az irodalomnak. Ezen a törekvésen változtatott a Zsoldos Péter-díj életre hívása, amely a magyar sci-fi legjobbjait hivatott díjazni, ezt az elismerést 2005-ben Nemere István is megkapta az Időhajó című novellájáért. Nemere pályakezdésétől az 1980-as évek második harmadáig számított sikerszerzőnek, de az irodalomtörténész emlékeztet arra, hogy máig népszerű író, de már nem a sci-fi olvasóközönségét célozza meg. S. Sárdi úgy látja, Nemere olyan generációhoz tartozik a sci-fi irodalmon belül, amelynek mára kevés élő tagja van, és még kevesebb aktív szerzője: ekképpen minta és tanú egy személyben. „Számos kiváló novellája és néhány kiváló regénye van. Pályája elején a problémaérzékenysége tette vonzóvá (például az olyan témák, mint a különböző kultúrák együttélése, hatalom és erkölcs kettőssége), sikerének egyik titka, hogy a sci-fit ötvözte a krimitechnikával, alkalmazta a varázsmese szerkezetét a regényeiben (akár tudatosan, akár nem), ez pedig kiváló szerkezetet eredményezett” – teszi hozzá. S. Sárdi tanulmánya világított rá először arra, hogy Nemere tudományos-fantasztikus regényeinek jellemzője a nyelvi tudatosság. Sci-fijeiben egyensúlyban áll a beszélt és az irodalmi nyelv, pontos a nyelvi archaizmus és a szleng.
1987-ben jelent meg a Terra című sci-fi regénye, és nagyjából ekkortól Nemere egyéb műfajokban is elkezdte ontani a könyveket: a kalandregények, kémtörténetek, romantikus ponyvák, dokumentum/történelmi regények mellett kevesebb időt szánt a sci-fi művekre. A rendszerváltás időszakában fantazmagóriának hatott, egzotikusnak tűnt, hogy a távoli jövőben élő űrvándor históriája környezetvédelmi intelmeket is tartalmazott, ma ezt erénynek neveznénk. Ennek ellenére a regény némileg alulmúlja a korábbi Nemere-sci-fik színvonalát, bár későbbi korszakaiból is vannak kiváló tudományos-fantasztikus regényei. „E korszaktól kezdve viszont, ha nem is nagy számban, de mégiscsak rendszeresen alkotott sci-fi novellákat. És novellaíróként Nemere nagyszerű. Novellái tömörek, érzékenyek, példaszerű a szerkezetük, sokszor líraiak, bölcsesség és az élet rendíthetetlen szeretete sugárzik belőlük. A háború 11-kor kezdődik, a Mindenből csak egy, az Apóka mesél például emlékezetes munkák” – állítja S. Sárdi. Mégis, úgy látszik, manapság nincsen nagy igény a sci-fire, mert Nemere a 2008-ban megjelent Időrabló óta nem állt elő klasszikus sci-fi regénnyel.
Az, hogy Nemere ráállt a gépi termelésre (bevallása szerint napi 40-45 ezer karaktert ír, a hét mindegyik napján, párhuzamosan dolgozik a műveken), nem segítette, hogy a sci-fi kanonizált figurája lehessen. A szakmai elismerés mellett a Galaktika folyóiratban való rendszeres megjelenése növeli reputációját, de az szintén nem tisztázza megítélését, hogy egyetlen sci-fi irányzathoz sem sorolható (korai korszakaiban a Magyar Írószövetség íróiskolája tetten érhetően hatott rá). Többek között ezért is példaértékű, hogy az Írószövetség sci-fi szakosztálya 70. születésnapján másfél órás esttel köszöntötte a szerzőt, továbbá a szervezet felajánlotta, hogy tagjának fogadja. Ezt azonban Nemere István visszautasította, mivel pályakezdőként nyolc éven keresztül sikertelenül jelentkezett a Magyar Írószövetségbe.
2018.07.22 14:00
Frissítve: 2018.07.22 14:56

Miniatúra: Horn Gyula, az igazi reformkádárista

Publikálás dátuma
2018.07.22 12:00

Fotó: Magyar Fotóarchívum/
„Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt.”
1994-ben nyarán nagyobb legitimációval érkezett, mint Németh Miklós hat évvel korábban, és még koronát is viselt. (Balesetet szenvedett, s a fejére egy rögzítő szerkezetet erősítettek.) A választási hadjáratban rég nem hallott hangokat hozott vissza. Sok intellektuális szövegelés helyett egyszerű beszéd: ez a Gyula a mi emberünk. Ha tódított, elég egyszerűen tette, szakított a neoliberálisok által kedvelt válságkommunikációval, nem riogatta a népet a várható nehézségekkel. Ígért és ígért, hol keveset, hol sokat. Olcsó és biztos kenyeret, igazságot, s hogy végre szóba fognak állni az egyszerű emberekkel. Gazdaságpolitikai körökben ugyan felháborodás fogadta a „háromhatvanas” kenyeret, pedig az emberek szerették ígéretének hangulatát, és nem is voltak egészen ostobák, ismerték a környezetüket, lehetőségeiket. Természetesen a soha vissza nem térő Kádár-kor igézete meg az Antall-kormány bizonytalankodása hajtotta a rá szavazó milliókat, és még tartott a gyötrő transzformációs válság, amelyért elégtételt akartak venni a választók.

