A nyelvtudás nem minden

Publikálás dátuma
2018.06.22 08:05

Fotó: /

Mindenkinek van véleménye az oktatásról, ahány ember, szinte annyiféle. Egy dologban mégis teljes a nézetazonosság: az idegennyelv (jobbára angol-) tanulásról ugyanazt vallja mindenki. Még a nyelvtudást kikényszerítő - mélyen antidemokratikus - adminisztratív intézkedések (pl. az egyetemi felvétel középfokú nyelvvizsgához kötése) is általános támogatásra találnak, legfeljebb néhány ember kifogásolja a feltételek nem kielégítő voltát. (Képzeljük el, milyen felzúdulást keltene, ha azt 4-es, 5-ös matek érettségihez kötnék.)

Ezek a létező vagy bevezetni kívánt intézkedések - kötelező nyelvi érettségi, a felvétel vagy a diplomaszerzés középfokú nyelvvizsgához kötése a felsőoktatásban - nemhogy feleslegesek, hanem egyenesen károsak. Az elsajátítandó idegennyelv ugyanolyan tananyag, mint a biológia, történelem, fizika, stb., az alábbiakhoz hasonló megállapítások ugyanúgy vonatkoznak mindegyikre.

Nem igaz, hogy mindenki egyforma eséllyel indul a nyelvvizsga megszerzéséért, még ha ugyanolyan felkészítésben részesült is. Van, aki könnyedén megtanul féltucat idegennyelvet, míg másnak egy elsajátítása is roppant erőfeszítésébe kerül. ("...gyermekeink nem egyformák, a tudás és a tehetség sokszínű" - mondotta volt Hiller István). Ettől függetlenül lehet az utóbbi szakmailag sokkal tehetségesebb "nyelvzseni" társánál. Az Oktatási Hivatal adatai szerint 2017-ben 108 ezren mentek el nyelvvizsgázni, közülük 70,5 ezer tanulónak sikerült a bizonyítványt megszereznie. Vagyis kellő motivációval és plusz felkészüléssel - a próbálkozókra minden bizonnyal illenek ezek a megállapítások - is képtelen az emberek mintegy harmada középfokú nyelvvizsgát szerezni. Kizárásuk a diplomaszerzés lehetőségéből nem lehet az ország érdeke!

Nem igaz, hogy mindenki egyformán szükségét látja a nyelvtanulásnak. A különböző tudásterületek ismeretanyaga mára hatalmasra nőtt, elsajátításuk, vagy a különféle készségek, képességek minél tökéletesebbre csiszolása rengeteg munkát követel meg, rengeteg időt emészt fel. Akadhat, aki fontosabbnak tartja, hogy ezekkel foglalkozzon.

Nem igaz, hogy mindenki számára egyformán megtérülő befektetés a nyelvtanulás, és az sem, hogy az ország számára az. Milliós nagyságrendet érhet el azoknak a száma, akik a rendszerváltás óta angol nyelvi képzésben részesültek, de szükség és lehetőség híján tökéletesen elfelejtették, amit tanultak. Az MPT Szakmai kollégiumának nyilvános ülésén - ahol az Eötvös Társaság mutatta be Száz pontját - Magyar Bálint azzal "büszkélkedett", hogy a kilencedikes nyelvi előkészítő osztály bevezetése eredményezte az Angliában munkát vállalók számának nagymértékű megnövekedését. Nem valószínű, hogy a nyelvtanulás eme következménye hasznos az ország számára.

A társadalom, a politikusok, a szakértők az angol nyelv általános ismeretét a fejlődés, az ország versenyképességének legfontosabb feltételének vélik, ezért erőltetik azt. Gyurcsány Ferenc például a finnek példáját bizonyítékul felhozva azt mondta, ha ez megvalósulna, özönlenének a befektetők, mert otthon éreznék magukat. Ez elképesztő ostobaság! Az ezredforduló táján nem azért tolongtak a befektetők a Nokiánál, mert a cégnél mindenki tudott angolul, hanem azért, mert egy egész sor újdonságot találtak ki, amelyek forradalmasították a mobilozást. Egyébiránt pedig országunkba a német nyelvterületről érkezik a tőke nagyobb része, ilyen alapon általános német tudásra lenne szükség. Egy - mellesleg angol - szakértő a finn oktatásról írt elemzésében egy szóval sem említette az angol nyelv elsajátításának kérdését, az volt a végkövetkeztetése, hogy abban kell követnünk a finneket, ahogy a kreativitás fejlesztésével foglalkoznak.

