A kancellár asszony nélkül

A menekülteket sugárzó mosollyal és zöld hivatkozásokkal is vissza lehet küldeni Afganisztánba - nyilatkozta Angela Merkel tavaly nyáron a TAZ-nak, a neves berlini alternatív napilapnak.

Ez már a politikai vég lenne? Sokan úgy gondolják, a kancellár ma még válogathat. Nyári parlamenti szünet, helyi választások, majd a decemberi CDU kongresszus Hamburgban. Talán az lehet az utolsó pont, ahol még felállhat. Egyre több elemző hiszi Németországban, hogy Merkelnek kormányon már csak hónapjai vannak hátra. Közép-Európa e tekintetben nem állít, nem hisz, s nem remél semmit. Ami itt igazán érdekes, hogy sem a német, sem az európai/nemzetközi baloldal nincs pánikban. Nálunk pedig legfeljebb csak az foglalkoztatja a szakértőket, hogy ha valami ilyesmi most megesne, akkor Orbán nemzetközileg még kirobbanthatatlanabbá válna. Ugyan már.

Németországban persze akkor egy új játék kezdődik. Annak idején, 1999 december végén Kohlt búcsúztatva, a Frankfurter Allgemeinében maga Merkel is megfogalmazta: ”a pártnak futni kell tanulni, bíznia kell a jövőben az öreg csataló nélkül, ahogy Kohl magát nevezte”. Most más a paci.

2015 óta Merkel az európai menekültválság központi alakja, ilyenként nyer, vagy ilyenként löki majd le a belső német vita. De már 2005 óta kancellár, s a mérleg is összetettebb. 2015 nyarán otthon még fontosabbnak látszott, hogy leépíti a hadkötelezettséget, hoztak valamilyen döntést az atomipar majdani leállításáról, s akkor még nem látszott ennyire központinak a menekültek ügye. Váratlanul kiszakadt azonban belőle (a tanácsadókkal nem volt egyeztetve, semmiféle megírt szövegben nem szerepelt, láthatóan belülről jött): “ ha most meg neki kell állnunk azért elnézést kérni, hogy a bajbajutottaknak barátságos arcot mutattunk, akkor ez nem az én országom“.

Merkel érzékeny a napi hatásokra, feszültségekre. Azóta igyekeztek beszabályozni a menekültek hétköznapjait. Mozgásterüket azonban nem kiterjesztették, inkább szűkítették. Többször nehezítették a családegyesítést (vagyis hogy egy kiérkezettet ne követhessen simán az egész család), megkönnyítették a kiutasításokat, sőt az államköltségen hazazsuppolást – különösen Afganisztánba. S ehhez is Merkel kellett.

Németország még mindig sok menekültet beenged, és ezek egy részének garantált jogokat is kínál. De szó sincs könnyes szemű házigazdákról. Korán, tulajdonképpen már 2015-ben Merkel egyfajta előválogatási rendszert vezetett be. Akikből valószínűleg simán válhat “elismert” menekült, azokat már az elején kiválogatják, s nekik szinte azonnal több jogot, nagyobb mozgástereket, kedvezőbb alkalmazkodási ösvényeket kínálnak. Ők azok, akiket a háború szülőföldjükön személyükben is veszélyeztetett, károsított. Ők a leginkább rászorultak. A többieket sem kergetik rögtön el, de ők valahogyan lógnak a levegőben - kisebb segítséggel, mozgástérrel. A németeknek elővezetett papírok persze sokszor pontatlanok, értelmezhetetlenek, sőt hamisítványok. És jön balról és jobbról is a kritika.

De ezekre a kancellárasszony láthatóan érzéketlen, habár szokott beszélni arról, hogy nem kellene szégyellni: sokan csak életszínvonalat akarnak, valójában gazdasági menekültek. Ez is rendben lenne, viszont akkor Németország válogathat. Egyesekre, például idősápolókra, tömegesen szüksége lenne, másokra nem annyira. Szabad-e egyáltalán embereket a hasznosságuk szerint osztályozni? - faggatja egy riporter. Ne nevezzük ezt osztályozásnak, végül is emberekről van szó, de hát valahogy különbségeket kell tenni. Az afrikaiakkal sem lenne semmi baj, ha tanulni, vagy dolgozni jönnének, ezeket az életstratégiákat felvállalva. Ha világos lenne, kikkel van dolgunk… Majd hosszasan magyarázza, hogy ő keresztényszocialista.

