Grósz Károly, avagy a kudarc anatómiája

Publikálás dátuma
2018.07.08 11:00

Fotó: Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény/
Nem jól érezte a világ mozgását, a piacgazdaságot vagány propagandalépésnek gondolta. Hangos kommunikációval rontott a tespedésnek, de hiányzott a hatalom: az ő kezébe csak pergő homok került, nem Kádár János hajdani hatalma.
Alig élt már Csernyenko 1984-ben, Kádár hajlott a reformokra, amelyek miatt az IMF is nyomást gyakorolt. Jött Gorbacsov. Glasznoszty? Peresztrojka? A szó a mi hatalmunk. Uszkorenyije, vagyis a gazdasági növekedés gyorsítása?  Ez aztán a jó gondolat a pártvezetőknek: eddig lassú volt a növekedés, tulajdonképpen nem is volt növekedés, de majd most gyorsabb lesz. Dinamizáljunk, mondta később Grósz Károly. Csakhogy mitől menne gyorsabban a lassuló gazdaság, ez itt a bökkenő. Nem elég a zászlót lengetni.

Gorbacsov nyomában

A pártkorifeusok a 80-as évek közepén azt gondolták, legyen pár reform, hiszen a félszívvel engedélyezett változások is a rendszert erősítik. Ebben az időben a külföldi hitel felvétele már akadozott, a nagyító alatt is alig látható növekedés jelentős része ment az adósságszolgálatra. Volt tehát miért lépni, a büszke magyar szocializmus-modell összeomlóban volt. Kádár idegenkedett Gorbacsovtól (és viszont), Grósz viszont sokat merített a fiatalos szovjet főtitkár fellépéseiből. Innen származhatott az a manír is, hogy a reformpropaganda radikális tónust igényel, minek hatására a politikai rendszer stabilizálódik és megújul. És valóban, a nagyközönségnek az első időkben meggyőző, az elődökhöz képest kifejezetten színes volt. Például megengedte a szabad útlevelet, s habár az ország megtelt Gorenje hűtővel, a valutatartalék pedig Bécsben rekedt, a propagandista lelke felderült: jelentős lépést tett a népszerűség felé. Villanásnyi ideig így is volt. A helyzet a Szovjetunióban felemás volt, a reformszövegek dacára a gazdaság nemigen gyorsult, Gorbacsov a nemzetközi porondot választotta dicsősége színhelyéül. Csökkentette a fegyverkezésre fordított pénzt, lazított a belpolitikán, és elengedte Kelet-Európát - ennek lehetősége, titokban, kicsit korábban elterjedt és rémületet váltott ki a kelet-európai politikusok körében. Mindennek fényében értékelendő, hogy a 80-as években Kádárék nem dolgoztak ki olyan alternatívát, amely átalakította és valamennyire konzerválta volna politikai hatalmukat, miközben gazdasági növekedést generálnak, mint az később Kína és Vietnam esetében is történt. Grósz Károly nemcsak használta Gorbacsov formuláit, egy stratégiai dilemmán is osztozott vele: hol a forrástöbblet, amely gyorsan kinyerhető és nem rendíti meg, hanem a felszínen tartja a rendszert? Ha kicsit engedünk is, szívta a fogát a politikai vezetés, az MSZMP hegemóniáját és az állami tulajdon dominanciáját meg kell tartani. Hatékonyabb proletárdiktatúrát építünk, mondhatni. Az egyre pocsékabb helyzet azonban hangosan dörömbölt a pártvezetők ajtaján. A szavak megkoptak, fullasztó lett a szöveg. Tőke és költhető pénz kell, de honnan? Kétségkívül voltak kincstári elgondolások, ha rejtve is maradtak a nagyközönség előtt. Főként az adósság-tőke csere tervét említem, amelynek révén a privatizált vállalatokból eredő bevétel az adósságállományt csökkentette volna. A gondolat politikai szépségtapasza, hogy a külföldi tőke csupán 49 százalékig mehet az állami vállalatokba: hozzon a tőkés pénzt meg technológiát, többséget azonban nem adunk. A pártvezetés azonban a 80-as évek közepén nem volt vevő az ilyen gondolatokra, később pedig más vezetők más terveket hoztak elő, és végül a fokozatos tulajdoni reform helyett radikális átalakulásra, rendszerváltásra került sor.