Hadd hívjam fel a figyelmet egy 80 országot érintő nemzetközi felmérés nemrég közzétett eredményére, amely az angolnyelv-tudást vizsgálta. Ezen Magyarország a 19. helyet foglalta el, megelőzve Portugália kivételével az összes mediterrán országot - pedig esetükben jelentős motiváló erőt képez az ezeket az országokat régóta felkereső angol anyanyelvű turisták tömege -, vagy éppen Szlovákiát, Csehországot (amelyek fejlettségben túlhaladtak minket). Japán, Dél-Korea, Kína pedig e tekintetben a "fasorban sincs", holott hozzájuk fűződnek a közelmúlt és a jelen gazdasági csodái. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a fordítóprogramok az utóbbi időben hatalmasat fejlődtek, s ma már képesek olyan színvonalú fordításra, amely sok középfokú nyelvvizsgával rendelkező személy erejét is meghaladja. Az általános idegennyelv (angol) tudás nem alapfeltétele sem a fejlődésnek - az az innováció -, sem az egyén boldogulásának - ami főként a fejlettség függvénye.

Mindent egybevetve megállapítható, hogy az idegennyelv (angol) ismeret adminisztratív eszközökkel történő privilegizálása, fontosságának túldimenzionálása szükségtelen és káros: felesleges, meg nem térülő erőfeszítésre kényszerítheti a diákokat, ronthatja teljesítményüket más tárgyak esetében.

Szerző
2018.06.22 08:05

Focika

Magyar labdarúgás immár évtizedek óta nem létezik, van helyette focink vagy valami hasonlónk, ami nyomokban is egyre kevésbé emlékeztet arra, amit a világ más országaiban labdarúgásnak neveznek. Minden bizonnyal ezt ismerte fel a MOL is, amikor névadó szponzora lett a bajnoki címvédőnek, és a felek abban állapodtak meg, hogy a Videoton a jövőben Vidi néven szerepel az NB I-ben.
Ha arra gondolunk, hogy volt Székesfehérvárnak 1985-ben egy UEFA Kupa-döntős csapata Videoton néven, akkor a mostaniakra illik a Vidi elnevezés. Viszont nagy kár lenne megállni egy csapatnál, ugyanis a többiek sem érnek az elődök nyomába. Ezért nyugodtan lehet becézni (kicsinyíteni) a mezőny többi résztvevőjét is. Miért ne lehetne az FTC-ből Groupama Fradika, a Debrecenből Loki TEVA vagy a Puskásból Öcsi Akadémia? A Haladás lenne a Hali Swietelsky. Az Azerbajdzsánban látott Újpestre – és vezetőségére - is jobban illik az Újpestke elnevezés, ahogy a Honvéd is csupán Honvédka napjainkban.
Talán a közvélemény is elnézőbben fogadná a havonta több milliót kereső focisták (a labdarúgók elnevezés nem illik rájuk) csetlését-botlását Luxemburgtól Macedóniáig, ha a vezetéknevük helyett a becenevük jelenne meg a tudósításokban. Elnézőbbek lennének a szurkolók, ha az újpestiek bakizó kapusa Pajovic helyett Brankóként szerepelne a tudósításokban. Az azeri utazás lehetetlen körülményei – repülés kétszeri leszállással tankolás miatt, étlen-szomjan maradó csapat - kifakadó csapatkapitány szavait nem Litauszkitól, hanem Robitól idéznénk.
A fegyelmi határozat nem arról szólna, hogy a játékvezető sértegetése miatt marasztalnak el valakit, hanem Vikit (Kassai) érte méltánytalanság, vagy füstbombácskák miatt büntetne a szövetségecske fegyelmi bizottságocskája.
Komolytalan ez a becézgetés? Nem komolytalanabb annál, ami a magyar focikában zajlik.
2018.07.18 14:00
Frissítve: 2018.07.18 14:01