Hagyjuk a múltat!

Horn Gyula nagy utat futott be. Fiatalkori történeteit mellőzve említem meg, hogy korabeli külügyi szervezetekben dolgozott. Arrafelé is érlelődtek a változások, mindenekelőtt a nyugati nyitás, a szomszédságpolitikában a bátortalan kisebbségvédelem, a diplomáciai kapcsolatok felvétele olyan, korábban Moszkva ösztönzésére kitaszított országokkal, mint Izrael, Dél-Korea és halkabban Tajvan, Dél-Afrika. A párt (MSZMP) külügyi részlege alighanem úttörő szerepet játszott a NATO-hoz való közeledés kezdetben halovány, majd megerősödő gondolatában, amit – a korábbi évtizedek szovjet birodalmi kereteire gondolva - bízvást nevezhetnénk egy pompásan kidolgozott piruettnek a damaszkuszi úton. Az amerikai védernyő jobban tetszett, több támogatással kecsegtetett, és európai integrációnkat is elősegítette.
Már a Németh-kormány tagjaként is kedvelte a drámai fellépéseket. A kor gyakori nyilvános szereplésre szoktatta a politikusokat, ez majd őt is segíti a későbbi választási hadjárat során. Az MSZP óriási lehetőséget adott neki. Az 1990-es választások után gyorsan építkezett. Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt. Néhányan az elején feladták, mint Pozsgay Imre és Németh Miklós - Nyers Rezső pedig a választások után szorult ki. Horn napja körül ekkor már számos fiatalabb hold keringett, közülük kerülnek ki majd a jövő vezetői, a pénzemberek, meg a nagyszájúak és a csirkefogók is. Mire 1994-ben a választási hadjárat megkezdődött, Horn Gyula nagy magabiztossággal kezelte fellépéseit, az ellene irányuló támadásokat, ideértve a pufajkás történeteket is. Hagyjuk a múltat! - mutatott a kormányzás feladataira, dolgozzunk végre. Az 1994-es győzelem után többségét megfejelte a szabad demokratákkal. Vajon az SZDSZ helyesen cselekedett-e, amikor Hornnal koalícióra lépett, és fordítva: tényleg kellett-e a kormányzáshoz az SZDSZ? Az SZDSZ-nek nehéz lehetett majdnem győzni négy évvel korábban, majd ellenzékbe szorulni, és most újra arra gondolni, hogy ismét négy év fenyeget a kemény ellenzéki székeken. Sokuknak időben jött Horn koalíciós ajánlata, akinek a szabad demokrata többlet szavazóerőnél fontosabb volt a mozgástér növekedése a hajdani ellenzék keblére ölelése révén. Hallani azt is, hogy a koalíció kezdte ásni az SZDSZ sírgödrét, emiatt engedett soraiban a mohóságnak. Az biztos, hogy az MSZP csak félig profitált a demokratikus ellenzék beépítésével, mert a koalíció saját belső feszültségeit fokozta. Ahogy telt az idő, a két párt úgy kezdte egymást egyre hevesebben utálni.

