A mandátum szabad

A Párbeszéd frakció megalakításának komédiája, akárcsak a pártból kilépett, de a mandátumukat a Szent Korona előtt tett eskü dacára vissza nem adó jobbikosok dilemmája több alkotmányjogi kérdést is felszínre hozott. 
Az országgyűlési képviselők mandátuma szabad mandátum, amely alkotmányos felhatalmazáson alapul. Ebből kifolyólag az ezzel kapcsolatos mindennemű szabályozást kizárólag csak törvényben lehet rendezni, semmiképpen sem a Házszabályban. Azért sem, mert a Házszabály mint országgyűlési határozat nem jogszabály. Következésképp alkotmányjogi alapon joghatás kiváltására alkalmatlan, kötőereje ilyen értelemben nincs.
A Házszabály rendelkezései diszkriminatívak, mivel a frakciótagokkal egyenértékű, nyilvános vita lehetőségétől fosztják meg az ellenzéki, azon belül külön is a független képviselőket. Ezért is az így elfogadott törvények látszólag házszabályszerűek lesznek ugyan, de mivel elfogadásuk sértette a demokrácia és a hatalommegosztás alkotmányos alapkövetelményeit, egyúttal alkotmányellenesek is.
Az Országgyűlés alkotmányosan nem határozhat meg egy frakciónak minimum létszámot. Az Alkotmánybíróság fejtette ki (amikor még szakmai alapon működött), hogy az olyan párthoz tartozó országgyűlési képviselőket, amelynek pártlistája a szavazatok több mint öt százalékát megkapta, akkor is megilleti a képviselőcsoport létrehozásának joga, ha az Országgyűlés egyébként a képviselőcsoport alakításához magasabb létszámot határoz meg. Az ilyen párt képviselőcsoportjának létrehozásához és működéséhez szükséges létszám a párt képviselőinek az Országgyűlés alakuló ülésekor meglévő száma. Ez alapján a Párbeszéd három fővel is jogosult frakciót alakítani.
A képviselői jogegyenlőségből következően a független képviselők is jogosultak arra, hogy a plenáris ülésen a frakciótagokkal egyenértékűen élhessenek a véleménynyilvánítás jogával, valamint ténylegesen tagjai legyenek az Országgyűlés bizottságainak. Legalább egy bizottság munkájában való teljes jogú részvétel lehetőségét biztosítani kell számukra is.
A szabad mandátum jellemzői abban is kifejeződnek, hogy a képviselők jogállása egyenlő, azaz jogaik és kötelességeik azonosak. A képviselői jogok tekintetében nem lehet aszerint különbséget tenni, hogy milyen módon nyerték el mandátumukat: pártlistáról vagy egyéni választással kerültek a parlamentbe. Nem lehet megkülönböztetni őket aszerint sem, hogy párt jelöltjei voltak, vagy függetlenként indultak. De aszerint sem, hogy csatlakoztak-e valamely frakcióhoz, vagy sem. 
A szabad mandátum elvéből az is következik, hogy a frakciótagságot az egyes képviselők számára nem lehet jogilag kötelezővé tenni. A frakcióalakítás csak jog és nem kötelezettség. Ezért is a frakciót váltani kívánó képviselőnek hat hónapos (vagy bármennyi) várakozási időt előírni sérti a szabad mandátum elvét. Az Országgyűlés ebbe nem szólhat bele, maximum tudomásul veheti. A képviselő alkotmányos joga, hogy akár már másnap frakciót váltson. Nem alkotmányos viszont az olyan szabályozás, amely csakis a frakciók működéséhez fűződő érdeket tekinti legitimnek, a frakción kívüli képviselőket gyakorlatilag ellehetetleníti a mandátumaikhoz kapcsolódó jogosítványokból, melyek a függetleneket ugyanúgy megilletik, mint a frakciótagokat. A képviselőt megillető jogok a mandátumhoz kötődnek és nem a frakcióhoz.
A képviselői jogállás alapja a szabad mandátum. Ami azt jelenti, hogy a megválasztás után a képviselő jogilag függetlenné válik választóitól is és a pártjától is. Döntéseit meggyőződése és lelkiismerete alapján alakítja ki, és eszerint szavaz. Ugyanez a szabadság érvényesül a képviselő és az őt állító párt viszonyában is. A képviselő legitimációja a megválasztásához és nem a párthoz kötődik. A párt semmilyen módon sem kötelezheti képviselőjét a párt véleményének képviseletére. A pártból, frakcióból kilépett képviselő országgyűlési képviselői jogállása sértetlenül fennmarad. A képviselő szabad mandátuma gyakorlása részeként vehet részt bármely frakció munkájában.
Az Alkotmányból nem következik, hogy a parlamenti párt eleve csak képviselőcsoportként lehet jelen az Országgyűlésben. Ezért képviselettel rendelkezik az a párt is, amelynek akár csak egyetlen képviselője van, vagy amely párt képviseletét bármely más képviselő vállalja. Mint ahogy továbbra is képviselve marad az a párt is, amelynek frakciója — például kilépés miatt — az előírt létszám alá süllyed.
Ha ugyanis egy párt fogalmi ismérve a népakarat kinyilvánítása, ezt a feladatát az Országgyűlésben is el kell látnia. Ha erre a feladatra a választópolgári támogatottság felhatalmazza a pártot, akkor azok a pártok, amelyek ezzel a támogatással rendelkeznek, nem foszthatók meg a feladatuk gyakorlásához szükséges jogoktól és szervezeti feltételektől. Még akkor sem, ha az Országgyűlés, egyébként alkotmányos jogokat sértően a képviselőcsoport alakításához magasabb létszámot határoz meg.
2018.07.09 06:15
Frissítve: 2018.07.09 06:15