Holtponton

Amikor elkezdtem hazajárni a 60-as évek közepén, rokonaim, barátaim általában két kérdéssel fogadtak. Egy: na, mit gondoltok ott kint rólunk? Kettő: mondd, tulajdonképpen van valami különbség a két amerikai párt között?
Az első kérdésről már írtam néhány héttel ezelőtt, a másodikra ma sem könnyű válaszolni. Európai fejjel nehéz volt megérteni a két nagy párt, különösen a demokraták fegyelmezetlenségét és szervezetlenségét. Arculatuk más a déli államokban, mint északon, sok függ a vezető politikusaiktól, stb. Akkoriban, amikor New Yorkban éltem, néha a republikánusokra szavaztam, mert gazdasági kérdésekben meglehetősen konzervatív vagyok (nincs adósságom, az országnak se legyen), s kedveltem Nelson Rockefeller, a New York-i kormányzó és elnöki aspiráns erőteljesebb, szovjetellenes külpolitikáját.  
John F. Kennedy óta viszont mindig egyetértettem a demokratákkal a (számomra) meghatározó kérdésben: a szabadság kiterjesztését illetően. A külpolitika mellett a nők, majd a feketék egyenjogúsága számomra döntő szempont volt és maradt. Az egyetemi felvételi bizottságban, amelynek a 70-es években elnöke voltam, erőteljesen támogattam a különféle kvóták megszüntetését. Bár eleinte haboztam, de gyerekeim hamarosan meggyőztek a melegjogok kiterjesztésének szükségességéről is. Ennek ellenére 1972-ben nem tudtam a demokraták elnökjelöltjére szavazni, mert George McGovern véget akart vetni Amerika tradicionális külpolitikájának. „Come home, America!” ezt hirdette és ettől – finoman szólva – felfordult a gyomrom.
Megszoktam és kedveltem ezt a kétpártrendszert, különösen azt a politikai körülményt, hogy a többé-kevésbé középen álló többség számára az egyes államokban van választék. Azt is, hogy nem kellett a liberális New York Timest olvasni; ott volt a ragyogó (konzervatívabb) New York Herald Tribune. Ám a valaha Herald Tribunet kedvelő republikánusok Rockefeller-szárnya az évek során eltűnt, a párt déli, sőt északi része is jobboldali lett. 
Most két radikálisan különböző párt harcol egymás ellen. Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon. Az eredmény: politikai polarizáció és holtpont. A pozíciók is változnak, elsősorban a republikánusoké. Az elnök javaslatára pártja a kongresszusban akkora költségvetési deficitet szavazott meg az idén, amely sokszorosára növeli az ország adósságát. Ez már nem az a párt, amely évtizedeken át a költségvetési mérleg egyensúlyáért harcolt. A párt vezetői és támogatói egyaránt elvetették – akárcsak Orbán Viktor – évtizedes orosz-ellenességüket. A demokraták egy (kis) része pedig az ún. demokratikus szocializmussal flörtöl, ami a választási vereség biztosítéka.
Mivel a Trump párt elsodródott szélsőjobbra, és a demokraták nemigen tudják, hogy mit akarnak (kivéve Trump távozását), a két oldal között most mélyebb a szakadék, mint valaha. Az új, radikális republikánus párt mintha elfelejtette volna, hogy a sikerekben bővelkedő, gazdag, nyílt és befogadókész Amerikát egy középre húzó és gyakran együttműködő kétpártrendszer tette azzá, ami.
Aki nincs velünk, az ellenünk van, mondják egyre inkább mindkét oldalon
2018.07.18 13:58
Frissítve: 2018.07.18 13:59