Fosztogatók vagy megmentők? Kit illetnek a Parthenón szobrai?

Publikálás dátuma
2018.07.08 10:25

Fotó: British Museum/
Kétszáz éves vita, hogy vajon hol van a jogos helye az Athénból brit földre szállított, most a British Museumban őrzött szobroknak. Az úgynevezett Elgin-márványok egyelőre maradnak Londonban.
Az Elgin-márványok visszaadását kérte a napokban Theresa Maytől Alekszisz Ciprasz görög miniszterelnök. Hogy kapott-e valamiféle hivatalos választ, arról eddig nem értesítették a nyilvánosságot. Az UNESCO június elején, húsz állam támogatásával mindkét fél számára elfogadható gyors megoldás kidolgozását javasolta az ügyben. Athén 200 éve próbálkozik a Parthenón és az athéni Akropolisz többi épületei ékességeinek visszaszerzésével, jogi és morális érveket bevetve, ám eredménytelenül.

Adjuk vissza Iraknak?

Alekszisz Ciprasz, aki első hivatalos látogatását tette Londonban, azt hangoztatta, hogy a Parthenón frízei, bár valóban a világörökség részei, az Akropolisz természetes tartozékai, így ott a helyük. A tárgyakat visszakövetelő hangokat évtizedek óta rendre elnyomták a politika által felbátorított muzeológusok, akik a jognak nem sok figyelmet szenteltek, inkább arról beszéltek, hogy a frízeket a British Museum biztonságos, és a világ számára látható helyen, szakavatottan őrzi, mindezt pedig Athén nem tudná garantálni.
Nem rendítette meg őket az immár megfelelő körülményeket biztosító új Akropolisz Múzeum 2009-es athéni megnyitása sem. Most, ha Ciprasz hivatalos választ nem is kapott, a British Museum online közzétette álláspontját. Eszerint a múzeum felelősnek érzi magát az emberiség több millió éves kulturális örökségének őrzéséért, és ennek a történetnek nagyon fontos elemeit alkotják a Parthenón frízei. Készek kölcsön adni e becses tárgyakat más országoknak, intézményeknek, de alapelvük, hogy e tárgyak határoktól független közkincsek és jelenleg jó helyen vannak. Amúgy a Parthenónt ékesítő szobrok mintegy fele eltűnt az épület 2500 éves története során, és nem csak a British Museumban, hanem másfelé is érdemes keresgélni, így Vatikánban, a párizsi Louvre-ban és a világ több tekintélyes múzeumában is fellelhetők a márványfaragványok. A Parthenón egy rom, a részleges rekonstrukció során eltávolították róla az eredeti szobrokat, másolatokkal helyettesítve azokat, az eredetiek pedig hazai földön is a múzeumba kerültek – hangsúlyozta a British Museum közleménye.
Az UNESCO javaslatát ugyanakkor a szigetországban is meghallották. A brit munkáspárti vezető, Jeremy Corbyn azt nyilatkozta a görög Ta Nea című lapnak, hogy ha hatalomra kerül, visszaadja az Elgin-márványokat. Corbyn akár népszerűséget is szerezhetett ezzel, hiszen egy tavaly év végi közvélemény-kutatás szerint a britek mintegy 49 százaléka nem ellenzi a repatriálást. A brit lapokban természetesen pillanatok alatt megszólaltak az ellenzők is. A British Museum gyűjteményében, de más tekintélyes múzeumokban is számos hasonló, kivételes értéket őriznek, így például asszír, vagy egyiptomi műkincseket - ezek a népek és országok hajdan ugyancsak ottomán uralom alatt álltak, akár a görögök. Az innen származó értékeket most kinek kellene vissza szolgáltatni, talán Iraknak? – tették fel a kérdést a muzeológusok. Elhangzottak a szokásos érvek: a környezet- és földrengésveszély, a szakszerűtlenség, még az is előkerült, hogy az Akropolisz Múzeum évi másfél millió látogatót vonz, a British Museum viszont több mint hatmilliót.

