Marosán György: A komfortzóna csapdája

Publikálás dátuma
2018.06.30 09:25
REALITÁS A világbajnok szerint előnyben vannak a folyamatosan küzdők FOTÓ: DPA/SVEN HOPPE
Fotó: /

Arrogáns fiatalok árasztják el a magyar munkahelyeket: nincs megállás. Így foglalta össze egy nemrég lezajlott hazai HR-es konferencia tapasztalatait a híradás. Az értékelésről két másik – témájukat illetően egymástól is távoli – kutatás jutott az eszembe. "A jó idők a világot ostoba viselkedésre késztetik" – írta a Financial Times. A kellemes körülmények - az alacsony infláció, a gyorsuló növekedés, a csökkenő munkanélküliség, és az emelkedő jövedelmek – miatt az emberek felhagynak a válság idején magukra kényszerített körültekintéssel, terjed a kockázatkereső és az óvatlan viselkedés. Egy másik vizsgálatban a magyar kutatók kis kedvenceink - a kutyák - szélsőséges jutalom-érzékenységét elemezték (Gerencsér, L. et al. 2018. Development and validation of the Canine Reward Responsiveness Scale. Scientific Report.). Azt tapasztalták, hogy a kutyáknál is kialakulhat - az embernél előforduló - kóros jutalom-függőség, amit az vált ki, ha a gazdi a közös játékot inkább élelem-jutalommal „pótolja”. A „figyelem helyett nasi” modell hatására a kutyák jutalom-motivációja eltolódik az élelmi ösztönzők keresése felé. Amikor a jutalmazásban a játék és a személyes kapcsolat maradt a meghatározó, ilyen – hibás - viselkedés nem volt tapasztalható. A helytelen jutalmazási stratégia láthatóan kóros motivációt idéz elő a kutyáknál és az embernél egyaránt.

Csak a most számít

Az élőlények viselkedését a környezet alakítja. A veszély és a szűkösség lankadatlan figyelemre, az erő összpontosítására késztet, a kellemes körülmények inkább lazításra. Magunk mögött tudva a nehéz időket, nyugodtan hátradőlünk, és pillanatnyi benyomásaink alapján, ösztönszerűen hozzuk döntéseinket. Ennek a viselkedésnek a terjedésében a Nobel díjas közgazdász – P. Krugman - egy újabb gazdasági válság fenyegető előjelét véli felfedezni, mondván: az aggodalom hiánya leginkább aggodalmat keltő. Ám az elkényeztetett kutyákban kialakuló kóros jutalomérzékenység, és a kellemes feltételek között élő polgár óvatlanná és felelőtlenné váló viselkedése egy általánosabb problémára hívja fel a figyelmet. Úgy tűnik, hogy a komfort – bizonyos feltételek esetén - megfontolatlanságra és a jövő iránti érdektelenségre ösztönöz.

Az ember élete sokáig gondokkal és fáradsággal teli volt. Ritkán adódott, hogy a pillanat örömét választhassa a lemondást követelő fáradságos munka helyett. Amikor azonban ezt megtehette, a többség rögtön a pillanat jutalmát részesítette előnyben. Az élet mindenkit arra tanított: csak a most számít! Vagyis a hónapokkal, esetleg évekkel később jelentkező hasznot és örömet - az azonnali jutalommal összevetve - diszkontálni, azaz leértékelni kell. Egész életünket az efféle „diszkontált jelenérték” számítás vezérli. Ha befektetünk, folyamatosan összevetjük a megtakarításra szánt – az azonnali fogyasztás elhalasztása miatt felszabaduló - pénzeinket, az annak működtetéséből származó jövőbeli bevételeink jelenbeli értékével. Ám általánosabb értelemben is a vágyak azonnali teljesüléséről való lemondás és a jövőben elérhető jutalom folyamatos összevetése vezérli egy barátság, egy munkahelyi kapcsolat, a közösségben elfoglalt státuszunk, de akár egy szerelem kiformálásába fektetett erőfeszítéseinket. Az emberi tőkét ugyanis - a pénzbelihez hasonlóan - az alapozza meg, hogy lemondunk az azonnali nyereségről, és inkább partnerünket szolgáljuk, remélve, hogy ezt a jövőben – kamatostul - visszakapjuk. Csak ha a jövőbeli örömök értéke nagyobb, mint a jelenben kínálkozó öröm, akkor halasztjuk el az azonnali élvezeteket, és fektetünk be a jövőbeni kapcsolatba!

