Pillantás a kilencedikről - Zsidózunk? Cigányozunk?

Publikálás dátuma
2018.06.23 08:02

Fotó: /

Azon a napon, amikor a magyar kormány, teljes sikert aratva, elfogadtatta a Stop Soros törvényt, bizonyítván, hogy neki semmit sem jelent a menekültek világnapja; azon a napon, amikor a parlament – az új törvény alapján - börtönnel fenyegette meg azokat, akik segíteni mernek a menekülteknek; azon a napon, amikor az Alaptörvény elfogadásával üldözöttekké tették a hajléktalanokat; azon a napon, amikor a munkavállalókat megfosztották a cafeteriától, és ezáltal jelentősen csökkentették a jövőbeni kereseti lehetőségüket; azon a napon, amikor a miniszteri fizetéseket potenciálisan majd’ négymillió forinttal megemelték; azon a napon, amikor a kormány jóvoltából jelentős állami hirdetésekből fenntartott Figyelő újabb listát közölt, ezúttal a Magyar Tudományos Akadémia tudósainak egy részét megbélyegezve; azon a napon, amikor Ferenc pápa is védelmébe vette a menekülteket, és bírálta azokat, akik nem hajlandóak befogadni őket ... nos, ezen a napon megszólalt Parragh László is. Az Orbán-hű kereskedelmi kamara vezető azt találta mondani: Magyarországon elfogytak a fehérbőrű, keresztény gyökerű munkavállalók.

Volt, aki ezt a mondatot úgy akarta lefordítani, hogy Parragh beleharapott a kézbe, amely eddig jól tartotta őt, azaz szembe fordult a miniszterelnökkel. Ő azonban sietett leszögezni: nincs ilyesmiről szó, esze ágában sincs bírálni a kormányt és annak fejét; dehogy állna ő ki a migránsok mellett, egyáltalán nem kívánja feltölteni a magyar munkaerőpiacot Afrikából vagy máshonnan érkező menekültekkel. Ő csak arról beszél: elfogytak a tartalékaink.

De milyen tartalékok?

Mikor használtak, használhattak utoljára ilyen kifejezéseket, fehérbőrű, keresztény gyökerű munkavállalókról beszélve? Ha jól értem, ez a halmaz nem tartalmazza a zsidókat, a cigányokat sem, még ha keresztények, akkor sem; itt fehér bőrű, keresztény gyökerű emberekről van szó.

Nézem a naptárt: 2018 júniusát írjuk, nyolcvan évvel vagyunk túl az első magyarországi zsidótörvényen, azaz a „társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításától” szóló jogszabályon - még ha most csak egyszerű munkavállalókról van is szó. És mit jelent a fehérbőrű? Lehetséges, hogy a demokrácia huszonnyolcadik évében egy kamarai elnök nyíltan cigányellenes szöveget mondjon el egy rádiós nyilatkozatban? Nézem a naptárt, és azt hiszem, el vagyok tévedve a történelemben. Hogy ez a júniusi nap nincs, nem történt meg; nincs új törvény a menekülteket segítőkkel szemben, és nem emeltek be az alkotmányba olyan passzust, amely üldözni rendeli a hajléktalanokat. És nem lehet, hogy rejtetten zsidóznak és cigányoznak.

Nem és nem: ilyen nem eshet meg a modern Magyarországon. Mindez csak egy rossz álom volt, és arra ébredek, hogy az Orbán-kormány üdvözli Ferenc pápa szavait, a kereskedelmi kamara elnöke pedig a menekülteknek szánt munkahelyekről tart éppen előadást. De kénytelen vagyok felnyitni a szemem – még ha oly sokan csukva tartják is –, és rájönni: mindez igenis megtörtént 2018 júniusában Magyarországon.

Fehéren. Feketén.

2018.06.23 08:02

Közösségi közlekedés

Villamos, autóbusz. Néha az az érzésem, hogy mi, magyarok nem tanultunk meg fel-és leszállni. Nem tanultuk meg, hogy amikor a jármű a megállóba ér, és kinyílnak az ajtók, akkor először leszállnak a leszállók, és csak ezt követően szállhatnak fel a felszállók. Illik lesegíteni az idősebbeket vagy a kisgyerekkel utazókat. 
Amikor végre felszálltunk, illik nem megállni az ajtóban, mert más felszállók is követnek bennünket. Illik nem méltóságteljesen felszállni, engedni kell, hogy közösségi érzésünk kiteljesedjék, hiszen - bármilyen zavaró is - mások is utaznak rajtunk kívül. Kerüljük, hogy mellettünk utazók nyakába hapcizzunk, de ha ez elkerülhetetlen, legalább kérjünk bocsánatot. Ne beszéljünk hangosan, kerüljük a telefonálást, ne szégyelljük időben jelezni leszállási készségünket. 
Ugyancsak nem tanultuk meg még a tisztességes sorbanállást, ami a kulturált közösségi magatartás egyik alapvető formációja. Londonban ha két potenciális felszálló várakozik a megállóban, az természetes, hogy sorban állnak, és szeretnek is sorban állni, hiszen ezzel kimutatják magas színvonalú közösségi szellemüket. A régi londoni buszok csak hét álló utast szállíthattak, és ha a megállóból több felszállót már nem vehettek fel, a kalauz elkiáltotta magát: ramp jam full, és aki ezek után felszállt, az csak magyar vagy lengyel lehet.
És hát természetesen az autózás, ami sok embernek feszültségforrás. Úgy véljük, hogy mindenki más rosszul vezet, udvariatlan, erőszakos és türelmetlen. De vajon bennünk nincs hiba? Alapvető követelmény, hogy ha férfi vezet, akkor női utasának kívülről kinyitja az ajtót és csak azután száll be a kormány mögé. Ha hibázunk, és ezzel kellemetlenséget okozunk másoknak, egy bocsánatkérő mozdulat vagy mosoly könnyen kioltja a feszültséget. Kiélezett helyzetekben fontos a szemkontaktus, hiszen ezzel megismerhetjük autóstársunk szándékait, ám a bizalmaskodást, átkiabálást kerülni kell. A klasszikus elmélet szerint a teherautó leszorítja a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros lenyomja a gyalogost. Ráadásul az udvariatlan vagy illetlen viselkedés után egyszerűen továbbhajtunk, és már el is felejtjük, hogy valakinek elrontottuk a napját.
A járdán ugyan nincsenek közlekedési szabályok, ám jómodor és előzékenység itt is létezik. Keskeny járdán nem szerencsés hosszabb társalgást folytatni, aminthogy az is természetes, hogy előnyt adunk mozgáskorlátozottaknak, idős, nehezen járó gyalogosoknak vagy babakocsit toló szülőnek. Udvariatlanságnak számít egy kávéház teraszán társasággal ülő ismerősünkhöz kéretlenül csatlakozni. Ha gyerekeket látunk egyedül kóborolni, udvariasan, de bizonyos távolságtartással érdeklődjünk arról, segíthetünk-e hazatalálnia. Hasonló határozottságot és tapintatot kíván az az eset, amikor valaki a közelünkben rosszul lesz.
Bakuban láttam, hogy az autók dugó esetén gátlástalanul közlekednek a járdán, a gyalogosok pedig udvariasan félrehúzódnak.
Hát, ahány ház…
E hasábokon szerzőnk, az egykori diplomata illemtani sorozatát olvashatják
2018.07.16 10:19
Frissítve: 2018.07.16 10:19