Szétfűrészelték őket

A Parthenón, vagyis Pallasz Athéné temploma fosztogatásának első fejezetét egy francia diplomata és archeológus, Louis-François-Sébastien Fauvel írta 1788-ban. Ő egy földre hullott (?) táblát vihetett ki a török uralkodó engedélyével az országból (vélhetően egy metopét, azaz a dór templomok párkányait díszítő elemet vitt magával - a szerk.). A tárgyat a Louvre őrzésére bízta, ahol egyébként több hasonló is landolt. 
A skót Thomas Bruce, azaz Lord Elgin 1798 végén lett Nagy Britannia rendkívüli nagykövete Konstantinápolyban. Elgin hetedik earlje nem mellesleg ugyancsak archeológus volt, s az ottomán hatalommal kötött üzleti megállapodással megtámogatva 1801-ben látott munkához. Évekig tartott a megbízottja, Giovanni Battista Lusieri, a nápolyi király udvari festője által vezényelt szisztematikus kopasztás az Akropoliszon. A Parthenón díszítőelemeinek mintegy a felét leválasztották, egyes metopéket például szétfűrészeltek, hogy el lehessen szállítani őket. 1802-ben Lusieri az írta Elginnek: „Örömmel jelentem, a nyolcadik metopét is birtokba vettük, a kentaurt nővel, meg kell vallanom, sok nehézséget okozott, kissé barbár voltam, de kényszerűségből.” Az „elginism” szó azóta a „gátlástalan rablás” szinonimája az angolban. A kincsek előbb Elgin angliai birtokára kerültek, majd 1816-ban, a parlament jóváhagyásával, a brit kormány megvásárolta tőle a kollekciót 35 000 fontért, s a British Museumra bízta örökös őrzésre. Miután Görögország felszabadult a török uralom alól, 1834 és 1842 között többször is kísérletet tett a kincs visszaszerzésére. Sikertelenül, ahogy a későbbi próbálkozások is eredménytelenek voltak. Azt követően, hogy az UNESCO 1982-es mexikói konferenciáján az Egyesült Királyság, Franciaország és Olaszország távollétében a résztvevők döntöttek a kulturális örökség repatriálásáról, 1983 őszén a görögök hivatalos kérelemmel fordultak az angol kormányhoz, hogy azután 1984 tavaszán megkapják az elutasítást. A brit álláspont - mindig is - az volt, hogy a frízek jogszerűen, magánkereskedelmi tranzakció révén kerültek Londonba, míg a görögök azzal érveltek, hogy az adás-vételre a megszálló török hatalom adott engedélyt, így az érvénytelen. Nem törődve a jogi helyzettel a britek előálltak azzal is, hogy a British Museumban jobb helyen vannak, mint a szennyezett levegőjű Athénban.

Hajlíthatatlan britek

Leghangosabban, két alkalommal is, Melina Mercouri lépett fel, előbb 1983-ban, majd tíz évvel később a görögök tulajdoni joga mellett. „Eszem ágában sincs megkopasztani a világ múzeumait, de a Parthenón frízeinek Görögországban van a helyük” - nyilatkozta 1993-ban a világhírű színésznő, akkori görög kulturális miniszter. Miután arról is beszélt, hogy ”a márványszobrok nélkül a világ hét csodájának egyike, a Parthenoón, torz, félkarú, megcsonkított ocsmányság”, az ügy gyors és sikeres lezárására számítottak. Reszkessenek a britek, mert Mercouri megfékezhetetlen és a végsőkig harcolni fog- írta akkor a párizsi Le Figaro. Az angolok másként gondolták, úgy vélekedtek, hogy Melina Mercouri „kulturális fasiszta” és a jelek szerint megközelítésük nem sokat változott az évek során.