Pillecukor teszt

A jövő ilyen leszámítolásának – diszkontálásának - mértéke a körülményektől függ. A genetikai hardverbe életkörülmények „írják be” a rátermettséget leginkább támogató viselkedési szoftvert. Egy fejlett társadalomban élő - nyugdíját tervező - felnőtt több évtizedre, egy befektető több évre tervez. A régi korok földművelője csak a jövő hónapra, egy munkanélküli a jövő hétre, egy kábítószeres csak a holnapi adagra gondol. A jövő „leszámítolásának” programját már gyermekkortól kezdjük letölteni. Ezt a pillecukor teszt – egy több évtizede elvégzett kísérlet - látványosan bizonyította (Mischel, W. Pillecukor teszt. HVG Kiadó. 2015). A kutatók még a 60-as években különös választás elé állítottak óvodásokat. Letettek eléjük – kedvencüket - egy marék pillecukrot, majd azt mondták: „Most el kell mennem. Ha akarod, megeheted a cukrot, de ha nem veszel belőle, 20 perc múlva, amikor visszajövök, megkétszerezem, és mind a tiéd lesz”. Az eredmények azt a – nem különösebben meglepő eredményt - mutatták: voltak, akik tudtak várni, és voltak, akik nem.

Ám az igazi meglepetés évtizedek múlva érte a kutatókat. Azok, akik képesek voltak, gyermekként ellenállni a csábításnak – el tudták viselni a kielégülés elhalasztásának kínját - elvégezték az egyetemet, jó állásban voltak, nem fogyasztottak kábítószert és nem kerültek összeütközésbe a rendőrséggel. Akik viszont nem tudtak ellenállni a csábításoknak, azok sokféle viselkedési problémával küszködtek. Mintha a modern társadalom alapvetően azoknak kínálna esélyt, akik magasabbra értékelik a jövőbeli, mint az azonnali élvezeteket. Ugyanakkor a kísérlet újbóli elvégzése nemrég érdekes szempontot hozott a felszínre (Watts, T. et al. 2018. Revisiting the Marshmallow Test. Psychological Science.). Eszerint kevésbé a befolyásolhatatlan „jellem”, inkább a családi körülmények – a meggyőződés, hogy az ígéret teljesül és a jutalom viszonylag gyakori – vezetnek a magas jutalom-halasztási képesség kialakulásához.

Jutalom-érzékenység

Az ember mindennapjait egészen a 20. század elejéig - az eszméléstől a halálig - kényelmetlenségek és elháríthatatlan kötelességek jellemezték. A többség életének nagy részét kénytelen volt a komfortzónán kívül tölteni. Így az „életprogram” szükségképpen a jelent állította előtérbe. Ám a 20. század közepétől a fejlett társadalmakban megváltozott a helyzet. Már a baby-boom nemzedék élete könnyebbé vált a korábbi – a világválságot és a világháborút végigszenvedő – nemzedékekével összevetve. Csökkent a gyerekszám, mégis kevesebb lett a halaszthatatlan feladat és a házi munka, viszont több a kényeztetés. Vagyis, mind több öröm és azonnali kielégülés jutott osztályrészéül a felcseperedő nemzedékeknek. Életélményükké vált: ami eszükbe jutott, azt azonnal meg is kapták. Megszokták, hogy pillanatonként előbukkanó vágyaik azonnal kielégítettnek. Kialakult bennük – elnézést a hasonlatért – az idézett kutyusok mintájára a szélsőséges jutalom-érzékenység. A jutalmat nem a teljesítmény elismerésének, pusztán a szülői jelenlét jelzéseként tekintették.