Sikeres konszolidáció

A kormányzás első hetei válságtól válságkezelésig tartottak. Horn rendíthetetlen konzervatív baloldaliként idegenkedett a megszorításoktól, a gazdasági reformoktól, hiszen azok előbb fokozták a választói kiszolgáltatottságot, először a költségvetés állt talpra, s csak utána jött a választóknak szétosztható eredmény. Viszolygását fokozta, hogy a saját nyelven beszélő szabad demokraták és értelmiségi holdudvaruk önmagukat tartották iránytűnek. A költségvetés kiadási oldalának megkurtítását Békesi László, a pénzügyminiszter és pártbéli ellenlábasa is szorgalmazta, holott más volt a választási ígéret. Hát nem ő képviseli a szenvedő és mentésre vágyó kisembereket, nem ő hozza a mentőhajót a rendszerváltás hajótöröttjeinek? És talán Békesinek nem is a restrikciót szorgalmazó véleménye számított, hanem kemény kritikája az MSZP-n belül, ezt pedig Horn a maga hatalmának megkérdőjelezéseként fogta fel.
Ha utálta is a válságkommunikációt, a válságtól nem tudott megszabadulni. A gazdasági konszolidációt nagyjából ott folytathatta, ahol Németh Miklós abbahagyta. Sürgetett az idő is: már nagyjából egy éve nem történt semmi, a helyzet viszont romlott. 1995-ben aztán leváltotta Békesit, kinevezte Bokros Lajost, kapta vele Surányi Györgyöt, meg a Bokros-csomagot. Felkérésük merész és hatásos lépés volt, ők pedig tették, amit kell. Gyors és sikeres konszolidáció következett. A siker, amely a két szakember tagadhatatlan gazdaságpolitikai bravúrja, más kérdést is felvet. Ha néhány, bár fájdalmas húzással ilyen gyorsan lehetett konszolidálni a gazdaságot, vajon mi gátolja a politikát abban, hogy korábban, és másutt is eltökélten lépjen?
A Bokros-program kezelése közben láthatóvá váltak Horn képességei és korlátai. A gazdaság a finanszírozás és a növekedés szempontjából képviselhető útra került, most már csak a választókat kellett meggyőzni arról, hogy végül ők lesznek a nyertesek. A valóság kínjai dacára biztatóak voltak az esélyek, hiszen ott volt Horn Gyula, a mi Gyulánk. A pénzügyi alapok látványosan javultak, újabb reformgondolatok kerültek elő. Csakhogy akkor Bokrosból kibújt karcos személyisége, stabilizációs célszerszámból a gazdaságpolitikát tematizáló vezető akart lenni. Horn elképzeléseitől mi sem állt távolabb. Bokros emlékezetes találkozót bonyolított le a diákokkal. Azt találta mondani, hogy a bevezetendő 2000 forintos tandíj kevesebb, mint a diákok cigarettaköltsége; nos, az agitáció végtelenül célszerűtlen módját választotta. A diákok megsértődtek, távoztában le is zsidózták. Horn Gyula mintha erre az alkalomra várt volna. Bokros már elvégezte a munkát, de utána is túl hangos és követelőző volt Horn számára, reformokat sürgetett, és elvette tőle a napot. Bokros éppen aktuális lemondását elfogadta, majd kinevezte Medgyessy Pétert pénzügyminiszternek.

A reformkádárista

Műsorváltozás. Az új darabban Bokros keménykezű, neoliberális inkvizítor szerepében lépett fel, míg Horn a bölcs királyt játszotta. A Fidesz-kommunikáció számára a Bokros-csomag maga volt a karácsonyi ajándék. A nyilvánvaló és gyors gazdasági siker gyümölcsét később már ők használták, ráadásként a neoliberális restrikció névadó ördöge fel volt tálalva.
Horn igazi reformkádárista. Több lejárt szavatosságú tabun átlépett, ennyiben reformista. A sürgető reformokat, s különösen az azokat képviselő értelmiségi figurákat nem kedvelte: ennyiben kádárista. De szemben Kádár János vagy Grósz Károly utolsó kormányzati pillanataival: ő végül időben lépett, amikor 1995-ben Bokros képében beengedte a neoliberális rókát a költségvetési elosztás tyúkóljába. Bokros felkérésével bizonyítékát adta annak, hogy érzékeli a válság méreteit. A politikai ösztön vezette, amikor nem sokkal később, a hasznos erőszaktevőt, Bokrost elcsapta, és önmagát visszahelyezte népe szeretetébe, hogy 1998-as választási vereségével rövidesen ismét csalódást okozzon.
Mindezt sokan a két forduló közötti eseményekkel, Orbán ügyességével magyarázzák, amivel Torgyán doktort nászba vitte. Csakhogy fénytelen utolsó hónapjaival Horn maga is hozzájárult a vereséghez, elbízta magát, nem működött a veszélyérzete, talán lebecsülte Orbánt. Nem sok választási propagandát engedett. Mintha egy ciklus alatt sikerült volna keménykezű reformkapitányból öreg Kádárrá válnia, aki azért nem foglalkozik az ügyekkel, mert azok maguktól is megoldódnak. Brahiból vagy arroganciából újra elővette a Bős-nagymarosi vízerőmű ügyét. Nem a gátról van szó, szakmailag az vagy jó, vagy sem, hanem a rendszerváltás egyik szimbólumáról, egy máig tabusított mémről, amelyről egyszerűbb nem beszélni, mint belebukni. Ezt nyilván ő is tudta, és mégis.
Horn Gyula felnőtt szerepéhez, a vízerőmű szigorú kivétel. Amennyire lehetett, szakított azzal a szocialista párti szokással, hogy munkásabb megoldás helyett könnyű, de instabil kompromisszumokat keressen. Alkotmányos fricska, lehetetlen őt a demokrácia kereteiben értelmezni, ez volt akkor jobbközépen a vélemény róla, ez azonban butaság. Dehogy nem lehet. Kissé talán durván faragott figura, de mai szemmel nézve hatékony vezető, újabb kori pártjának történetében eddig a legjobb harctéri vezető. Nehéz róla úgy megemlékezni, hogy utódairól ne szóljunk, akiknek soha többet nem sikerült hozzá hasonló erőt koncentrálni, és akiknek érdeklődése végzetesen megcsappant a választók iránt. Történetének felelevenítésével a magyar sors fanyar gyümölcseit kóstoljuk.
(Az írás egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának rövidített, szerkesztett alfejezete.)
2018.07.22 12:00
Frissítve: 2018.07.22 12:00