Ne fogjunk semmit a butaságra

A rutinos ex-politikus, Horn Gábor A butaság hatalma című utolsó írásában, mindenféle helyes dologról beszél, amikor régi-új ellenzéki politikákat sürget. De alapvetően, egzisztenciálisan és stratégiailag téved, amikor “butának” nevezi a társadalmi többséget. “A butaság hatalma ül most tört az országon” – írja, és ez a szó szoros értelmében kártékony. Nem egyszerűen lekezeli a közvéleményt, amikor azt sugallja, hogy nem hallották meg a mi okosságainkat, esetleg nem engedték nekik, hogy meghalljanak bennünket. Hanem – véletlenül vagy szándékosan, de - felmenti az ellenzéket. 
Amivel rosszabbat nem is tehetne neki. Mi jól mondtuk, amit mondtunk, de hát ezeknek, ugye? Nem hallották meg, esetleg igen, de nem értették, amit nekik mondtunk. 
A Horn Gyula kormányzása és a bukás közötti években a szoclib koalíció értékvilága, üzenetei a középosztályhoz szóltak. Annak nyelvét használták, annak értékvilágát jelenítették meg. Azt hitték, így szolgálják igazán a modernizációt, amely egyébként is a nagyvárosokban jelenik elsősorban meg. A többiek meg érjék be azzal, amit belőlünk megértenek. Sokan a szocialista politikusok között, az utolsó években maga Gyurcsány is, hittek az ilyesmiben, vagy legalábbis felmondták ezt a leckét. Ami persze meghatározó mértékben a szabad demokratáktól jött, s aminek elfogadtatásában annak idején Horn Gábor személyesen is, koordinációs államtitkárként is nagy szerepet vállalt. 
Mindegy, történt, ahogy történt, de most nem kellene megint elővenni a “hozzánk képest buták” szöveget. Közhely, hogy a Fidesz bázisa talán több mint egy évtizede a kisvárosok “nem-diplomásai” közül kerül ki. De ez még nem jelenti, hogy ebben a világban csak bunkók élnének. Aki csak egy kicsit utazik a leghétköznapibb menetrendszerű buszokkal az országban (az utolsó egy-két hónapban én ezt megtettem Kecskemét környékén, meg Hódmezővásárhely és Szeged között), ötpercenként megtapasztalhatja, hogy e térségek is modernizálódnak. Megnézheti, milyen trikókat hordanak, milyen fagylaltot nyalnak, milyen sporttáskákkal járnak azok, akik péntek délután hazafele tartanak és az egyes megállóknál kiszállnak. 
Az ő világukat a pesti okosok nem tudták megszólítani, vagy inkább nem akarták. De ez nyelvi probléma volt, és nem azt jelentette, hogy ezek az emberek, térségek meghatározó módon kimaradtak volna a magyar modernitásból. Amiben persze vannak helyi értelmezések és értelmezhetetlenségek, de azoknak a “politikai butasághoz” semmi közük nincs. 
Az ország a gazdasági fejlettségi szintjéhez képest szinte mindenütt jobban globalizált (egyébként a nemzetközi mérések szerint nemcsak Európa, hanem az ipari világ egyik leginkább globalizált térsége). Például az egyik nagyszabású ilyen tárgyú összehasonlításban mintegy nyolcvan országból a 10. Magyarország. A 9. Finnország, a 11. Kanada. (MT Globalisierungsreport 2018. 9. old.) Mindez éppen nem a népi butaságról tanúskodik, hanem inkább csak a kreativitáshiányról a progresszív politikában. 
Vagyis arról, hogy először is nem tudjuk a globalizáció és a modernizáció közötti megélt különbséget felmutatni és értelmezni azok számára, akiknek ez valódi tapasztalat - és nemcsak az alföldi tanyaközpontokban, falvakban, hanem egyébként az ország nagyvárosaiban is. A kormányoldal nagyon sok újat nem mond, de azt legalább begyakorolta, a közönség egy része meg elvan ezzel. A progresszív oldal pedig nem mond olyasmit, ami a körúton vagy a Szent István parkon kívül hasonlítana a megélt tapasztalatokra. És ez nem butaság kérdése. 
Amit mond, azt egyébként a pesti egykori munkás elővárosokban sem értik, de ott még egyelőre a baloldali pártoknak van valamilyen hitelességük, akárkik mondják is fel a sokszor ott is értelmezhetetlen szövegeket. De hát ez a kegyelmi időszak sem tart túl sokáig.
2018.07.16 12:17
Frissítve: 2018.07.16 15:11