A felcseperedő nemzedék tehát megszokta a folyamatos jutalmazottságot, és azt is, hogy életét állandóan a komfortzónában töltse. Ám ez a személyes komfortzóna a 21. századba átlépve – szinte észrevétlenül – csapdává vált és rájuk zárult. A nagyjából 15-20 évente felbukkanó újabb és újabb nemzedékek - a baby-boom, majd az X, azután az milleniumi (Y), végül a Z generáció - mindegyikét az egyre komfortosabb életkörülmények formálták ki. Csökkent a kötelesség, szélesült az akaratnyilvánítás joga, a jutalmazás pedig mindinkább elszakad a teljesítménytől. A valóságban persze a generációk átfedték egymást, és kialakulásukat gyakran a politika, és a kultúra eseményei - a vietnami háború elleni tiltakozás, a 68-as diáklázadások, a rendszerváltások, vagy éppen beat- vagy Woodstock-generáció életélményei – katalizálták. Ám az önálló nemzedékké formálódást egy globális trend határozta meg: a család egykori, „házi rabszolgáiból” „kis császárok” lettek, akik félreérthetetlenül kinyilvánítják akaratukat, elvárják annak azonnali teljesülését, és önérzetesen visszautasítják azt, amire nem hajlandók.

Miközben azonban a fejlett világban egyre kellemesebb lett gyermeknek lenni, mégis mind több lett a „viselkedési programhibás” fiatal. A komfortzónában ücsörögve, az erőfeszítés és lemondás nélkül is elérhető kielégülés dacára, állandósul szorongásuk. A 21. század ugyanis - minden kellemességével együtt - egy különös ellentmondást teremt. Egyre nehezebb a kimagasló eredmény elérése az üzletben, a tudományban, a művészetben, de a leglátványosabban a sportban. A csúcs, amire fel kell kapaszkodni, mind magasabb, a vetélytársak száma egyre nő, és folytonosan élesedik a küzdelem. Az a teljesítmény, amivel én egykor versenyt nyerhettem, ma már az induláshoz is kevés. Az a munka, amivel fizikus lehettem, ma már a felvételhez sem elég. Az a kitartás, amivel újra indíthattam a karrieremet, ma kevés lehet, hogy állást kaphassak. Miközben pedig a verseny egyre nagyobb lemondást követel, a fiatal generációkat mindenfelől azzal bombázzák: élj a mának, ne halaszd az azonnali kielégülést.

Sikerkeresők, kudarckerülők

És az elmúlt évben ráébredtünk: fokozatosan a milleniumiak váltak a globális piac meghatározó csoportjává. Számban fokozatosan felülmúlják a babyboom generációt, és mostantól már nem a szabályostól eltérő kivételek, hanem ők alkotják a szabályost. Ám abból, hogy a milleniumiak túlnyomó része a fejlődő világban él, egy különös veszély keletkezik. Az első magyar atlétikai világbajnok - Márton Anita, a női súlylökő - így összegezte saját élettapasztalatát: „a kevésbé jó adottságúak vagy a kevésbé tehetségesek előrébb jutnak azzal, hogy folyamatosan küzdenek… megelőzik azokat az eleve jó pozícióból indulókat, akiknek sohasem kell plusz munkát beletenniük a sikerbe.” A hátrányos helyzet tehát, minden kényelmetlensége mellett, komoly előnnyel is jár: megtanít arra, hogy a sikerért másoknál többet kell dolgozni. Ez azonban nemcsak a sportban, hanem a munkaerő piacon is így van. A globális világ befutottjainak pozícióit leginkább a kevésbé kedvező körülmények közül induló „versenytársak” veszélyeztetik, akik – kénytelen-kelletlen – elfogadják: a teljesítményt sok megelőlegezett munka alapozza meg. Míg a fejlődő világ fiataljai - a globális pillecukor tesztben – beletörődően hajlandók kivárni azt a 20 percet, amíg az óvónéni visszatér, és megkétszerezi a cukorka-adagot, addig a fejlett világ komfortja által programozott nemzedék azonnal lecsap minden csábító örömre.

