Made in Iron

Publikálás dátuma
2018.06.29 21:40
Forrás: Iron Maiden/Facebook
Fotó: /
Az idei fesztivál fő attrakciója az angol Iron Maiden volt, a zenekar a viharos körülmények ellenére hibátlan koncertet csinált.

- A világ megérett a pusztulásra – ez volt az első gondolatunk, amikor elvegyültünk Sopronban a fesztivállátogató között. Két éve a száraz porviharos, idén viszont az iszapbirkózós turnusban érkeztünk, abban az időszakban, amikor a földi életet elpusztító globális felmelegedés éppen egy eső- és hidegfronttal igyekezett elaltatni az emberek éberségét. A rendezvény területén az időjárásból adódón sör mellett a gumicsizma volt a legkapósabb szuvenír – aki járt már ilyen helyen, nagyjából sejti, hogy ez a kombináció mit jelent.

Az előjelek és a közvetlen előzmények tehát korántsem voltak biztatóak: különféle sátrakból a világ leggagyibb zenéinek változatos mixeit vágták a fülünkhöz az egyre viharosabb széllökések, egy félig-meddig fedett helyen az angol-belga meccset vetítették (0-1), és azokat a földdarabokat, amelyeket az előző napi özönvíz domborzati okokból szárazon hagyott, egy csőtörés készült elárasztani, amikor elindultunk a nagyszínpad felé - mint utóbb kiderült, túlságosan korán, mert az Iron Maiden megvárta a kezdéssel a focimeccs végét. De este 10 órakor megszólalt a Doctor, Doctor (felvételről, természetesen: sosem játsszák koncerten, mégis majdnem minden koncert ezzel kezdődik), és onnantól tulajdonképpen mindegy volt az is, ami tíz előtt történt, meg tulajdonképpen az is, ami éjfél után, hazafelé.

Persze lehetett volna tökéletesebb; mindig lehetne. Ha Sopron felé az utolsó kilométereket nem egy megadugóban araszolva tettük volna meg, és maradt volna egy kis idő aludni a kezdés előtt, hogy ne kelljen a hazavezetés miatt aggódni. Ha nem húzták volna az időt, megvárva, amíg a vihar fölénk ér. Ha az orkán nem hintáztatta volna a gumiból készült, életnagyságú, forgó propellerű harci repülőt, meg később a gumiszörny-fejet úgy, mintha egy ballagási léggömb lenne, és ha nem csapkodtak volna ide-oda a másik gumikreáció ujjai a szélben, elterelve a figyelmet arról a dilemmáról, hogy a hatalmas, lépegető katonába vajon egy óriás bújt bele, vagy ez már az ipar 4.0, amikor a metálkoncerteken is robotok játsszák a mellékszerepeket.

De mindezzel együtt is nehéz visszaemlékezni olyan előadásra ebből az évtizedből, amelyik jobb lett volna. Számomra akkor lett igazán jó, amikor Bruce Dickinson énekes karddal a kezében mesélni kezdett az 56-ban Magyarországról elmenekült énektanárjáról, és (talán csak én hallottam így, de nekem tényleg így jött át) arra biztatott, hogy a megszerzett szabadságot ne adjuk ki a kezünkből). Meg akkor, amikor a Fear of the Darkot sikerült egy kicsit újraértelmezni egy olyan jelmezzel, amelyik mintha egy Mercyful Fate-lemezborítóról lépett volna le: egy fekete cilinder, egy malaclopó kabát, egy fehér ing, egy zölden világító viharlámpa, egy ezüstös színű, csőrös maszk, és máris valahol a XVIII. században jártunk, az utolsó nagy európai pestisjárvány idején. Az egész koncertet átjárta egy sajátos világvége-atmoszféra, részben a díszletek, részben a dalválasztás miatt, de nem csak ezért.

Iron Maiden - Run To The Hills

m/ Up The irons! White man came across the sea, He brought us pain and misery. He killed our tribes, he killed our creed, He took our game for his own need. We fought him hard, we fought him well, Out on the plains we gave him hell.