Hazatérhet a Getty Bronze

Az első kíváncsiak a XVII.. században indultak el délre, majd a művészek, arisztokraták, diplomaták és kalandvágyó fiatalok, engedve a kor divatjának, mind nagyobb számban lepjék el a hellén, itáliai és egyiptomi területeket, antik kincsekre, érmekre, szobrokra vadászva. Napjainkban is sokan űzik ezt a tevékenységet, ki csak sportból, mások viszont, nem kevesen, üzleti tervekkel kapirgálnak a romok között. A csodás régiségekben gazdag terülteken dúló harcok - ahogy a XVIII-XIX. század fordulóján a napóleoni háborúk - pedig megkönnyítik a dolgukat. Statisztikák szerint a műtárgycsempészet értéke közelíti a drogüzletét, egyes szakértők több milliárd dollárra becsülik az illegálisan kereskedelmi forgalomba került antik tárgyak értékét.
De a múzeumok "tisztasága" is megér egy misét. Az utóbbi évtizedek egyik legemlékezetesebb botránya a Getty Villa 2006-os megnyitóján tört ki. Kiderült, hogy az olajmágnás J. Paul Getty hagyatékából létrehozott intézmény tulajdonában legalább 350 olyan tétel lapul, amelyek eredete legalább is kétes. Értéküket 100 millió dollárra tették a szakértők. A 44 000, zömmel görög és olasz eredetű tárgyat őrző intézmény bemutatkozó katalógusában kiemelt 104 mestermű között 35 volt vitatott, olasz és görög állítások szerint illegálisan kicsempészett tárgy. A Getty vásárlásait Marion True irányította, a tárgyakért minden esetben szép summát fizetve, ám, az összeg egy része, ahogy azt később a rendőrség megállapította, egy műkincsfosztogató banda számláján landolt. A kurátornő Itáliában is több kétes üzletet kötött, bíróság elé állították, ám előbb a görögök majd később az olaszok is elálltak a per folytatásától. Athén visszakapta legfontosabb követeléseit, így egy i.e.320-ból származó arany gyászfejdíszt, valamint egy fiatal nőt ábrázoló márványtorzót, amely i.e. 530 körül keletkezett. Olaszország 2006-ban egyezett ki a Getty Alapítvánnyal, 40 antik tárgyat akkor, míg az egyik legértékesebbet, a Morgantinai Vénuszt, a szicíliai kultúra i.e 5. századi emlékét 2011-ben kaptak vissza. Egy másik Getty Villában ragadt érték ügyében tízéves jogi huzavona után, a napokban született ítélet Olaszországban. Eszerint a "Győzedelmes ifjú”, vagy "Getty Bronze" néven ismert antik szoborra jogosan formál igényt Itália. Az időszámításunk előtt 100 és 300 közötti időkre datált férfi szobrot 1964-ben egy adriai kikötőben halászták ki, hogy azután illegálisan kivigyék az országból. 1977-ben Marion True egy angol kereskedőtől 3,95 millió dollárért szerezte meg a Getty számára, túlságosan nem firtatva a tárgy eredetét.

1997-ben újabb kérés elbírálását tagadta meg az angol kormány, a döntési jogot áthárítva a British Museumnak. Az Akropolisz Múzeum avatásának küszöbén, 2009-ben a görög kulturális miniszter, Antonisz Szamarasz kijelentette, végleg semmissé váltak a brit érvek, melyek szerint Athénban nincs megfelelő létesítmény a kincs kiállítására, az új múzeumban elegendő védelmet biztosítanának az időszámításunk előtti V. századi márványtöredékeknek. A 183 millió dolláros beruházással megvalósult, 14 ezer négyzetméteres üvegépületben, csúcstechnológiai megoldások adják a megfelelő klímát és persze a tárgyak védelmét. Az Elgin-márványok számára kialakított hely üresen maradt, pedig brit közéleti személyiségek, köztük a trónörökös is a visszaszolgáltatás mellett foglalt állást. Abban az évben egyébként Svédországból visszakerült Görögországba egy Akropoliszról származó töredék, egy nyugdíjas testnevelő tanárnő jóvoltából, akinek családja egy évszázadon át őrizte a kincset. Többéves csend után, 2014-ben az korbácsolta fel a görög érzelmeket, hogy a britek kölcsönadtak egy szobrot a fennállásának 250. évfordulóját ünneplő Ermitázsnak. Antonisz Szamarasz - már miniszterelnökként - provokációról beszélt. Később 2015-ben per indítását fontolgatta Athén, jogászcsapatot szerződtetve, amelynek vezetésére Amal Clooney-t, George Clooney feleségét kérték fel. 2016-ban, amikor a British Museum a frízek 200 éves birtokbavételét ünnepelte, Arisztidesz Baltasz, görög kulturális miniszter nemzetközi szövetségeseket keresett. Felmerült, hogy az UNESCO támogatásával az Európai Bíróságon próbálnak jogorvoslatot keresni, ám szembe kellett nézni a valósággal, Athén képtelen a mély gazdasági válsághelyzetben egy ilyen akciót menedzselni. A Brexit bejelentését követően a görög kormány, az Európai Bizottság támogatását kérte a repatriáláshoz, de Brüsszel 2017. novemberében elutasította a szerepvállalást. Azt pedig két napja derült ki, hogy a jövőre British Museum új helyen, nagyszabású kiállítás keretében fogja bemutatni az Elgin-márványokat. A Sainsbury galériában megnyíló kiállítás az emberi test szépségét állítja a középpontba.