Ám a pillecukor teszt eredménye az életpálya egész menetét előre vetíti (Casey, B.J. et al. Behavioral and neural correlates of delay of gratification 40 years later. 2011. PNAS). Az egyén sorsát – azt, hogy mennyi lesz a jövedelme, eléri-e a vágyott státuszt, egészséges marad-e, sőt, hogy meddig él - alapvetően jutalom-halasztási hajlandósága határozza meg. Aki arról álmodozik, hogy híres sportoló (mint Hosszú Katinka), csodált fizikus (mint a most elhunyt S. Hawking), vagy neves rendező (mint Enyedi Ildikó) lesz, annak nemcsak sokat kell dolgoznia. Sőt, abba is bele kell törődnie, hogy életének hosszú szakaszait a komfortzónán kívül tölti. Kegyetlennek tűnhet: a 21. században a boldogság és a siker feltétele rendszeresen kilépni a komfortzónából. Aki nem hajlandó legalább időről-időre elhagyni kellemességekkel kipárnázott világát, bár egész életében folytonosan a kielégültséget választja, sorsa mégis a folyamatos kudarc és sikertelenség lesz.

A 21. század legnehezebben megválaszolható kérdése: hogyan érjük el egyre komfortosabbá váló világunkban, hogy gyermekeink elfogadják a kimagasló teljesítmény követelte lemondást? Megdöbbentő a négylábú kedvenceinkkel végrehajtott kísérlet, amelyben a játékos vagy a hisztis viselkedés mintáit alakították ki bennük. De modern világunk éppen ilyen - a kutyusokéhoz hasonló - kísérleti laboratóriummá vált a felnövekvő nemzedékek számára. Vannak, akiket – az új pillecukor teszt ezt bizonyítja - a személyre szabott elvárás és a teljesítményt pontosan tükröző jutalom sikerre „programoz”. Sokakat azonban a nasikkal megtöltött komfortzóna - az ellenállhatatlan csábítások tömege - kudarcra visz. A következmény: a felcseperedő generációkon belül fokozatosan szétvált a sikerkeresők és kudarckerülők csoportja. Az előzőekre a kényelmes körülmények ellenére a kitartás, a kemény munka, a reális önértékelés és a kihívást jelentő célok elfogadása a jellemző. A kudarckerülők viszont visszariadva a kihívásoktól, az álmok világba menekülnek. Hol túl könnyű célokat, hol meg jól hangzó, de eleve elérhetetlen célokat tűznek maguk elé, ám egyik sem készteti őket nagyobb teljesítményre. Kudarcról, kudarcra bukdácsolnak, s bár mindig a kielégülést keresik, a valóságban elvesztegetik életüket.

A 21. században felnövekvő nemzedékek előtt alapvetően eltérő életutak tárulnak fel. A sikerkeresők számára: határ a csillagos ég. A leszakadó kudarckerülőket viszont az áthidalhatatlanná szélesülő egyenlőtlenség és az újraépülő osztálykorlátok megfosztják a felemelkedés esélyétől. Ők a 19. századdal szembesülnek a 21. században. Ez azonban - a történelem tanulsága szerint - robbanás-veszélyes állapotot idézhet elő. A helyzetet még bizonytalanabbá teszi, hogy a populista politika éppen a kudarc-kerülőkre építi stratégiáját. Felkínálja számukra az alkalmazkodás elutasítását: subprime hiteleket, kábítószereket, a státusz megőrzését, vagy éppen a „régi dicsőség” helyreállítását ígéri nekik. Holott a valódi megoldás: megértetni velük, hogy boldogságuk és sikereik, jövedelmük és egészségük attól függ, szokásukká válik-e a kitartás, a fáradhatatlan tanulás, és a hajlandóság az alkalmazkodásra. Ez pedig alapvetően azon múlik: mi, a szülők – a meghatározó pozíciókból lassan kicsúszók - nemzedéke képes lesz-e saját gyermekeit – az üzlet és a kortársi csoportok hatását ellensúlyozva – kiszabadítani a komfortzóna csapdájából.