Merkel korábban saját vezérkarában, személyi vitákban nagyon határozott volt, gyorsabban csapott szájon, mint ahogy valaki az ellenkezését megfogalmazta volna. Ma, például a bajor határellenőrzési vitában, türelmes. Feltűnően az. Sokak szerint mert gyenge, sőt védtelen. Elfolyt az ereje, s nem látni, honnan jönne az újabb energia. S mert ezt a többi brüsszeli focista is észleli, bármennyire rossz ez a közép-európai progresszívaknak, más sem akar kívülről Merkelbe fektetni. De fegyelmezett asszony, most még Orbánnal szemben is viselkedik.

A tipikus CDU törzsszavazó polgárember, gyakran jobboldali. Merkelért ugyanakkor még ma is inkább a baloldaliak lelkesednek, ugyanakkor máshova szavaznak. Meddig lehet ezt a helyzetet fenntartani? Régi bázisával szemben végülis a szocdemeknek kellene a koalíciót mesterséges lélegeztetéssel megmenteniük. Ideológiailag működik a dolog, de meddig tudják azok a pumpát működtetni?

Merkel most az egész világot szeretné Berlinből/ben stabilizálni, de ami ebből kijön, inkább stagnálásnak látszik. Eddig személyesen is sokat mozgott, most kevesebbet, de ez sokaknak nem-mozgásnak, sőt gyengeségnek tűnik. Egyre nagyobb az a csoport, amely még mindig rokonszenvezik Merkellel, de a napi politikáját már kezdi utálni.

A kormányzás azonban elsősorban a hatalomról és nem a különböző humanitások ütköztetéséről szól. Ráadásul Merkel olyan sokáig működtette az egészet, hogy most a hiteles vitához új politikusarcok kellenének. Ilyenek meg is jelennek, de Közép-Európához nincs különösebb affinitásuk, és az “orbánozás” alig érdekli őket; ha valamibe mégis belevágnának, akkor az az új európai integráció új többfokozatos modellje lenne, és Magyarország ebben láthatóan nem önálló játékos. Merkel szerepének átvállalása azonban otthon az SPD-re jól hatna: az ugyan egy politikai szívroham után még létezik, de Merkel távozása felélesztő mentőeszközként, defibrillátorként hathatna, hogy a párt szívműködése valahogy helyreálljon.

A helyzet érdekes, vagy legalábbis szokatlan. A hatalom elolvadt, Merkel most még maradt. Évekig beszéltek arról, hogy a kancellár valójában egyensúlyozott a pártjában. A friss elemzések szerint a CDU-nak határozottan nincs baloldala. Jobboldali alakokból többféle is van, de ezek törzsválasztóik és a saját karrier-elképzeléseik szerint mások. Az ideológiák itt másodrangúak, karrieristák között pedig egy gyakorlott politikus könnyen egyensúlyozik. De közben a progresszív közönséggel sokat nem foglalkozhat.

A menekültvita árnyalatai mellett azonban gyorsan felértékelődik egy teljesen más konfliktusforrás, az autóipari. Sok éven át az autóipari főnökök bejáratosak voltak Merkelhez. Ő meg legújabban abbahagyta a mosolygást azok nyilvános látogatásaikor. Elvégre környezeti ügyekben “megtévesztették” a világot - az Audi főnökét néhány nappal ezelőtt ültették le (erről részletesen a IV. oldalon olvashatnak - a szerk.). És épp ezek voltak a magyar járműipar beruházói és politikai patrónusai. Akárhogy is alakul, külső klientúrára most nem lesz idejük, türelmük. Ebben az üzletágban különben nem volt különbség Gyurcsány és Orbán vendégszeretete között. De a német autóipart igazán nem érdekelte a magyar belpolitika. Nem tudom, milyen magasba ért fel a magyarok patronázsa: biztosan mindenki próbálkozott magasabbra jutni. S most a német járműipari lebukások szükségszerűen – legalábbis részben – lemeztelenítik a magyar politikai kapcsolatokat is.