Kína Elgin-márványai

A Christhie’s egy 2009-es párizsi árverésén Yves Saint-Laurent és Pierre Bergé gyűjteménye került kalapács alá. Az árverés sztárja két kínai bronzfej volt, amelyre telefonon alkudozott egy ismeretlen. 31 és félmillió euróval kellett volna könnyítenie pénztárcáján a győztesnek, aki egy dél-kínai műkereskedő volt, ám bejelentette, nem áll szándékában fizetni. Akciójával szembesíteni akarta a világot azzal, hogy a pekingi Nyári Palota szökőkútjáról származó figurák illegálisan kerültek Franciaországba, értékesítésük jogtalan, és vissza kell szolgáltatni őket Kínának. A császári palotából 1860-ban tűntek el nyomtalanul a kínai naptár állatövi jegyeit - zodiákusait - ábrázoló szobrok, szám szerint összesen egy tucat. A második ópiumháború végén francia és angol csapatok, mielőtt a tűzvész megsemmisítette volna a Csing-dinasztia akkori uralkodójának mesebeli palotáját, megkopasztották azt minden értéktől, köztük a zodiákus figuráktól. Az angol-francia csapatok parancsnoka James Burns, Elgin nyolcadik earl-je, a Parthenon frízeit begyűjtő hetedik earl fia volt. Innen ered a bronzokra ráaggatott név: "Kína Elgin-márványai". 