Csak pergő homok

Grósz Károly 1987 őszén induló működésének kezdeti karakterét ellentétpárokkal jellemezhetjük, amelyeket ő is szeretett: gyors-lassú, dinamikus-tétova, erőteljes-szétfolyó, ő persze a maga kormányzatát gyorsnak, dinamikusnak és erőteljesnek hirdette. Ma inkább hangosnak és felszínesnek mondanám. A lelkes és dolgos miniszterelnök igyekezett elszakadni a múlt kötöttségeitől, és a végén kevés gazdasági reform akadt, amit ellenzett volna. Hangos kommunikációval rontott a tespedésnek, néhány kormányzati titokról fellebbent a fátyol, több érthető mondat hangzott el a gazdasági állapotokról. De hiányzott a hatalom, amellyel a változásokat gyorsan és hatásosan be lehet vezetni, mert Grósz kezébe csak pergő homok került, nem Kádár János hajdani hatalma. Sem ő, sem környezete nem szokott hozzá az új, lyukacsos erőtérhez, amelyben egyre több csoport vetélkedett. 
Megkésett. Kezdeti népszerűsége ellenére a gazdasági reformok felgyorsításán alapuló modellváltás az átalakuló politikai térben elvesztette vonzerejét, és eljött a politikai reformok kora. Grósz maga is érezte a szelek fordulását, és támogatni kezdte a szocialista pluralizmus gondolatát, amelyet nem csak kimondani, de megvalósítani is nehéz volt. Hogy a pártelit átmeneti dominanciája mellett jusson képviselet más pártoknak, magántőkének, egyházaknak, talán évekkel korábban lett volna valamennyi realitása, ekkor a gazdaság – hosszabb, irányított átmenettel - állami többségű vegyes rendszerré alakult volna át. Aztán a feltételes mód elvesztette az érvényét, az irányítás mozgástere leszűkült. A források utáni hajsza során a magyar politika először a vállalati önállóság növelésében bízott. Az ipari tárcát korábban ejtették, már nem volt fontos; ebből majd hatalmas változások kerekednek. Az állami tulajdon feletti kizárólagos hatalmat megtörni, az üzemeltetés irányítását átengedni a vállalatnak: a modell valamennyire hasonlít a mezőgazdaságban már bevezetett rendszerhez. A vállalati önkormányzatok megerősödtek és a társasági törvény beiktatása után sokan készen álltak, hogy urai legyenek az uratlan birtoknak. A 80-as évek végére a vállalatok ütemet váltottak, és egy új gazdasági rendszert alapoztak meg. Grósz idején került a fókuszba a külföldi tőke ösztönzése, ebből jóval később hatalmas, nemzetközi szinten is értékelhető siker lett, de a pénz már az új rendszer kasszáját bővítette. Egy számára téves kalkuláció eredményeképpen kitalálta Németh Miklóst miniszterelnöknek, akit könnyen feláldozható figurának látott, hiszen közgazdász volt, tehát a kor népszerűtlen csoportjához tartozott. Az volt a nagy gondolat, hogy a dinamizmus jeleként fiatalember kerül a kormány élére, aki majd elbukik, és viszi helyettünk a szégyent, jön aztán másik, akit ugyancsak a távolságtartó nagypolitika választ ki. Mindeközben Grósz és mások a Politikai Bizottságban, amelynek Németh nem is tagja, csakis a hatalommal foglalkozhatnak. E különös gondolatok akkortájt elég széles körben elterjedtek a pártközpont dolgozói között is. Elengedni a napi ügyeket, és csakis azzal törődni, ami a feladatunk, s amihez értünk is, vagyis a politikához. Mikor ilyeneket hallottunk egy-egy pártközpontostól, már érződött, hogy kiszorultak a napi ügyek irányításából, és attól is féltek, hogy népszerűtlen reformokat támogassanak. Ugyan a pártelnök-miniszterelnök munkamegosztás szokásos, de itt - és kicsit magasabbról nézve - mindez nem volt más, mint egy szánalmas és időszerűtlen kísérlet a magyar szocializmus rendies változatának visszaállításához (fent a pártközpont, alatta a dolgozói világ). Ráadásul a világ tovább lépett, és a 70-es évektől kiépült korporatív irányítás, vagyis a párt és a technokrácia szervezett, kétirányú együttműködése ugyancsak a végéhez közeledett - épp, mikor felléptek a vállalati tanácsok előbb, a reformkörök utóbb.