A magyar kormány-elitnek most imádkozni kellene az évek óta kiürült Balkáni Menekültösvény feléledéséért. Ha ismét sok ezer ember érkezne - mert például Erdogan kitessékelne országából egy csoport szíriait - Berlin és München felé rajtunk keresztül, az Orbán-kerítés felértékelődne. Ha használnak bennünket, akkor a német kormány is rugalmasabb lesz. S közben esetleg bizonyos autógyártási reformok is befutnának…

2018.06.30 09:30
Frissítve: 2018.07.02 13:25

A sikerszerző, akit nem vettek fel a Magyar Írószövetségbe

Publikálás dátuma
2018.07.22 14:00

Fotó: Népszava/ Szalmás Péter
Debütáló kötete 44 éve jelent meg, most 74. életévében jár. Nemere István azóta megírt hétszáznál több könyvet.
Nemere István első regénye, A rémület irányítószáma a Magvető Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1974-ben. Ez azt jelenti, hogy az egyik legismertebb és legnívósabb, alapvetően szépirodalmi kiadónál kezdte írói pályafutását. Ezután átlagosan havi két regényt írt. Májusban – néhány nappal azt követően, hogy megjelent a 700. kötete – már a 701. is a boltokba került, a 702. pedig az Ünnepi Könyvhétre időzítve jött ki a nyomdából (a világrekordot a II. Erzsébet brit királynő által a Dame előnév viselésére jogosított Barbara Cartland brit romantikus regényíró tartja, a 2000-ben, 98 évesen elhunyt szerző 723 regényt publikált).
Aki 702 könyvet jegyez, nem csak gyorsan ír, valószínűleg ért az eladáshoz is. Nemere könyveit az évek során tucatnyi különböző kiadó adta ki, saját – kiadói eladási adatokon nyugvó – becslése szerint műveit 12 millió példányban értékesítették pályakezdése óta. (A szám nem meglepő, ha figyelembe vesszük a publikált könyvek számát.) Ezek jelentős hányada sci-fi, ebben a műfajban alkotta legmaradandóbb írásait. Mivel Nemere István a magyar sci-fi irodalom külön utat bejáró alkotója, sajátos pályája sajátos értékeket rejt. „Az alkotói út első két évtizedében, az 1970-es és 1980-as években nagyon népszerű író volt, de a kor kritikairodalmában ez nemhogy erény lett volna, inkább gyanússá tette. Első nagy csalódásai után belenyugodott abba, hogy külön utat kell bejárnia, így ebből kovácsolt erényt” – állítja S. Sárdi Margit irodalomtörténész. Ugyanakkor szakmai mellőzöttségéhez, el nem ismertségéhez hozzátesz az is, hogy a krimi és a sci-fi is alábecsült műfaja az irodalomnak. Ezen a törekvésen változtatott a Zsoldos Péter-díj életre hívása, amely a magyar sci-fi legjobbjait hivatott díjazni, ezt az elismerést 2005-ben Nemere István is megkapta az Időhajó című novellájáért. Nemere pályakezdésétől az 1980-as évek második harmadáig számított sikerszerzőnek, de az irodalomtörténész emlékeztet arra, hogy máig népszerű író, de már nem a sci-fi olvasóközönségét célozza meg. S. Sárdi úgy látja, Nemere olyan generációhoz tartozik a sci-fi irodalmon belül, amelynek mára kevés élő tagja van, és még kevesebb aktív szerzője: ekképpen minta és tanú egy személyben. „Számos kiváló novellája és néhány kiváló regénye van. Pályája elején a problémaérzékenysége tette vonzóvá (például az olyan témák, mint a különböző kultúrák együttélése, hatalom és erkölcs kettőssége), sikerének egyik titka, hogy a sci-fit ötvözte a krimitechnikával, alkalmazta a varázsmese szerkezetét a regényeiben (akár tudatosan, akár nem), ez pedig kiváló szerkezetet eredményezett” – teszi hozzá. S. Sárdi tanulmánya világított rá először arra, hogy Nemere tudományos-fantasztikus regényeinek jellemzője a nyelvi tudatosság. Sci-fijeiben egyensúlyban áll a beszélt és az irodalmi nyelv, pontos a nyelvi archaizmus és a szleng.
1987-ben jelent meg a Terra című sci-fi regénye, és nagyjából ekkortól Nemere egyéb műfajokban is elkezdte ontani a könyveket: a kalandregények, kémtörténetek, romantikus ponyvák, dokumentum/történelmi regények mellett kevesebb időt szánt a sci-fi művekre. A rendszerváltás időszakában fantazmagóriának hatott, egzotikusnak tűnt, hogy a távoli jövőben élő űrvándor históriája környezetvédelmi intelmeket is tartalmazott, ma ezt erénynek neveznénk. Ennek ellenére a regény némileg alulmúlja a korábbi Nemere-sci-fik színvonalát, bár későbbi korszakaiból is vannak kiváló tudományos-fantasztikus regényei. „E korszaktól kezdve viszont, ha nem is nagy számban, de mégiscsak rendszeresen alkotott sci-fi novellákat. És novellaíróként Nemere nagyszerű. Novellái tömörek, érzékenyek, példaszerű a szerkezetük, sokszor líraiak, bölcsesség és az élet rendíthetetlen szeretete sugárzik belőlük. A háború 11-kor kezdődik, a Mindenből csak egy, az Apóka mesél például emlékezetes munkák” – állítja S. Sárdi. Mégis, úgy látszik, manapság nincsen nagy igény a sci-fire, mert Nemere a 2008-ban megjelent Időrabló óta nem állt elő klasszikus sci-fi regénnyel.
Az, hogy Nemere ráállt a gépi termelésre (bevallása szerint napi 40-45 ezer karaktert ír, a hét mindegyik napján, párhuzamosan dolgozik a műveken), nem segítette, hogy a sci-fi kanonizált figurája lehessen. A szakmai elismerés mellett a Galaktika folyóiratban való rendszeres megjelenése növeli reputációját, de az szintén nem tisztázza megítélését, hogy egyetlen sci-fi irányzathoz sem sorolható (korai korszakaiban a Magyar Írószövetség íróiskolája tetten érhetően hatott rá). Többek között ezért is példaértékű, hogy az Írószövetség sci-fi szakosztálya 70. születésnapján másfél órás esttel köszöntötte a szerzőt, továbbá a szervezet felajánlotta, hogy tagjának fogadja. Ezt azonban Nemere István visszautasította, mivel pályakezdőként nyolc éven keresztül sikertelenül jelentkezett a Magyar Írószövetségbe.
2018.07.22 14:00
Frissítve: 2018.07.22 14:56