Közösségi közlekedés

Villamos, autóbusz. Néha az az érzésem, hogy mi, magyarok nem tanultunk meg fel-és leszállni. Nem tanultuk meg, hogy amikor a jármű a megállóba ér, és kinyílnak az ajtók, akkor először leszállnak a leszállók, és csak ezt követően szállhatnak fel a felszállók. Illik lesegíteni az idősebbeket vagy a kisgyerekkel utazókat. 
Amikor végre felszálltunk, illik nem megállni az ajtóban, mert más felszállók is követnek bennünket. Illik nem méltóságteljesen felszállni, engedni kell, hogy közösségi érzésünk kiteljesedjék, hiszen - bármilyen zavaró is - mások is utaznak rajtunk kívül. Kerüljük, hogy mellettünk utazók nyakába hapcizzunk, de ha ez elkerülhetetlen, legalább kérjünk bocsánatot. Ne beszéljünk hangosan, kerüljük a telefonálást, ne szégyelljük időben jelezni leszállási készségünket. 
Ugyancsak nem tanultuk meg még a tisztességes sorbanállást, ami a kulturált közösségi magatartás egyik alapvető formációja. Londonban ha két potenciális felszálló várakozik a megállóban, az természetes, hogy sorban állnak, és szeretnek is sorban állni, hiszen ezzel kimutatják magas színvonalú közösségi szellemüket. A régi londoni buszok csak hét álló utast szállíthattak, és ha a megállóból több felszállót már nem vehettek fel, a kalauz elkiáltotta magát: ramp jam full, és aki ezek után felszállt, az csak magyar vagy lengyel lehet.
És hát természetesen az autózás, ami sok embernek feszültségforrás. Úgy véljük, hogy mindenki más rosszul vezet, udvariatlan, erőszakos és türelmetlen. De vajon bennünk nincs hiba? Alapvető követelmény, hogy ha férfi vezet, akkor női utasának kívülről kinyitja az ajtót és csak azután száll be a kormány mögé. Ha hibázunk, és ezzel kellemetlenséget okozunk másoknak, egy bocsánatkérő mozdulat vagy mosoly könnyen kioltja a feszültséget. Kiélezett helyzetekben fontos a szemkontaktus, hiszen ezzel megismerhetjük autóstársunk szándékait, ám a bizalmaskodást, átkiabálást kerülni kell. A klasszikus elmélet szerint a teherautó leszorítja a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros lenyomja a gyalogost. Ráadásul az udvariatlan vagy illetlen viselkedés után egyszerűen továbbhajtunk, és már el is felejtjük, hogy valakinek elrontottuk a napját.
A járdán ugyan nincsenek közlekedési szabályok, ám jómodor és előzékenység itt is létezik. Keskeny járdán nem szerencsés hosszabb társalgást folytatni, aminthogy az is természetes, hogy előnyt adunk mozgáskorlátozottaknak, idős, nehezen járó gyalogosoknak vagy babakocsit toló szülőnek. Udvariatlanságnak számít egy kávéház teraszán társasággal ülő ismerősünkhöz kéretlenül csatlakozni. Ha gyerekeket látunk egyedül kóborolni, udvariasan, de bizonyos távolságtartással érdeklődjünk arról, segíthetünk-e hazatalálnia. Hasonló határozottságot és tapintatot kíván az az eset, amikor valaki a közelünkben rosszul lesz.
Bakuban láttam, hogy az autók dugó esetén gátlástalanul közlekednek a járdán, a gyalogosok pedig udvariasan félrehúzódnak.
Hát, ahány ház…
E hasábokon szerzőnk, az egykori diplomata illemtani sorozatát olvashatják
2018.07.16 10:19
Frissítve: 2018.07.16 10:19