Előadás másik színpadon

Németh Miklós kinevezése megtörtént, de a folytatás egész másképp alakult. Grósz mozgatni akarta a szálakat, húzogatta a zsinórokat, de rövidesen azt kellett tapasztalnia, hogy a valódi előadás másik színpadon folyik. Némethez kezdtek járni a nagykövetek és az üzletemberek, később pedig – ez maga volt a lázadás - második kormányát szinte önmaga, szinte politikai jóváhagyás nélkül alakította meg. Itt a „szinte” arra utal, hogy 1989-ben a pártközpont már nem volt átugorhatatlan akadály, és gyakran azért is egyetértettek, hogy ne szoruljanak ki a közéletből.
Németh és Grósz annak rendje és módja szerint ellenfelek lettek, de háborúba már nem keveredhettek, mert az utóbbi által látszólag uralt párt elemeire esett szét, alvezérei egymás torkát szorongatták. Ambivalens módon pertraktált törést váltott ki Pozsgay Imre 1956-os népfelkelési nyilatkozata. Grósz felhorkant, de talán maga is meglepődött, mennyire nem képes megbüntetni Pozsgayt. Németh Miklós, aki még nem töltötte fel teljesen bátorsági készleteit, zavartan nyilatkozta, hogy az egy mondattal kifejezhetőnél bonyolultabb ügyről van szó. Végül is Grósz és vezetőtársai a posztkádári politizálás gyászosan sikertelen periódusát produkálták, míg az áldozati báránynak szánt Németh, a számára kissé bizonytalanul induló átmeneti kor legnépszerűbb kormányzati vezetője lett.
Nem jól érezte Grósz a világ mozgását, a piacgazdaságot vagány propagandalépésnek gondolta. Amikor a pluralizmus nehezen kiejthető szavát kérdezték tőle, azt felelte, napirenden van. Ám akkor egy rendezvényen előjött a fehérterror veszélyével. Másodrangú, indulatos megjegyzésről van szó, volt már ilyen, csakhogy ez robbant, Grósz hitelességi alapjai leomlottak. Bizonyára sokan akasztottak volna kommunistákat, de a választások után, mint tudjuk, nem került sor leszámolásra, ami jelentős részben Németh Miklós érdeme, előzménye pedig a felpuhult Kádár-rendszer. A fősodorban senki sem vágyott radikalizmusra. Gondoljunk Antall József választási plakátjára. Nyugodt erő? Vagyis nem a radi-Szadi, akiktől a tegnapi háromnegyed millió párttag rettegett.
Az a körülmény, hogy Gorbacsov kivonult a régióból, az amerikaiak meg nem vonultak be, miközben az európai demokráciák érdekkörébe kerültünk, arra sarkallja majd a Németh-kormányt, hogy a maga modellváltási programjából rendszerváltási programba váltson át. Minden ismeretem és tapasztalatom szerint a rendszerváltás robbanásszerű indulását a nagyhatalmak egymás közötti viszonyának átrendeződése, és az ebből kibontakozó különleges játéktér ösztökélte, miközben a rendszerváltás tényleges folyamata egyfajta pillangóhatás révén teljesedett ki. Semmiképpen sem beszélhetünk nemzetközi összeesküvésről. A nagyhatalmak nyilván manipuláltak bennünket - melyik ne tenné? -, hogy számukra kedvező változásokat érjenek el. Ezzel együtt nincs olyan forgatókönyv, amelyet a rendszerváltáskor találtak ki, és a valahai szerzők a mai magyar állapotokat elemezve csettintenének, hogy igen, megvalósult a nagy terv, ahogy elterveztük. Minden és mindenki más lett.
Az átalakulási folyamatokhoz sokan hozzájárultak. A korábban marginalizált történelmi és demokratikus ellenzék az árnyékból a fősodorba került. A támogató folyamatokhoz hozzáadták a magukét a reformerek, még az államapparátus is. Sikertelen erőlködésével Grósz Károly is része mindennek, aki jó ideig elhitette pártbeli kollégáival, kihívóival, s a reformkörökkel, hogy van hatalma és érdemes vele üzletet kötni. Mindannyian tévedtek. 
Témák
MSZMP
2018.07.08 11:00
Frissítve: 2018.07.08 11:00