Miniatúra: Horn Gyula, az igazi reformkádárista

Publikálás dátuma
2018.07.22 12:00

Fotó: Magyar Fotóarchívum/
„Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt.”
1994-ben nyarán nagyobb legitimációval érkezett, mint Németh Miklós hat évvel korábban, és még koronát is viselt. (Balesetet szenvedett, s a fejére egy rögzítő szerkezetet erősítettek.) A választási hadjáratban rég nem hallott hangokat hozott vissza. Sok intellektuális szövegelés helyett egyszerű beszéd: ez a Gyula a mi emberünk. Ha tódított, elég egyszerűen tette, szakított a neoliberálisok által kedvelt válságkommunikációval, nem riogatta a népet a várható nehézségekkel. Ígért és ígért, hol keveset, hol sokat. Olcsó és biztos kenyeret, igazságot, s hogy végre szóba fognak állni az egyszerű emberekkel. Gazdaságpolitikai körökben ugyan felháborodás fogadta a „háromhatvanas” kenyeret, pedig az emberek szerették ígéretének hangulatát, és nem is voltak egészen ostobák, ismerték a környezetüket, lehetőségeiket. Természetesen a soha vissza nem térő Kádár-kor igézete meg az Antall-kormány bizonytalankodása hajtotta a rá szavazó milliókat, és még tartott a gyötrő transzformációs válság, amelyért elégtételt akartak venni a választók.

Hagyjuk a múltat!