Témák
2018.06.30 09:25

A sikerszerző, akit nem vettek fel a Magyar Írószövetségbe

Publikálás dátuma
2018.07.22 14:00

Fotó: Népszava/ Szalmás Péter
Debütáló kötete 44 éve jelent meg, most 74. életévében jár. Nemere István azóta megírt hétszáznál több könyvet.
Nemere István első regénye, A rémület irányítószáma a Magvető Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1974-ben. Ez azt jelenti, hogy az egyik legismertebb és legnívósabb, alapvetően szépirodalmi kiadónál kezdte írói pályafutását. Ezután átlagosan havi két regényt írt. Májusban – néhány nappal azt követően, hogy megjelent a 700. kötete – már a 701. is a boltokba került, a 702. pedig az Ünnepi Könyvhétre időzítve jött ki a nyomdából (a világrekordot a II. Erzsébet brit királynő által a Dame előnév viselésére jogosított Barbara Cartland brit romantikus regényíró tartja, a 2000-ben, 98 évesen elhunyt szerző 723 regényt publikált).
Aki 702 könyvet jegyez, nem csak gyorsan ír, valószínűleg ért az eladáshoz is. Nemere könyveit az évek során tucatnyi különböző kiadó adta ki, saját – kiadói eladási adatokon nyugvó – becslése szerint műveit 12 millió példányban értékesítették pályakezdése óta. (A szám nem meglepő, ha figyelembe vesszük a publikált könyvek számát.) Ezek jelentős hányada sci-fi, ebben a műfajban alkotta legmaradandóbb írásait. Mivel Nemere István a magyar sci-fi irodalom külön utat bejáró alkotója, sajátos pályája sajátos értékeket rejt. „Az alkotói út első két évtizedében, az 1970-es és 1980-as években nagyon népszerű író volt, de a kor kritikairodalmában ez nemhogy erény lett volna, inkább gyanússá tette. Első nagy csalódásai után belenyugodott abba, hogy külön utat kell bejárnia, így ebből kovácsolt erényt” – állítja S. Sárdi Margit irodalomtörténész. Ugyanakkor szakmai mellőzöttségéhez, el nem ismertségéhez hozzátesz az is, hogy a krimi és a sci-fi is alábecsült műfaja az irodalomnak. Ezen a törekvésen változtatott a Zsoldos Péter-díj életre hívása, amely a magyar sci-fi legjobbjait hivatott díjazni, ezt az elismerést 2005-ben Nemere István is megkapta az Időhajó című novellájáért. Nemere pályakezdésétől az 1980-as évek második harmadáig számított sikerszerzőnek, de az irodalomtörténész emlékeztet arra, hogy máig népszerű író, de már nem a sci-fi olvasóközönségét célozza meg. S. Sárdi úgy látja, Nemere olyan generációhoz tartozik a sci-fi irodalmon belül, amelynek mára kevés élő tagja van, és még kevesebb aktív szerzője: ekképpen minta és tanú egy személyben. „Számos kiváló novellája és néhány kiváló regénye van. Pályája elején a problémaérzékenysége tette vonzóvá (például az olyan témák, mint a különböző kultúrák együttélése, hatalom és erkölcs kettőssége), sikerének egyik titka, hogy a sci-fit ötvözte a krimitechnikával, alkalmazta a varázsmese szerkezetét a regényeiben (akár tudatosan, akár nem), ez pedig kiváló szerkezetet eredményezett” – teszi hozzá. S. Sárdi tanulmánya világított rá először arra, hogy Nemere tudományos-fantasztikus regényeinek jellemzője a nyelvi tudatosság. Sci-fijeiben egyensúlyban áll a beszélt és az irodalmi nyelv, pontos a nyelvi archaizmus és a szleng.
1987-ben jelent meg a Terra című sci-fi regénye, és nagyjából ekkortól Nemere egyéb műfajokban is elkezdte ontani a könyveket: a kalandregények, kémtörténetek, romantikus ponyvák, dokumentum/történelmi regények mellett kevesebb időt szánt a sci-fi művekre. A rendszerváltás időszakában fantazmagóriának hatott, egzotikusnak tűnt, hogy a távoli jövőben élő űrvándor históriája környezetvédelmi intelmeket is tartalmazott, ma ezt erénynek neveznénk. Ennek ellenére a regény némileg alulmúlja a korábbi Nemere-sci-fik színvonalát, bár későbbi korszakaiból is vannak kiváló tudományos-fantasztikus regényei. „E korszaktól kezdve viszont, ha nem is nagy számban, de mégiscsak rendszeresen alkotott sci-fi novellákat. És novellaíróként Nemere nagyszerű. Novellái tömörek, érzékenyek, példaszerű a szerkezetük, sokszor líraiak, bölcsesség és az élet rendíthetetlen szeretete sugárzik belőlük. A háború 11-kor kezdődik, a Mindenből csak egy, az Apóka mesél például emlékezetes munkák” – állítja S. Sárdi. Mégis, úgy látszik, manapság nincsen nagy igény a sci-fire, mert Nemere a 2008-ban megjelent Időrabló óta nem állt elő klasszikus sci-fi regénnyel.
Az, hogy Nemere ráállt a gépi termelésre (bevallása szerint napi 40-45 ezer karaktert ír, a hét mindegyik napján, párhuzamosan dolgozik a műveken), nem segítette, hogy a sci-fi kanonizált figurája lehessen. A szakmai elismerés mellett a Galaktika folyóiratban való rendszeres megjelenése növeli reputációját, de az szintén nem tisztázza megítélését, hogy egyetlen sci-fi irányzathoz sem sorolható (korai korszakaiban a Magyar Írószövetség íróiskolája tetten érhetően hatott rá). Többek között ezért is példaértékű, hogy az Írószövetség sci-fi szakosztálya 70. születésnapján másfél órás esttel köszöntötte a szerzőt, továbbá a szervezet felajánlotta, hogy tagjának fogadja. Ezt azonban Nemere István visszautasította, mivel pályakezdőként nyolc éven keresztül sikertelenül jelentkezett a Magyar Írószövetségbe.
2018.07.22 14:00
Frissítve: 2018.07.22 14:56