Voltak egészen transzcedensnek tűnő külső motívumok isk: például a kivetítőn a vége felé tisztán látszott, hogy a színpad előtt esik az eső, de ahol mi álltunk, jobboldalon, nagyjából a hangosítás magasságában, ott egy csepp sem hullott, és álltak kollégák a túlszélen, akik szintén nem találkoztak csapadékkal; mellesleg volt velünk valaki, aki határozottan állítja, hogy a Troopernél hazaindult, mert azt hitte, hogy vége van, mégis lelkesen ecsetelte, hogy milyen nagyszerűen szólt a ráadásban, egy órával később a Hallowed Be Thy Name és a Run to the Hills, miközben abban az időben szinte bizonyosan messze járt már a Lővér kempingtől (mondjuk a hasonló jelenéseknek néha egészen materiális, palackozott magyarázatuk van).

Nem rémlik, hogy valaha is lett volna Magyarországon gyenge, félvállról vett Iron Maiden koncert, de a 120 percnyi csütörtöki profizmus biztosan benne volt a legjobb háromban. Dickinson, aki ismét hosszú hajat növeszt, parádés formát mutatott – ha lehet ilyet mondani: mostanában megint nem látszanak rajta az évek. A már-már stúdiószintű hangzást csak a szél rongálta meg néha, de azt egy szabadtéri alkalmon nem nagyon lehet kivédekezni. Minden hangszer úgy szólt, ahogy négy évtizednyi stadionrutin után elvárja az ember, és a virtuóz dobjátékot végre a kivetítőn is követni lehetett, mint a zenekar 80-as években készült klipjein. Az apokaliptikus hangulatú repertoár jellemzően régebbi darabokból állt: a Rainmakeren kívül tulajdonképpen eljátszottak mindent, amit kell, az pedig azon az éjszakán igazán nem lett volna jó ómen: szerencsére már Győrnél jártunk (hazafelé) amikor leszakadt az ég.