2018.07.08 10:25

A sikerszerző, akit nem vettek fel a Magyar Írószövetségbe

Publikálás dátuma
2018.07.22 14:00

Fotó: Népszava/ Szalmás Péter
Debütáló kötete 44 éve jelent meg, most 74. életévében jár. Nemere István azóta megírt hétszáznál több könyvet.
Nemere István első regénye, A rémület irányítószáma a Magvető Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1974-ben. Ez azt jelenti, hogy az egyik legismertebb és legnívósabb, alapvetően szépirodalmi kiadónál kezdte írói pályafutását. Ezután átlagosan havi két regényt írt. Májusban – néhány nappal azt követően, hogy megjelent a 700. kötete – már a 701. is a boltokba került, a 702. pedig az Ünnepi Könyvhétre időzítve jött ki a nyomdából (a világrekordot a II. Erzsébet brit királynő által a Dame előnév viselésére jogosított Barbara Cartland brit romantikus regényíró tartja, a 2000-ben, 98 évesen elhunyt szerző 723 regényt publikált).
Aki 702 könyvet jegyez, nem csak gyorsan ír, valószínűleg ért az eladáshoz is. Nemere könyveit az évek során tucatnyi különböző kiadó adta ki, saját – kiadói eladási adatokon nyugvó – becslése szerint műveit 12 millió példányban értékesítették pályakezdése óta. (A szám nem meglepő, ha figyelembe vesszük a publikált könyvek számát.) Ezek jelentős hányada sci-fi, ebben a műfajban alkotta legmaradandóbb írásait. Mivel Nemere István a magyar sci-fi irodalom külön utat bejáró alkotója, sajátos pályája sajátos értékeket rejt. „Az alkotói út első két évtizedében, az 1970-es és 1980-as években nagyon népszerű író volt, de a kor kritikairodalmában ez nemhogy erény lett volna, inkább gyanússá tette. Első nagy csalódásai után belenyugodott abba, hogy külön utat kell bejárnia, így ebből kovácsolt erényt” – állítja S. Sárdi Margit irodalomtörténész. Ugyanakkor szakmai mellőzöttségéhez, el nem ismertségéhez hozzátesz az is, hogy a krimi és a sci-fi is alábecsült műfaja az irodalomnak. Ezen a törekvésen változtatott a Zsoldos Péter-díj életre hívása, amely a magyar sci-fi legjobbjait hivatott díjazni, ezt az elismerést 2005-ben Nemere István is megkapta az Időhajó című novellájáért. Nemere pályakezdésétől az 1980-as évek második harmadáig számított sikerszerzőnek, de az irodalomtörténész emlékeztet arra, hogy máig népszerű író, de már nem a sci-fi olvasóközönségét célozza meg. S. Sárdi úgy látja, Nemere olyan generációhoz tartozik a sci-fi irodalmon belül, amelynek mára kevés élő tagja van, és még kevesebb aktív szerzője: ekképpen minta és tanú egy személyben. „Számos kiváló novellája és néhány kiváló regénye van. Pályája elején a problémaérzékenysége tette vonzóvá (például az olyan témák, mint a különböző kultúrák együttélése, hatalom és erkölcs kettőssége), sikerének egyik titka, hogy a sci-fit ötvözte a krimitechnikával, alkalmazta a varázsmese szerkezetét a regényeiben (akár tudatosan, akár nem), ez pedig kiváló szerkezetet eredményezett” – teszi hozzá. S. Sárdi tanulmánya világított rá először arra, hogy Nemere tudományos-fantasztikus regényeinek jellemzője a nyelvi tudatosság. Sci-fijeiben egyensúlyban áll a beszélt és az irodalmi nyelv, pontos a nyelvi archaizmus és a szleng.
1987-ben jelent meg a Terra című sci-fi regénye, és nagyjából ekkortól Nemere egyéb műfajokban is elkezdte ontani a könyveket: a kalandregények, kémtörténetek, romantikus ponyvák, dokumentum/történelmi regények mellett kevesebb időt szánt a sci-fi művekre. A rendszerváltás időszakában fantazmagóriának hatott, egzotikusnak tűnt, hogy a távoli jövőben élő űrvándor históriája környezetvédelmi intelmeket is tartalmazott, ma ezt erénynek neveznénk. Ennek ellenére a regény némileg alulmúlja a korábbi Nemere-sci-fik színvonalát, bár későbbi korszakaiból is vannak kiváló tudományos-fantasztikus regényei. „E korszaktól kezdve viszont, ha nem is nagy számban, de mégiscsak rendszeresen alkotott sci-fi novellákat. És novellaíróként Nemere nagyszerű. Novellái tömörek, érzékenyek, példaszerű a szerkezetük, sokszor líraiak, bölcsesség és az élet rendíthetetlen szeretete sugárzik belőlük. A háború 11-kor kezdődik, a Mindenből csak egy, az Apóka mesél például emlékezetes munkák” – állítja S. Sárdi. Mégis, úgy látszik, manapság nincsen nagy igény a sci-fire, mert Nemere a 2008-ban megjelent Időrabló óta nem állt elő klasszikus sci-fi regénnyel.
Az, hogy Nemere ráállt a gépi termelésre (bevallása szerint napi 40-45 ezer karaktert ír, a hét mindegyik napján, párhuzamosan dolgozik a műveken), nem segítette, hogy a sci-fi kanonizált figurája lehessen. A szakmai elismerés mellett a Galaktika folyóiratban való rendszeres megjelenése növeli reputációját, de az szintén nem tisztázza megítélését, hogy egyetlen sci-fi irányzathoz sem sorolható (korai korszakaiban a Magyar Írószövetség íróiskolája tetten érhetően hatott rá). Többek között ezért is példaértékű, hogy az Írószövetség sci-fi szakosztálya 70. születésnapján másfél órás esttel köszöntötte a szerzőt, továbbá a szervezet felajánlotta, hogy tagjának fogadja. Ezt azonban Nemere István visszautasította, mivel pályakezdőként nyolc éven keresztül sikertelenül jelentkezett a Magyar Írószövetségbe.
2018.07.22 14:00
Frissítve: 2018.07.22 14:56

Miniatúra: Horn Gyula, az igazi reformkádárista

Publikálás dátuma
2018.07.22 12:00

Fotó: Magyar Fotóarchívum/
„Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt.”
1994-ben nyarán nagyobb legitimációval érkezett, mint Németh Miklós hat évvel korábban, és még koronát is viselt. (Balesetet szenvedett, s a fejére egy rögzítő szerkezetet erősítettek.) A választási hadjáratban rég nem hallott hangokat hozott vissza. Sok intellektuális szövegelés helyett egyszerű beszéd: ez a Gyula a mi emberünk. Ha tódított, elég egyszerűen tette, szakított a neoliberálisok által kedvelt válságkommunikációval, nem riogatta a népet a várható nehézségekkel. Ígért és ígért, hol keveset, hol sokat. Olcsó és biztos kenyeret, igazságot, s hogy végre szóba fognak állni az egyszerű emberekkel. Gazdaságpolitikai körökben ugyan felháborodás fogadta a „háromhatvanas” kenyeret, pedig az emberek szerették ígéretének hangulatát, és nem is voltak egészen ostobák, ismerték a környezetüket, lehetőségeiket. Természetesen a soha vissza nem térő Kádár-kor igézete meg az Antall-kormány bizonytalankodása hajtotta a rá szavazó milliókat, és még tartott a gyötrő transzformációs válság, amelyért elégtételt akartak venni a választók.