A sikerszerző, akit nem vettek fel a Magyar Írószövetségbe

Publikálás dátuma
2018.07.22 14:00

Fotó: Népszava/ Szalmás Péter
Debütáló kötete 44 éve jelent meg, most 74. életévében jár. Nemere István azóta megírt hétszáznál több könyvet.
Nemere István első regénye, A rémület irányítószáma a Magvető Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1974-ben. Ez azt jelenti, hogy az egyik legismertebb és legnívósabb, alapvetően szépirodalmi kiadónál kezdte írói pályafutását. Ezután átlagosan havi két regényt írt. Májusban – néhány nappal azt követően, hogy megjelent a 700. kötete – már a 701. is a boltokba került, a 702. pedig az Ünnepi Könyvhétre időzítve jött ki a nyomdából (a világrekordot a II. Erzsébet brit királynő által a Dame előnév viselésére jogosított Barbara Cartland brit romantikus regényíró tartja, a 2000-ben, 98 évesen elhunyt szerző 723 regényt publikált).
Aki 702 könyvet jegyez, nem csak gyorsan ír, valószínűleg ért az eladáshoz is. Nemere könyveit az évek során tucatnyi különböző kiadó adta ki, saját – kiadói eladási adatokon nyugvó – becslése szerint műveit 12 millió példányban értékesítették pályakezdése óta. (A szám nem meglepő, ha figyelembe vesszük a publikált könyvek számát.) Ezek jelentős hányada sci-fi, ebben a műfajban alkotta legmaradandóbb írásait. Mivel Nemere István a magyar sci-fi irodalom külön utat bejáró alkotója, sajátos pályája sajátos értékeket rejt. „Az alkotói út első két évtizedében, az 1970-es és 1980-as években nagyon népszerű író volt, de a kor kritikairodalmában ez nemhogy erény lett volna, inkább gyanússá tette. Első nagy csalódásai után belenyugodott abba, hogy külön utat kell bejárnia, így ebből kovácsolt erényt” – állítja S. Sárdi Margit irodalomtörténész. Ugyanakkor szakmai mellőzöttségéhez, el nem ismertségéhez hozzátesz az is, hogy a krimi és a sci-fi is alábecsült műfaja az irodalomnak. Ezen a törekvésen változtatott a Zsoldos Péter-díj életre hívása, amely a magyar sci-fi legjobbjait hivatott díjazni, ezt az elismerést 2005-ben Nemere István is megkapta az Időhajó című novellájáért. Nemere pályakezdésétől az 1980-as évek második harmadáig számított sikerszerzőnek, de az irodalomtörténész emlékeztet arra, hogy máig népszerű író, de már nem a sci-fi olvasóközönségét célozza meg. S. Sárdi úgy látja, Nemere olyan generációhoz tartozik a sci-fi irodalmon belül, amelynek mára kevés élő tagja van, és még kevesebb aktív szerzője: ekképpen minta és tanú egy személyben. „Számos kiváló novellája és néhány kiváló regénye van. Pályája elején a problémaérzékenysége tette vonzóvá (például az olyan témák, mint a különböző kultúrák együttélése, hatalom és erkölcs kettőssége), sikerének egyik titka, hogy a sci-fit ötvözte a krimitechnikával, alkalmazta a varázsmese szerkezetét a regényeiben (akár tudatosan, akár nem), ez pedig kiváló szerkezetet eredményezett” – teszi hozzá. S. Sárdi tanulmánya világított rá először arra, hogy Nemere tudományos-fantasztikus regényeinek jellemzője a nyelvi tudatosság. Sci-fijeiben egyensúlyban áll a beszélt és az irodalmi nyelv, pontos a nyelvi archaizmus és a szleng.
1987-ben jelent meg a Terra című sci-fi regénye, és nagyjából ekkortól Nemere egyéb műfajokban is elkezdte ontani a könyveket: a kalandregények, kémtörténetek, romantikus ponyvák, dokumentum/történelmi regények mellett kevesebb időt szánt a sci-fi művekre. A rendszerváltás időszakában fantazmagóriának hatott, egzotikusnak tűnt, hogy a távoli jövőben élő űrvándor históriája környezetvédelmi intelmeket is tartalmazott, ma ezt erénynek neveznénk. Ennek ellenére a regény némileg alulmúlja a korábbi Nemere-sci-fik színvonalát, bár későbbi korszakaiból is vannak kiváló tudományos-fantasztikus regényei. „E korszaktól kezdve viszont, ha nem is nagy számban, de mégiscsak rendszeresen alkotott sci-fi novellákat. És novellaíróként Nemere nagyszerű. Novellái tömörek, érzékenyek, példaszerű a szerkezetük, sokszor líraiak, bölcsesség és az élet rendíthetetlen szeretete sugárzik belőlük. A háború 11-kor kezdődik, a Mindenből csak egy, az Apóka mesél például emlékezetes munkák” – állítja S. Sárdi. Mégis, úgy látszik, manapság nincsen nagy igény a sci-fire, mert Nemere a 2008-ban megjelent Időrabló óta nem állt elő klasszikus sci-fi regénnyel.
Az, hogy Nemere ráállt a gépi termelésre (bevallása szerint napi 40-45 ezer karaktert ír, a hét mindegyik napján, párhuzamosan dolgozik a műveken), nem segítette, hogy a sci-fi kanonizált figurája lehessen. A szakmai elismerés mellett a Galaktika folyóiratban való rendszeres megjelenése növeli reputációját, de az szintén nem tisztázza megítélését, hogy egyetlen sci-fi irányzathoz sem sorolható (korai korszakaiban a Magyar Írószövetség íróiskolája tetten érhetően hatott rá). Többek között ezért is példaértékű, hogy az Írószövetség sci-fi szakosztálya 70. születésnapján másfél órás esttel köszöntötte a szerzőt, továbbá a szervezet felajánlotta, hogy tagjának fogadja. Ezt azonban Nemere István visszautasította, mivel pályakezdőként nyolc éven keresztül sikertelenül jelentkezett a Magyar Írószövetségbe.
2018.07.22 14:00
Frissítve: 2018.07.22 14:56