Miniatúra: Horn Gyula, az igazi reformkádárista

Publikálás dátuma
2018.07.22 12:00

Fotó: Magyar Fotóarchívum/
„Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt.”
1994-ben nyarán nagyobb legitimációval érkezett, mint Németh Miklós hat évvel korábban, és még koronát is viselt. (Balesetet szenvedett, s a fejére egy rögzítő szerkezetet erősítettek.) A választási hadjáratban rég nem hallott hangokat hozott vissza. Sok intellektuális szövegelés helyett egyszerű beszéd: ez a Gyula a mi emberünk. Ha tódított, elég egyszerűen tette, szakított a neoliberálisok által kedvelt válságkommunikációval, nem riogatta a népet a várható nehézségekkel. Ígért és ígért, hol keveset, hol sokat. Olcsó és biztos kenyeret, igazságot, s hogy végre szóba fognak állni az egyszerű emberekkel. Gazdaságpolitikai körökben ugyan felháborodás fogadta a „háromhatvanas” kenyeret, pedig az emberek szerették ígéretének hangulatát, és nem is voltak egészen ostobák, ismerték a környezetüket, lehetőségeiket. Természetesen a soha vissza nem térő Kádár-kor igézete meg az Antall-kormány bizonytalankodása hajtotta a rá szavazó milliókat, és még tartott a gyötrő transzformációs válság, amelyért elégtételt akartak venni a választók.

Hagyjuk a múltat!