2018.06.29 21:40
Frissítve: 2018.06.30 19:03

Jó itt lakni – 90 éves a Gombaszögi Nyári Tábor

Publikálás dátuma
2018.07.22 19:58

Fotó: /
A felvidéki fiatalok legfontosabb nyári fesztiválján jártunk, ahol nincs térerő, alapfelszerelés a gumicsizma, de nem dísznek van a programfüzetbe biggyesztve, hogy szabadegyetem.
Dél is elmúlt már, de a tábor mintha még mindig ébredezne. A levegőben sparheltes lepény illata terjeng – a szalonnásnál finomabb fesztiválkaját még nem találtak fel –, a szomszéd asztalnál néhányan azt próbálják megfejteni, mit jelenthet a palacsintás bódé oldalán virító „ordás” felirat. A Gombaszögi Nyári Tábor sok tekintetben olyan, mint egy időutazás: mintha csak a kilencvenes évek végét írnánk, és a Sziget Fesztiválon járnánk. A táborozók komótosan sétálnak a zuhanyzók felé törölközőbe burkolva. Az ételsoron mindenhol más zene szól – de egyik sem olyan hangosan, hogy az megzavarja a még a tegnap hatása alatt állókat. A programsátrakban viszont már javában folynak a beszélgetések: hol a futballvébét elemzik, hol párkapcsolati témákat feszegetnek, hol pedig nemzetiségi kérdésekkel, oktatásügyi dolgokkal foglalkoznak a szakemberek. Közönség még a kora reggeli órákban is akad mindenhol: a „szabadegyetem” szó itt nem a hangzás kedvéért van a programfüzetbe biggyesztve. A programok közül egyértelműen a kulturális-közéleti serpenyő felé billen a mérleg, noha lehet túrára indulni a közeli cseppkőbarlangba, van paintball, medence, függőhíd, óriáshinta – és a kiírás szerint iszapbirkózás is. Ez utóbbiból némileg minden lakónak kijut: Gombaszög völgyben fekszik, a hegyek pedig minden nap lehúzzák az esőt, így a felkészült fesztiválozók gumicsizmát is csomagolnak. És ha már a völgynél tartunk: térerő nincs, az internetről meg már a megérkezéskor lemondtunk. Épp ez adja Gombaszög vadromantikáját: ott kell lenni, meg kell élni ahelyett, hogy kifelé kommunikálnánk. Ezért folyamodunk mi is a kóstoláshoz a Google helyett az ordás palacsinta tekintetében. Megéri: isteni.
Szívesen elcipelném ide azt, aki azt szajkózza, hogy a fesztiválozás műfaja maga a kulturális-erkölcsi métely: az irodalmi sátorban törökülésben isszák az írók-költők szavait a táborlakók, a folkszínpad felől jófajta felvidéki népzene szűrődik a vegán turmixokat kínáló pult felé. A jurták tövében lovak legelésznek, az egyik sátorban jógaoktatás folyik, s miközben próbáljuk eldönteni, mit együnk, mielőtt belevetjük magunkat a koncertekbe, megjelenik egy simogatásra Bordás Jakab, a fesztivál hivatalos kutyája, saját arcképes igazolvánnyal. Jakab (beszédes vezetékneve akkori lerobbant egészségi állapotára utal) az erdőből érkezett, Isten tudja, milyen előélet után döntött úgy, hogy itt szeretne lakni. Ahogy elnézem a tömeget, jó páran maradnának itt egész évre. A GombaOviban egész nap szakemberek vigyáznak a gyerekekre, így a szülők bátran kikapcsolódhatnak. Már a stáb felhívása – „este hatig mindenki szedje össze a pereputtyát” – megmosolyogtat, ám, hamarosan abba is beavatnak a veterán gombaszögiek, miért épp egy veréb a tábor emblémája. Az egyébként Magyarországon is ismert, mondjuk úgy, frivol tábori nóta idecitálásától azonban most eltekintenék. Kellő mennyiségű Kofolával felszerelkezve elindulunk a nagyszínpadhoz. Ez is a régi Szigeteket idézi, amikor a Világzenei nagyszínpad előtti dombon heverészve lehetett bólogatni, elmerülni a jobbnál jobb fellépők zenéjében. Az Akkezdet Phiai – a délután még az irodalmi sátorban szórakoztató slammer, Saiid, illetve Závada Péter költő-slammer duója – koncertje sajátos fordulatot vesz a nagyszínpadon. Az elromlott keverő miatt előbb a cappella rapet kapunk, aztán Said új szövegeiből némi ízelítőt. Miközben a technikusok igyekeznek megoldani a problémát, Závada félig humorosan felteszi a kérdést: nincs valakinél egy Závada-verseskötet? Nos, van: a közönség tapsvihar kíséretében adogatja előre a szerző Roncs szélárnyékban című kötetét. Lesz vers, lesz hang is, folytatódik a koncert az olyan AKPH-klasszikusokkal, mint a Kottazűr vagy a történtek tükrében egészen új színezetet kapó Mivel játszol, amelynek refrénje úgy szól: „A valósággal az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene. A kérdés, hogy átérzed-e”. 
Gombaszögön 1928 óta táborozik szervezetten a magyar fiatalság, az itteni szórakozás és a kulturális programok mindig is kiemelten fontos szerepet játszottak a felvidékiek életében. Ennek megfelelően komolyan képviselteti magát a Felvidék két legfontosabb magyar médiuma, az Új Szó és a Pátria Rádió, a Fórum Kisebbségkutató Intézet fotókiállításán pedig láthatjuk magunk is: a változó idők és szelek ellenére Gombaszög valóságos fogalom az itteni magyarság körében. Sokan pedig éppen Magyarországról jönnek minden évben, hogy töltekezzenek a háborítatlan tábori hangulatból. „Ennyi fának még sosem rappeltünk” – nevet Saiid a lassan sötétbe burkolózó szalóci táj felé, aztán rákezd emblematikus, Egy ház című dalára: „Egy házam van, annak az égbolt a teteje / padló a végtelen föld, falak nincsenek / Apám a Nap, a Hold anyám, csillagok a gyermekek / Határtalan horgolják illatok a kertemet”.
2018.07.22 19:58