Miniatúra: Horn Gyula, az igazi reformkádárista

Publikálás dátuma
2018.07.22 12:00

Fotó: Magyar Fotóarchívum/
„Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt.”
1994-ben nyarán nagyobb legitimációval érkezett, mint Németh Miklós hat évvel korábban, és még koronát is viselt. (Balesetet szenvedett, s a fejére egy rögzítő szerkezetet erősítettek.) A választási hadjáratban rég nem hallott hangokat hozott vissza. Sok intellektuális szövegelés helyett egyszerű beszéd: ez a Gyula a mi emberünk. Ha tódított, elég egyszerűen tette, szakított a neoliberálisok által kedvelt válságkommunikációval, nem riogatta a népet a várható nehézségekkel. Ígért és ígért, hol keveset, hol sokat. Olcsó és biztos kenyeret, igazságot, s hogy végre szóba fognak állni az egyszerű emberekkel. Gazdaságpolitikai körökben ugyan felháborodás fogadta a „háromhatvanas” kenyeret, pedig az emberek szerették ígéretének hangulatát, és nem is voltak egészen ostobák, ismerték a környezetüket, lehetőségeiket. Természetesen a soha vissza nem térő Kádár-kor igézete meg az Antall-kormány bizonytalankodása hajtotta a rá szavazó milliókat, és még tartott a gyötrő transzformációs válság, amelyért elégtételt akartak venni a választók.

Hagyjuk a múltat!