Ajmo Hrvatska!

Szinte egyöntetű lelkesedéssel fogadta a magyar sajtó kormánypárti hányada, hogy Horvátország képviseletében (szemben a felhígult, etnikailag inhomogén és ezért lélektelen németekkel) egy kizárólag fehér hazafiakból álló válogatott jutott a döntőbe, kivívva a jogot, hogy megmérkőzhessen a franciákkal. A tiszta képbe csak kismértékben zavart bele, hogy amíg mindezt leírták, Orbán Viktor éppen Erdogannál vizitelt, tehát egyúttal ki kellett állniuk a török elnöknek hűségeskü-értékű gesztust tevő, török hátterű német csapattagok mellett – nyilván a németek hibája, hogy ilyen helyzetbe hozták magukat. 
Lépjünk tehát túl nagylelkűen ezen az apró ellentmondáson, meg azon is, hogy a franciánál kevertebb csapat aligha szerepelt a vébén, és koncentráljuk kizárólag a horvát sikerkovácsokra. A kapus Subasic a Monacóban játszik. Vrsaljko az Atletico Madrid, Corluka a Lokomotiv Moszkva, Lovren a Liverpool, Vida a Besiktas, Rakitic a Barcelona, Modric a Real Madrid, Rebic a Frakfurt, Kramaric a Hoffenheim, Perisic az Inter, Mandzukic a Juventus focistája. 
Ha jól értjük tehát, kívánatos és dicséretes a jobb élet reményében külföldre menni, ha az ember fehér és európai focista, ezzel szemben nem kívánatos és üldözendő, ha valaki, aki történetesen nem fehér és nem is focizik, Európába szeretne jönni, mert itt remél jobb életet. (De a németországi törökökkel nincs baj, mert ők Orbán Viktor barátjára szavaznak.) Hogy is van ez?
Nem lehet mostanában könnyű „nemzeti érzelmű” magyarnak lenni. És nemcsak a német-török dilemma miatt, mert arra még csak mondhatjuk, hogy semmi közünk hozzá, hanem azért sem, mert az ideológiailag nehezen összerendezhető valóságelemek nem állnak meg a magyar határnál. Itt van például a legnemzetibb együttes, a Felcsút, amelynek a 2017-2018-as keretében 11 légiós, köztük két afrikai (!) játékos szerepel. Vagy a Videoton (jelenlegi nevén (Mol Vidi Fc), ahol úgy van „csak” nyolc jövevény, hogy a brazil Vinícius Paulo 2017 óta magyarnak számít. Fiatal, potenciáljuk teljében lévő színesbőrű férfiak, adóforintokból Magyarországra csábítva – rendben van ez, tisztelt jobboldali honfitársaink? 
Amúgy a horvát példa szerintünk is követésre méltó, és nem csupán amiatt, hogy déli szomszédunknál – ha Mészáros Lőrinc invesztícióit nem számítjuk – nincs közpénz a fociban. Náluk most épp áll a bál, és a fél ország a történelmi diadalmenet dacára a válogatott ellen szurkol, így tiltakozván a horvát focit átszövő korrupció miatt. El tudjuk képzelni? A határon túl azt tekintik korrupciónak, hogy átláthatatlan a pénzáramlás, nem tiszta, miből fizetik a játékosokat, és különféle címeken sokan húznak teljesítmény nélkül is szép jövedelmet a focibizniszből. Ismerős? 
Ha az a kérdés, miért sikeresebb ma a horvát foci a magyarnál, gondoljunk arra, hogy mi hogyan bocsátottunk meg a sok évtizedes futballmocsarat két éve az eb-szereplés gyorsan elillanó örömei miatt. Meg arra, hogy az az ember, aki talán a legfontosabb szereplő a horvát labdarúgás fölemelkedésében, odaát épp a börtönbe tart.
2018.07.16 09:19
Frissítve: 2018.07.16 09:19