Köves József: Krippel és Balek

- Elhagyom magát, Gyula. Elegem van…

- Kivel jött össze, Miria? Talán megint kinézett magának egy foltos köpenyű piktort?

- Ki mondta ezt? Rágalom…

- Ugyan, Marikám… Nem én vagyok az első, akit maga elhagy. Tudja, hogy én is nagyon szerettem magát.

- Tudom. De semmi piktor…

- Volt piktor, nem? Előttem. Aki kirúgta magát a Jókai-lány kedvért.

- A Feszty? Nem rúgott ki. Nem volt az komoly ügy. Kis flört, együttlét. De éppen nősülni akart, mit csináljak vele? Én sose megyek férjhez többé.

- Most már semmit se csináljon… De akkor kibe zúgott bele megint, Mari? Azt beszélik, valami szomorú szemű kis zsidó gyerekbe. Valami Weisz…

- Mór? Nagyon édes fiú. Még Podmaniczky is azt mondta róla, gyerekkorában finom szaga volt. Liszt Ferenc meg bólogatott, és az mondta: zenész lesz belőle. De szerintem írni fog. Verseket. Gyönyörű verseket, szebbeket, mint maga… Láttam egy párat. És hallottam szavalni is. A franzstadti kereskedelmi ünnepélyén verset mondott. Ő, és egy Tanay Frici nevű gyerek. Ő szenvedéllyel, a másik meg színészi átéléssel. Két tehetség. A Fricit már a Szidi tanítja. Jó színész lesz. Annak a szomorú zsidó fiúnak meg kitaláltam egy nevet. Legyen Szomory. És ne Mór, hanem Dezső. Mit szól? Jó név, ugye? Költő lesz és gyönyörű dogokat fog írni.

- Magának? Ennél szebbet? "Égess el! Kéjes tűzhalálra vágyom./ Szerelmed máglyáján adjam ki lelkem./ Hadd égjen a pogány, ki a halálon/ Tul sem hisz másban, csak a szerelemben."

- Tudom, tényleg szép. Szenvedélyes, forró. Mint a szerelmünk… volt.

- De én most is vágyom rád, Mari. Így, betegen is. "Szorítsatok, hogy többé fel se keljek/ Ti hókarok! (s mégis lángot sugárzók!)/ Hevítsd agyam, te perzselő lehellet,/ Szikrázzatok, ti izzó csókparázsok!" Most mit nevet?

- Kár magáért, Gyula… Magában is van valami kisfiús… Olyan csenevész... Hiányozni fog… "Hozzád simulva, tűzhányó öledbe/ Kábuljak el a mámorok hevétül/ S ajkaddal ajkam sisteregjen egybe/ A gyönyöröknek végső gyönyöréül." Tényleg szép. Erotikus. "Égess el! Összeomlok kebeledre/ Az üdvözültek csöndes mosolyával,/ S hajad árnyában édesen pihenve/ Ellobogok fényes szerelmi lánggal!" Igen, lobogott, nem tagadom, de nem volt ez egészséges lobogás. A tüdőbetegek felfokozott szenvedélye… Az a fiú más. Finom, szemérmes, lágy…

- Az ágyban is lágy?

- Még nem tudom.

- Nem akarsz legalább elbúcsúzni tőlem?

- Az ágyban?

- Is…

- Tudtam, hogy ezt szeretnéd. Ilyenkor áttérsz a tegeződésre… Jó lenne egy búcsúölelés?

- Mibe kerül az neked? Nem nevelkedtél babaházban. Kérem, ülj mellém. Így… Fáj a hátam. Milyen furcsa ez: én vagyok beteg, pedig te vagy Krippel.

- Te meg Balek, drágám...

- Tényleg az vagyok. Nomen est omen… Nagy megpróbáltatás lenne neked még egyszer ágyba bújni velem? Nem szerelemből, csak hangulatból…

- Szerelem nélkül, Gyula?

- Ahogy szoktál, Miria. Nem voltál szerelmes abba az őrmesterbe sem Königgrätznél.

- Megerőszakolt. Elvette a lányságomat. Gazember volt, de nem haragszom rá. Szép ember volt.

- És aztán?

- Aztán? Volt jó néhány, ha ezt kérded. Mert utána már jó volt. Jól esett. Még veled is.

- A férjedbe se voltál szerelmes?

- Ugyan… Mulatságos figura volt, szórakoztató.

- Érték nélküli rózsaminták.

- Ez egy versedben van. Olvastam… Rózsákat kaptál. Hidd el, nem én küldtem. Most mire gondolsz?

- Vágylak.

- Jó. Utána elengedsz végleg?

- Úgyis meghalok.

- Akkor majd utcát fognak elnevezni rólad.

- Rólad is, Miria. Vagy teret. Mert nagy művész vagy. Az ágyban is.