Horn Gyula nagy utat futott be. Fiatalkori történeteit mellőzve említem meg, hogy korabeli külügyi szervezetekben dolgozott. Arrafelé is érlelődtek a változások, mindenekelőtt a nyugati nyitás, a szomszédságpolitikában a bátortalan kisebbségvédelem, a diplomáciai kapcsolatok felvétele olyan, korábban Moszkva ösztönzésére kitaszított országokkal, mint Izrael, Dél-Korea és halkabban Tajvan, Dél-Afrika. A párt (MSZMP) külügyi részlege alighanem úttörő szerepet játszott a NATO-hoz való közeledés kezdetben halovány, majd megerősödő gondolatában, amit – a korábbi évtizedek szovjet birodalmi kereteire gondolva - bízvást nevezhetnénk egy pompásan kidolgozott piruettnek a damaszkuszi úton. Az amerikai védernyő jobban tetszett, több támogatással kecsegtetett, és európai integrációnkat is elősegítette.
Már a Németh-kormány tagjaként is kedvelte a drámai fellépéseket. A kor gyakori nyilvános szereplésre szoktatta a politikusokat, ez majd őt is segíti a későbbi választási hadjárat során. Az MSZP óriási lehetőséget adott neki. Az 1990-es választások után gyorsan építkezett. Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt. Néhányan az elején feladták, mint Pozsgay Imre és Németh Miklós - Nyers Rezső pedig a választások után szorult ki. Horn napja körül ekkor már számos fiatalabb hold keringett, közülük kerülnek ki majd a jövő vezetői, a pénzemberek, meg a nagyszájúak és a csirkefogók is. Mire 1994-ben a választási hadjárat megkezdődött, Horn Gyula nagy magabiztossággal kezelte fellépéseit, az ellene irányuló támadásokat, ideértve a pufajkás történeteket is. Hagyjuk a múltat! - mutatott a kormányzás feladataira, dolgozzunk végre. Az 1994-es győzelem után többségét megfejelte a szabad demokratákkal. Vajon az SZDSZ helyesen cselekedett-e, amikor Hornnal koalícióra lépett, és fordítva: tényleg kellett-e a kormányzáshoz az SZDSZ? Az SZDSZ-nek nehéz lehetett majdnem győzni négy évvel korábban, majd ellenzékbe szorulni, és most újra arra gondolni, hogy ismét négy év fenyeget a kemény ellenzéki székeken. Sokuknak időben jött Horn koalíciós ajánlata, akinek a szabad demokrata többlet szavazóerőnél fontosabb volt a mozgástér növekedése a hajdani ellenzék keblére ölelése révén. Hallani azt is, hogy a koalíció kezdte ásni az SZDSZ sírgödrét, emiatt engedett soraiban a mohóságnak. Az biztos, hogy az MSZP csak félig profitált a demokratikus ellenzék beépítésével, mert a koalíció saját belső feszültségeit fokozta. Ahogy telt az idő, a két párt úgy kezdte egymást egyre hevesebben utálni.

Sikeres konszolidáció

A kormányzás első hetei válságtól válságkezelésig tartottak. Horn rendíthetetlen konzervatív baloldaliként idegenkedett a megszorításoktól, a gazdasági reformoktól, hiszen azok előbb fokozták a választói kiszolgáltatottságot, először a költségvetés állt talpra, s csak utána jött a választóknak szétosztható eredmény. Viszolygását fokozta, hogy a saját nyelven beszélő szabad demokraták és értelmiségi holdudvaruk önmagukat tartották iránytűnek. A költségvetés kiadási oldalának megkurtítását Békesi László, a pénzügyminiszter és pártbéli ellenlábasa is szorgalmazta, holott más volt a választási ígéret. Hát nem ő képviseli a szenvedő és mentésre vágyó kisembereket, nem ő hozza a mentőhajót a rendszerváltás hajótöröttjeinek? És talán Békesinek nem is a restrikciót szorgalmazó véleménye számított, hanem kemény kritikája az MSZP-n belül, ezt pedig Horn a maga hatalmának megkérdőjelezéseként fogta fel.
Ha utálta is a válságkommunikációt, a válságtól nem tudott megszabadulni. A gazdasági konszolidációt nagyjából ott folytathatta, ahol Németh Miklós abbahagyta. Sürgetett az idő is: már nagyjából egy éve nem történt semmi, a helyzet viszont romlott. 1995-ben aztán leváltotta Békesit, kinevezte Bokros Lajost, kapta vele Surányi Györgyöt, meg a Bokros-csomagot. Felkérésük merész és hatásos lépés volt, ők pedig tették, amit kell. Gyors és sikeres konszolidáció következett. A siker, amely a két szakember tagadhatatlan gazdaságpolitikai bravúrja, más kérdést is felvet. Ha néhány, bár fájdalmas húzással ilyen gyorsan lehetett konszolidálni a gazdaságot, vajon mi gátolja a politikát abban, hogy korábban, és másutt is eltökélten lépjen?
A Bokros-program kezelése közben láthatóvá váltak Horn képességei és korlátai. A gazdaság a finanszírozás és a növekedés szempontjából képviselhető útra került, most már csak a választókat kellett meggyőzni arról, hogy végül ők lesznek a nyertesek. A valóság kínjai dacára biztatóak voltak az esélyek, hiszen ott volt Horn Gyula, a mi Gyulánk. A pénzügyi alapok látványosan javultak, újabb reformgondolatok kerültek elő. Csakhogy akkor Bokrosból kibújt karcos személyisége, stabilizációs célszerszámból a gazdaságpolitikát tematizáló vezető akart lenni. Horn elképzeléseitől mi sem állt távolabb. Bokros emlékezetes találkozót bonyolított le a diákokkal. Azt találta mondani, hogy a bevezetendő 2000 forintos tandíj kevesebb, mint a diákok cigarettaköltsége; nos, az agitáció végtelenül célszerűtlen módját választotta. A diákok megsértődtek, távoztában le is zsidózták. Horn Gyula mintha erre az alkalomra várt volna. Bokros már elvégezte a munkát, de utána is túl hangos és követelőző volt Horn számára, reformokat sürgetett, és elvette tőle a napot. Bokros éppen aktuális lemondását elfogadta, majd kinevezte Medgyessy Pétert pénzügyminiszternek.