Horn Gyula nagy utat futott be. Fiatalkori történeteit mellőzve említem meg, hogy korabeli külügyi szervezetekben dolgozott. Arrafelé is érlelődtek a változások, mindenekelőtt a nyugati nyitás, a szomszédságpolitikában a bátortalan kisebbségvédelem, a diplomáciai kapcsolatok felvétele olyan, korábban Moszkva ösztönzésére kitaszított országokkal, mint Izrael, Dél-Korea és halkabban Tajvan, Dél-Afrika. A párt (MSZMP) külügyi részlege alighanem úttörő szerepet játszott a NATO-hoz való közeledés kezdetben halovány, majd megerősödő gondolatában, amit – a korábbi évtizedek szovjet birodalmi kereteire gondolva - bízvást nevezhetnénk egy pompásan kidolgozott piruettnek a damaszkuszi úton. Az amerikai védernyő jobban tetszett, több támogatással kecsegtetett, és európai integrációnkat is elősegítette.
Már a Németh-kormány tagjaként is kedvelte a drámai fellépéseket. A kor gyakori nyilvános szereplésre szoktatta a politikusokat, ez majd őt is segíti a későbbi választási hadjárat során. Az MSZP óriási lehetőséget adott neki. Az 1990-es választások után gyorsan építkezett. Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt. Néhányan az elején feladták, mint Pozsgay Imre és Németh Miklós - Nyers Rezső pedig a választások után szorult ki. Horn napja körül ekkor már számos fiatalabb hold keringett, közülük kerülnek ki majd a jövő vezetői, a pénzemberek, meg a nagyszájúak és a csirkefogók is. Mire 1994-ben a választási hadjárat megkezdődött, Horn Gyula nagy magabiztossággal kezelte fellépéseit, az ellene irányuló támadásokat, ideértve a pufajkás történeteket is. Hagyjuk a múltat! - mutatott a kormányzás feladataira, dolgozzunk végre. Az 1994-es győzelem után többségét megfejelte a szabad demokratákkal. Vajon az SZDSZ helyesen cselekedett-e, amikor Hornnal koalícióra lépett, és fordítva: tényleg kellett-e a kormányzáshoz az SZDSZ? Az SZDSZ-nek nehéz lehetett majdnem győzni négy évvel korábban, majd ellenzékbe szorulni, és most újra arra gondolni, hogy ismét négy év fenyeget a kemény ellenzéki székeken. Sokuknak időben jött Horn koalíciós ajánlata, akinek a szabad demokrata többlet szavazóerőnél fontosabb volt a mozgástér növekedése a hajdani ellenzék keblére ölelése révén. Hallani azt is, hogy a koalíció kezdte ásni az SZDSZ sírgödrét, emiatt engedett soraiban a mohóságnak. Az biztos, hogy az MSZP csak félig profitált a demokratikus ellenzék beépítésével, mert a koalíció saját belső feszültségeit fokozta. Ahogy telt az idő, a két párt úgy kezdte egymást egyre hevesebben utálni.

Sikeres konszolidáció

A kormányzás első hetei válságtól válságkezelésig tartottak. Horn rendíthetetlen konzervatív baloldaliként idegenkedett a megszorításoktól, a gazdasági reformoktól, hiszen azok előbb fokozták a választói kiszolgáltatottságot, először a költségvetés állt talpra, s csak utána jött a választóknak szétosztható eredmény. Viszolygását fokozta, hogy a saját nyelven beszélő szabad demokraták és értelmiségi holdudvaruk önmagukat tartották iránytűnek. A költségvetés kiadási oldalának megkurtítását Békesi László, a pénzügyminiszter és pártbéli ellenlábasa is szorgalmazta, holott más volt a választási ígéret. Hát nem ő képviseli a szenvedő és mentésre vágyó kisembereket, nem ő hozza a mentőhajót a rendszerváltás hajótöröttjeinek? És talán Békesinek nem is a restrikciót szorgalmazó véleménye számított, hanem kemény kritikája az MSZP-n belül, ezt pedig Horn a maga hatalmának megkérdőjelezéseként fogta fel.
Ha utálta is a válságkommunikációt, a válságtól nem tudott megszabadulni. A gazdasági konszolidációt nagyjából ott folytathatta, ahol Németh Miklós abbahagyta. Sürgetett az idő is: már nagyjából egy éve nem történt semmi, a helyzet viszont romlott. 1995-ben aztán leváltotta Békesit, kinevezte Bokros Lajost, kapta vele Surányi Györgyöt, meg a Bokros-csomagot. Felkérésük merész és hatásos lépés volt, ők pedig tették, amit kell. Gyors és sikeres konszolidáció következett. A siker, amely a két szakember tagadhatatlan gazdaságpolitikai bravúrja, más kérdést is felvet. Ha néhány, bár fájdalmas húzással ilyen gyorsan lehetett konszolidálni a gazdaságot, vajon mi gátolja a politikát abban, hogy korábban, és másutt is eltökélten lépjen?
A Bokros-program kezelése közben láthatóvá váltak Horn képességei és korlátai. A gazdaság a finanszírozás és a növekedés szempontjából képviselhető útra került, most már csak a választókat kellett meggyőzni arról, hogy végül ők lesznek a nyertesek. A valóság kínjai dacára biztatóak voltak az esélyek, hiszen ott volt Horn Gyula, a mi Gyulánk. A pénzügyi alapok látványosan javultak, újabb reformgondolatok kerültek elő. Csakhogy akkor Bokrosból kibújt karcos személyisége, stabilizációs célszerszámból a gazdaságpolitikát tematizáló vezető akart lenni. Horn elképzeléseitől mi sem állt távolabb. Bokros emlékezetes találkozót bonyolított le a diákokkal. Azt találta mondani, hogy a bevezetendő 2000 forintos tandíj kevesebb, mint a diákok cigarettaköltsége; nos, az agitáció végtelenül célszerűtlen módját választotta. A diákok megsértődtek, távoztában le is zsidózták. Horn Gyula mintha erre az alkalomra várt volna. Bokros már elvégezte a munkát, de utána is túl hangos és követelőző volt Horn számára, reformokat sürgetett, és elvette tőle a napot. Bokros éppen aktuális lemondását elfogadta, majd kinevezte Medgyessy Pétert pénzügyminiszternek.