Horn Gyula nagy utat futott be. Fiatalkori történeteit mellőzve említem meg, hogy korabeli külügyi szervezetekben dolgozott. Arrafelé is érlelődtek a változások, mindenekelőtt a nyugati nyitás, a szomszédságpolitikában a bátortalan kisebbségvédelem, a diplomáciai kapcsolatok felvétele olyan, korábban Moszkva ösztönzésére kitaszított országokkal, mint Izrael, Dél-Korea és halkabban Tajvan, Dél-Afrika. A párt (MSZMP) külügyi részlege alighanem úttörő szerepet játszott a NATO-hoz való közeledés kezdetben halovány, majd megerősödő gondolatában, amit – a korábbi évtizedek szovjet birodalmi kereteire gondolva - bízvást nevezhetnénk egy pompásan kidolgozott piruettnek a damaszkuszi úton. Az amerikai védernyő jobban tetszett, több támogatással kecsegtetett, és európai integrációnkat is elősegítette.
Már a Németh-kormány tagjaként is kedvelte a drámai fellépéseket. A kor gyakori nyilvános szereplésre szoktatta a politikusokat, ez majd őt is segíti a későbbi választási hadjárat során. Az MSZP óriási lehetőséget adott neki. Az 1990-es választások után gyorsan építkezett. Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt. Néhányan az elején feladták, mint Pozsgay Imre és Németh Miklós - Nyers Rezső pedig a választások után szorult ki. Horn napja körül ekkor már számos fiatalabb hold keringett, közülük kerülnek ki majd a jövő vezetői, a pénzemberek, meg a nagyszájúak és a csirkefogók is. Mire 1994-ben a választási hadjárat megkezdődött, Horn Gyula nagy magabiztossággal kezelte fellépéseit, az ellene irányuló támadásokat, ideértve a pufajkás történeteket is. Hagyjuk a múltat! - mutatott a kormányzás feladataira, dolgozzunk végre. Az 1994-es győzelem után többségét megfejelte a szabad demokratákkal. Vajon az SZDSZ helyesen cselekedett-e, amikor Hornnal koalícióra lépett, és fordítva: tényleg kellett-e a kormányzáshoz az SZDSZ? Az SZDSZ-nek nehéz lehetett majdnem győzni négy évvel korábban, majd ellenzékbe szorulni, és most újra arra gondolni, hogy ismét négy év fenyeget a kemény ellenzéki székeken. Sokuknak időben jött Horn koalíciós ajánlata, akinek a szabad demokrata többlet szavazóerőnél fontosabb volt a mozgástér növekedése a hajdani ellenzék keblére ölelése révén. Hallani azt is, hogy a koalíció kezdte ásni az SZDSZ sírgödrét, emiatt engedett soraiban a mohóságnak. Az biztos, hogy az MSZP csak félig profitált a demokratikus ellenzék beépítésével, mert a koalíció saját belső feszültségeit fokozta. Ahogy telt az idő, a két párt úgy kezdte egymást egyre hevesebben utálni.

Sikeres konszolidáció

A kormányzás első hetei válságtól válságkezelésig tartottak. Horn rendíthetetlen konzervatív baloldaliként idegenkedett a megszorításoktól, a gazdasági reformoktól, hiszen azok előbb fokozták a választói kiszolgáltatottságot, először a költségvetés állt talpra, s csak utána jött a választóknak szétosztható eredmény. Viszolygását fokozta, hogy a saját nyelven beszélő szabad demokraták és értelmiségi holdudvaruk önmagukat tartották iránytűnek. A költségvetés kiadási oldalának megkurtítását Békesi László, a pénzügyminiszter és pártbéli ellenlábasa is szorgalmazta, holott más volt a választási ígéret. Hát nem ő képviseli a szenvedő és mentésre vágyó kisembereket, nem ő hozza a mentőhajót a rendszerváltás hajótöröttjeinek? És talán Békesinek nem is a restrikciót szorgalmazó véleménye számított, hanem kemény kritikája az MSZP-n belül, ezt pedig Horn a maga hatalmának megkérdőjelezéseként fogta fel.
Ha utálta is a válságkommunikációt, a válságtól nem tudott megszabadulni. A gazdasági konszolidációt nagyjából ott folytathatta, ahol Németh Miklós abbahagyta. Sürgetett az idő is: már nagyjából egy éve nem történt semmi, a helyzet viszont romlott. 1995-ben aztán leváltotta Békesit, kinevezte Bokros Lajost, kapta vele Surányi Györgyöt, meg a Bokros-csomagot. Felkérésük merész és hatásos lépés volt, ők pedig tették, amit kell. Gyors és sikeres konszolidáció következett. A siker, amely a két szakember tagadhatatlan gazdaságpolitikai bravúrja, más kérdést is felvet. Ha néhány, bár fájdalmas húzással ilyen gyorsan lehetett konszolidálni a gazdaságot, vajon mi gátolja a politikát abban, hogy korábban, és másutt is eltökélten lépjen?
A Bokros-program kezelése közben láthatóvá váltak Horn képességei és korlátai. A gazdaság a finanszírozás és a növekedés szempontjából képviselhető útra került, most már csak a választókat kellett meggyőzni arról, hogy végül ők lesznek a nyertesek. A valóság kínjai dacára biztatóak voltak az esélyek, hiszen ott volt Horn Gyula, a mi Gyulánk. A pénzügyi alapok látványosan javultak, újabb reformgondolatok kerültek elő. Csakhogy akkor Bokrosból kibújt karcos személyisége, stabilizációs célszerszámból a gazdaságpolitikát tematizáló vezető akart lenni. Horn elképzeléseitől mi sem állt távolabb. Bokros emlékezetes találkozót bonyolított le a diákokkal. Azt találta mondani, hogy a bevezetendő 2000 forintos tandíj kevesebb, mint a diákok cigarettaköltsége; nos, az agitáció végtelenül célszerűtlen módját választotta. A diákok megsértődtek, távoztában le is zsidózták. Horn Gyula mintha erre az alkalomra várt volna. Bokros már elvégezte a munkát, de utána is túl hangos és követelőző volt Horn számára, reformokat sürgetett, és elvette tőle a napot. Bokros éppen aktuális lemondását elfogadta, majd kinevezte Medgyessy Pétert pénzügyminiszternek.