A reformkádárista

Műsorváltozás. Az új darabban Bokros keménykezű, neoliberális inkvizítor szerepében lépett fel, míg Horn a bölcs királyt játszotta. A Fidesz-kommunikáció számára a Bokros-csomag maga volt a karácsonyi ajándék. A nyilvánvaló és gyors gazdasági siker gyümölcsét később már ők használták, ráadásként a neoliberális restrikció névadó ördöge fel volt tálalva.
Horn igazi reformkádárista. Több lejárt szavatosságú tabun átlépett, ennyiben reformista. A sürgető reformokat, s különösen az azokat képviselő értelmiségi figurákat nem kedvelte: ennyiben kádárista. De szemben Kádár János vagy Grósz Károly utolsó kormányzati pillanataival: ő végül időben lépett, amikor 1995-ben Bokros képében beengedte a neoliberális rókát a költségvetési elosztás tyúkóljába. Bokros felkérésével bizonyítékát adta annak, hogy érzékeli a válság méreteit. A politikai ösztön vezette, amikor nem sokkal később, a hasznos erőszaktevőt, Bokrost elcsapta, és önmagát visszahelyezte népe szeretetébe, hogy 1998-as választási vereségével rövidesen ismét csalódást okozzon.
Mindezt sokan a két forduló közötti eseményekkel, Orbán ügyességével magyarázzák, amivel Torgyán doktort nászba vitte. Csakhogy fénytelen utolsó hónapjaival Horn maga is hozzájárult a vereséghez, elbízta magát, nem működött a veszélyérzete, talán lebecsülte Orbánt. Nem sok választási propagandát engedett. Mintha egy ciklus alatt sikerült volna keménykezű reformkapitányból öreg Kádárrá válnia, aki azért nem foglalkozik az ügyekkel, mert azok maguktól is megoldódnak. Brahiból vagy arroganciából újra elővette a Bős-nagymarosi vízerőmű ügyét. Nem a gátról van szó, szakmailag az vagy jó, vagy sem, hanem a rendszerváltás egyik szimbólumáról, egy máig tabusított mémről, amelyről egyszerűbb nem beszélni, mint belebukni. Ezt nyilván ő is tudta, és mégis.
Horn Gyula felnőtt szerepéhez, a vízerőmű szigorú kivétel. Amennyire lehetett, szakított azzal a szocialista párti szokással, hogy munkásabb megoldás helyett könnyű, de instabil kompromisszumokat keressen. Alkotmányos fricska, lehetetlen őt a demokrácia kereteiben értelmezni, ez volt akkor jobbközépen a vélemény róla, ez azonban butaság. Dehogy nem lehet. Kissé talán durván faragott figura, de mai szemmel nézve hatékony vezető, újabb kori pártjának történetében eddig a legjobb harctéri vezető. Nehéz róla úgy megemlékezni, hogy utódairól ne szóljunk, akiknek soha többet nem sikerült hozzá hasonló erőt koncentrálni, és akiknek érdeklődése végzetesen megcsappant a választók iránt. Történetének felelevenítésével a magyar sors fanyar gyümölcseit kóstoljuk.
(Az írás egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának rövidített, szerkesztett alfejezete.)
2018.07.22 12:00
Frissítve: 2018.07.22 12:00