A csúnya is esztétikai gyönyörrel kecsegtet

Publikálás dátuma
2018.07.22 08:19

Fotó: Ferenczy Múzeumi Centrum/ Deim Balázs
A művészet bevett formáiról és kifejezőeszközeiről, a széphez fűződő viszony átalakulásáról is szól a Csiszolatlan gyémántok című kiállítás Szentendrén
A mindennapjaink során magunk körül tapasztalható bizonytalanságot, változékonyságot, az értékvesztést, és mindezek a művészet által újraértelmezett nagyon új, és sajátos hangvételű alkotásait mutatja be a Csiszolatlan gyémántok című kiállítás a szentendrei MűvészetMalomban. Az elmúlt évtizedekben új műfajok jelentek meg a művészetben, s a korábban abszolútnak tartott perfekció helyébe a nyerseség, valamint az esztétikai fogalmának megváltozására rávilágító művek megalkotása került. A határok elmosódnak, és a keleti diktatúrákban vagy a szabad kapitalizmusban élő alkotók elképzelései a politika és a technológia változásainak megfelelően alakulnak. A tárlat egyaránt állít a néző elé a korábbi művészeti konvenciókat kétségbe vonó, a múlt, az emlékezés, a megörökítés létjogosultságát feszegető, valamint a kiútkereséshez kapcsolódó, nagyon is aktuális kérdéseket.
A korábban bevett hagyományok megkérdőjelezésére tesz kísérletet Daniel Pitín cseh festőművész is, aki a képzőművészet egyik kiemelkedő műfaját, a csendéletet idézi fel Határvidék című munkájában, ami használaton kívüli, felismerhetetlen, fiktív formákból áll. „Az egész világunk erről szól: a folyamatos alkalmazkodásról az újhoz, a még nem látotthoz, vagy a teljesen érthetetlenhez, amit nem tudunk logikával felfogni. Ez a világ már túlnőtt azon, hogy az emberek változtatni tudnának rajta” – hangsúlyozta Muladi Brigitta, a kiállítás egyik kurátora, az ArtCapital programsorozatának keretében zajló tárlatvezetésen. A művészettörténész kiemelte, nem csupán a megjelenítésben, a technikai megvalósításban is felmerülnek új megoldások. Ennek példái a galéria terében is helyet kapott gipsz szobrok, amelyek magukon viseli a kéz nyomát is. - Az, ami sokáig a művészek hátsó udvarában volt kidobva, egy új gondolkodás mentén helyet kap az alkotások között is. Egy olyan fázist örökít meg, amikor a művész még keresi önmagát, és kifejezőképességét. Ez annak lenyomata, ahogy az alkotó egy pusztulási folyamat után, egy új formát, az apokalipszisből új életet hoz létre – részletezte Muladi Brigitta. A kiállított művek nagy része e gondolat mentén épül fel, valami elfeledett, de emlékeinkben elevenen élőt idéz, egy a megszokottól eltérő, olykor szürreális formában. Szűcs Attila grafikai alkotásai is múlt és jelen, az elmosódott emlékek, de egyúttal a nagyon is pontos antropológiai megfogalmazásmódok meglétére mutatnak rá. Az EXIST (élni, létezni) felirat soraiból lecsúszott S betű, az EXIT (kijárat, kiút) is egy nagyon sajátos megjelenítése annak, ahogy a mindennapi életünk felépülni látszik: a létezés – ha csak ökológiai mértékben gondolunk is rá – határán egyensúlyozunk.
Az átalakulás, a világról való gondolkodás megváltozása, a szépségeszményhez fűződő sztereotípiáink lebontása leginkább Makai Mira Dalma művein keresztül jelenik meg. - Számos művész próbálta megfogni a virág szépségét, annak múlékonyságát. Nagyon hosszú ideig e tematika szerint dolgozván készítettek virágcsendéleteket, itt viszont a pusztulás szélén álló növényt láthatjuk. A művész a szép, finom kerámiát és mázat a hagyományos esztétika megváltozásának megfelelően alakítja masszaszerű, amorf anyaggá – hangsúlyozta Muladi Brigitta. A kiállítás műveire egyaránt jellemző az eddig megszokott értelmezési keretektől és sémáktól különböző megközelítés. A természet és ember, ember és állat viszonya, az ember önmagával, saját testének legapróbb építőelemivel való kapcsolata, a múlthoz, a történelmi korokhoz, a politikai gondolkodás megváltozásához adaptálódott felfogások egyaránt megjelennek az egyes műveken. A színek és a formák elegyéből kibontakozó alkotások gyakran elidegenítő, megakasztó hatással bírnak, s felteszik azokat a kérdéseket, amelyeket igyekszünk magunktól távol tartani, és szemet hunyni felettük. A távolságtartás igénye a kíváncsisággal ellentétesen változik a kiállítás során a nézőben, rávilágítva a kortárs művészetek talán egyik legfontosabb jellemvonására: minden, ami elsőre idegen, válhat néhány perc elteltével nagyon közelivé és otthonossá.

Infó:

Csiszolatlan gyémántok Kurátor: Alexander Tinei, Muladi Brigitta Helyszín: Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalom (Bogdányi u. 32., Szentendre, 2000) Nyitva: szeptember 2-ig  

2018.07.22 08:19
Frissítve: 2018.07.22 13:29