A reformkádárista

Műsorváltozás. Az új darabban Bokros keménykezű, neoliberális inkvizítor szerepében lépett fel, míg Horn a bölcs királyt játszotta. A Fidesz-kommunikáció számára a Bokros-csomag maga volt a karácsonyi ajándék. A nyilvánvaló és gyors gazdasági siker gyümölcsét később már ők használták, ráadásként a neoliberális restrikció névadó ördöge fel volt tálalva.
Horn igazi reformkádárista. Több lejárt szavatosságú tabun átlépett, ennyiben reformista. A sürgető reformokat, s különösen az azokat képviselő értelmiségi figurákat nem kedvelte: ennyiben kádárista. De szemben Kádár János vagy Grósz Károly utolsó kormányzati pillanataival: ő végül időben lépett, amikor 1995-ben Bokros képében beengedte a neoliberális rókát a költségvetési elosztás tyúkóljába. Bokros felkérésével bizonyítékát adta annak, hogy érzékeli a válság méreteit. A politikai ösztön vezette, amikor nem sokkal később, a hasznos erőszaktevőt, Bokrost elcsapta, és önmagát visszahelyezte népe szeretetébe, hogy 1998-as választási vereségével rövidesen ismét csalódást okozzon.
Mindezt sokan a két forduló közötti eseményekkel, Orbán ügyességével magyarázzák, amivel Torgyán doktort nászba vitte. Csakhogy fénytelen utolsó hónapjaival Horn maga is hozzájárult a vereséghez, elbízta magát, nem működött a veszélyérzete, talán lebecsülte Orbánt. Nem sok választási propagandát engedett. Mintha egy ciklus alatt sikerült volna keménykezű reformkapitányból öreg Kádárrá válnia, aki azért nem foglalkozik az ügyekkel, mert azok maguktól is megoldódnak. Brahiból vagy arroganciából újra elővette a Bős-nagymarosi vízerőmű ügyét. Nem a gátról van szó, szakmailag az vagy jó, vagy sem, hanem a rendszerváltás egyik szimbólumáról, egy máig tabusított mémről, amelyről egyszerűbb nem beszélni, mint belebukni. Ezt nyilván ő is tudta, és mégis.
Horn Gyula felnőtt szerepéhez, a vízerőmű szigorú kivétel. Amennyire lehetett, szakított azzal a szocialista párti szokással, hogy munkásabb megoldás helyett könnyű, de instabil kompromisszumokat keressen. Alkotmányos fricska, lehetetlen őt a demokrácia kereteiben értelmezni, ez volt akkor jobbközépen a vélemény róla, ez azonban butaság. Dehogy nem lehet. Kissé talán durván faragott figura, de mai szemmel nézve hatékony vezető, újabb kori pártjának történetében eddig a legjobb harctéri vezető. Nehéz róla úgy megemlékezni, hogy utódairól ne szóljunk, akiknek soha többet nem sikerült hozzá hasonló erőt koncentrálni, és akiknek érdeklődése végzetesen megcsappant a választók iránt. Történetének felelevenítésével a magyar sors fanyar gyümölcseit kóstoljuk.
(Az írás egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának rövidített, szerkesztett alfejezete.)
2018.07.22 12:00
Frissítve: 2018.07.22 12:00