A reformkádárista

Műsorváltozás. Az új darabban Bokros keménykezű, neoliberális inkvizítor szerepében lépett fel, míg Horn a bölcs királyt játszotta. A Fidesz-kommunikáció számára a Bokros-csomag maga volt a karácsonyi ajándék. A nyilvánvaló és gyors gazdasági siker gyümölcsét később már ők használták, ráadásként a neoliberális restrikció névadó ördöge fel volt tálalva.
Horn igazi reformkádárista. Több lejárt szavatosságú tabun átlépett, ennyiben reformista. A sürgető reformokat, s különösen az azokat képviselő értelmiségi figurákat nem kedvelte: ennyiben kádárista. De szemben Kádár János vagy Grósz Károly utolsó kormányzati pillanataival: ő végül időben lépett, amikor 1995-ben Bokros képében beengedte a neoliberális rókát a költségvetési elosztás tyúkóljába. Bokros felkérésével bizonyítékát adta annak, hogy érzékeli a válság méreteit. A politikai ösztön vezette, amikor nem sokkal később, a hasznos erőszaktevőt, Bokrost elcsapta, és önmagát visszahelyezte népe szeretetébe, hogy 1998-as választási vereségével rövidesen ismét csalódást okozzon.
Mindezt sokan a két forduló közötti eseményekkel, Orbán ügyességével magyarázzák, amivel Torgyán doktort nászba vitte. Csakhogy fénytelen utolsó hónapjaival Horn maga is hozzájárult a vereséghez, elbízta magát, nem működött a veszélyérzete, talán lebecsülte Orbánt. Nem sok választási propagandát engedett. Mintha egy ciklus alatt sikerült volna keménykezű reformkapitányból öreg Kádárrá válnia, aki azért nem foglalkozik az ügyekkel, mert azok maguktól is megoldódnak. Brahiból vagy arroganciából újra elővette a Bős-nagymarosi vízerőmű ügyét. Nem a gátról van szó, szakmailag az vagy jó, vagy sem, hanem a rendszerváltás egyik szimbólumáról, egy máig tabusított mémről, amelyről egyszerűbb nem beszélni, mint belebukni. Ezt nyilván ő is tudta, és mégis.
Horn Gyula felnőtt szerepéhez, a vízerőmű szigorú kivétel. Amennyire lehetett, szakított azzal a szocialista párti szokással, hogy munkásabb megoldás helyett könnyű, de instabil kompromisszumokat keressen. Alkotmányos fricska, lehetetlen őt a demokrácia kereteiben értelmezni, ez volt akkor jobbközépen a vélemény róla, ez azonban butaság. Dehogy nem lehet. Kissé talán durván faragott figura, de mai szemmel nézve hatékony vezető, újabb kori pártjának történetében eddig a legjobb harctéri vezető. Nehéz róla úgy megemlékezni, hogy utódairól ne szóljunk, akiknek soha többet nem sikerült hozzá hasonló erőt koncentrálni, és akiknek érdeklődése végzetesen megcsappant a választók iránt. Történetének felelevenítésével a magyar sors fanyar gyümölcseit kóstoljuk.
(Az írás egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának rövidített, szerkesztett alfejezete.)
2018.07.22 12:00
Frissítve: 2018.07.22 12:00