2018-06-30 09:20:00

Kácsor Zsolt : A báró úr a hazáján elmereng

Egy igazi magyar báróval sétáltam a minap, már úgy értem az igazit, hogy a báró úr származásilag és születésileg nemes, ami elsőre nem is látszik rajta – gyerekkoromban legalábbis egy bárót úgy képzeltem, hogy fehér paróka van a fején, folyton franciául beszél és mindenáron gróf akar lenni, mert a gróf eggyel nagyobb rang. Ez az én magyar báróm azonban nem akart sose gróf lenni, sőt, ez az egész arisztokratásdi sem izgatja különösebben, olyannyira nem, hogy eddig nem is emlegette a nemesi gyökereit, pedig ismerjük egymást pár éve. Most is csak azért hozakodott vele elő, mert elújságoltam neki, hogy Kőbányára költöztem, mire fölcsillant a szeme, és azt mondta, hogy kérlek szépen, Kőbányán nőtt föl az én anyukám, aki bárókisasszony volt. Hogyan került egy bárókisasszony oda?! Ezt kérdeztem tőle. Pontosabban éppen nem oda, hanem ide – mert ezt a szöveget most itt írom, Kőbányán, ahol szitál a késő délutáni eső, az új, még épülő sétány díszköveit lerakó, majd újra fölszedő munkások abbahagyták a munkát, a hajléktalanok meg behúzódtak a nagyáruház eresze alá, és úgy gubbasztanak ott, mint az ázott verebek. Pontosabban nem ott, hanem itt. Legyünk pontosak.

Kérlek szépen, ez egy hosszú történet, válaszolta a báró úr, majd rágyújtott, mélyen letüdőzte a füstöt, és úgy folytatta tovább, hogy kérlek szépen, valamikor a huszadik század első éveiben a dédnagymamám megözvegyült, és hozzáment egy gazdag felvidéki sváb pezsgőgyároshoz, aki nagyon megörült neki, hogy az új felesége révén beházasodott egy magyar bárói családba; egy gyermekük volt, az én nagymamám, aki gazdag bárókisasszonyként egy polgári származású férfiúhoz ment férjhez, ő lett az én későbbi nagyapám, aki ügyvédi irodát vitt, és eléggé sok nyelven beszélt, a németen, a csehen, a szlovákon és az oroszon kívül ógörögül is tudott. Kérlek szépen, mondta a báró úr, a nagyszüleim intellektuálisan felkészülten, vagyonosan és boldogan indultak neki az életnek, de lecsapott rájuk a huszadik század, és a Felvidékről a második világháború után mindenüket hátrahagyva menekültek át Magyarországra, közelebbről Budapestre, még közelebbről Kőbányára.

Menekültek.

Menekültek.

Mondom még egyszer, a menekültek ott kötöttek ki Kőbányán, pontosabban itt, legyünk pontosak. A nagypapa hosszas küszködések után kapott egy szerényen fizető jogtanácsosi állást a még 1838-ban alapított kőbányai magnezitipari téglagyárban, az állás mellé járt egy aprócska szolgálati lakás, így a több nyelven beszélő, művelt, polgári származék nagypapa és a bárókisasszony leánygyermeke – a báró úr anyukája – már ebben a kőbányai szolgálati lakásban született 1947-ben. A Felvidékről átmenekült nagypapát és bárókisasszony feleségét a magnezitipari téglagyár egyszerű munkásai fölöttébb kedvelték, merthogy nem játszották meg köztük az urat. Sőt, a jogász nagypapa olyannyira beilleszkedett, hogy nyaranta esténként beült egy-egy nagyfröccsre valamelyik kiskocsmába, és olyankor a hozzá forduló munkásoknak jogi tanácsadást nyújtott, méghozzá ingyen – igaz, sajnálatos körülmények folytán előfordult, hogy kisebb-nagyobb büntetőügyben is kikérték a segítségét, ám a nagypapa diszkrét úriember volt: több nyelven tudott hallgatni, ha kellett, még ógörögül is. De nem kellett.

Ennyi volt a báróság története.

Szótlanul baktattunk tovább a pesti belvárosban, a báró úr csöndben fújta a füstöt mellettem, majd megállt, s afféle jól nevelt, kedélyes társalgó módjára megkérdezte tőlem, mintha csak az időjárás felől érdeklődne, hogy kérlek szépen, mi lesz ezzel a Magyarországgal, mondd? Kapásból visszakérdeztem, hogy mire föl ez a jövő idő, mon ami? Mire föl ez az optimizmus? Legyünk pontosak, az országról beszéljünk múlt időben. Magyarországot a saját népe tette múlt időbe – kétharmaddal. Személyesen nincs kit okolni érte. A szellemi elit nagy része évek óta hallgat és közben a hatalomnak a markát odatartja: csak csurran-csöppen bele valami ilyen-olyan ösztöndíjból, juttatásból. Aki nem hallgat, az meg azt hiszi, hogy a harcot rá lehet bízni másra, menni fog az szelíd, halk szóval, csak semmi radikális hiszti. Hát nem, mon ami. Szelíd, halk szóval nem fog menni. A fasiszta, etnicista és álklerikális kormányokat a történelemben még soha nem állította meg szócsatában senki. Ezeket sem fogja. Az a természetük, hogy magukkal rántják az általuk lebutított többséget, és a történelemben mindig elkövetkezik az a pont, amikor a lebutított többség a győzelem árán a saját vesztét sem bánja. Győztünk, ordítja a magyar nép, és diadalittasan dől bele a saját maga által kiásott tömegsírba. Így szokott ez lenni. Így lesz most is, mert a történelem magasról tesz az igazságra, és előbb-utóbb a bűnteleneken is behajtja a büntetést, de kamatos kamattal.

Jaj, ne beszélj már ilyeneket, mondta a báró úr kissé riadt mosollyal. Jó, nem beszélek, válaszoltam, de akkor te is vond vissza a jövő időt.

Kicsit eltűnődött. Aztán döntött. Kérlek szépen, ez csak természetes, dünnyögte udvariasan, és végigsimította a haját jellegzetes, finom mozdulattal.