Hagyjuk a múltat!

Horn Gyula nagy utat futott be. Fiatalkori történeteit mellőzve említem meg, hogy korabeli külügyi szervezetekben dolgozott. Arrafelé is érlelődtek a változások, mindenekelőtt a nyugati nyitás, a szomszédságpolitikában a bátortalan kisebbségvédelem, a diplomáciai kapcsolatok felvétele olyan, korábban Moszkva ösztönzésére kitaszított országokkal, mint Izrael, Dél-Korea és halkabban Tajvan, Dél-Afrika. A párt (MSZMP) külügyi részlege alighanem úttörő szerepet játszott a NATO-hoz való közeledés kezdetben halovány, majd megerősödő gondolatában, amit – a korábbi évtizedek szovjet birodalmi kereteire gondolva - bízvást nevezhetnénk egy pompásan kidolgozott piruettnek a damaszkuszi úton. Az amerikai védernyő jobban tetszett, több támogatással kecsegtetett, és európai integrációnkat is elősegítette.
Már a Németh-kormány tagjaként is kedvelte a drámai fellépéseket. A kor gyakori nyilvános szereplésre szoktatta a politikusokat, ez majd őt is segíti a későbbi választási hadjárat során. Az MSZP óriási lehetőséget adott neki. Az 1990-es választások után gyorsan építkezett. Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt. Néhányan az elején feladták, mint Pozsgay Imre és Németh Miklós - Nyers Rezső pedig a választások után szorult ki. Horn napja körül ekkor már számos fiatalabb hold keringett, közülük kerülnek ki majd a jövő vezetői, a pénzemberek, meg a nagyszájúak és a csirkefogók is. Mire 1994-ben a választási hadjárat megkezdődött, Horn Gyula nagy magabiztossággal kezelte fellépéseit, az ellene irányuló támadásokat, ideértve a pufajkás történeteket is. Hagyjuk a múltat! - mutatott a kormányzás feladataira, dolgozzunk végre. Az 1994-es győzelem után többségét megfejelte a szabad demokratákkal. Vajon az SZDSZ helyesen cselekedett-e, amikor Hornnal koalícióra lépett, és fordítva: tényleg kellett-e a kormányzáshoz az SZDSZ? Az SZDSZ-nek nehéz lehetett majdnem győzni négy évvel korábban, majd ellenzékbe szorulni, és most újra arra gondolni, hogy ismét négy év fenyeget a kemény ellenzéki székeken. Sokuknak időben jött Horn koalíciós ajánlata, akinek a szabad demokrata többlet szavazóerőnél fontosabb volt a mozgástér növekedése a hajdani ellenzék keblére ölelése révén. Hallani azt is, hogy a koalíció kezdte ásni az SZDSZ sírgödrét, emiatt engedett soraiban a mohóságnak. Az biztos, hogy az MSZP csak félig profitált a demokratikus ellenzék beépítésével, mert a koalíció saját belső feszültségeit fokozta. Ahogy telt az idő, a két párt úgy kezdte egymást egyre hevesebben utálni.

Sikeres konszolidáció

A kormányzás első hetei válságtól válságkezelésig tartottak. Horn rendíthetetlen konzervatív baloldaliként idegenkedett a megszorításoktól, a gazdasági reformoktól, hiszen azok előbb fokozták a választói kiszolgáltatottságot, először a költségvetés állt talpra, s csak utána jött a választóknak szétosztható eredmény. Viszolygását fokozta, hogy a saját nyelven beszélő szabad demokraták és értelmiségi holdudvaruk önmagukat tartották iránytűnek. A költségvetés kiadási oldalának megkurtítását Békesi László, a pénzügyminiszter és pártbéli ellenlábasa is szorgalmazta, holott más volt a választási ígéret. Hát nem ő képviseli a szenvedő és mentésre vágyó kisembereket, nem ő hozza a mentőhajót a rendszerváltás hajótöröttjeinek? És talán Békesinek nem is a restrikciót szorgalmazó véleménye számított, hanem kemény kritikája az MSZP-n belül, ezt pedig Horn a maga hatalmának megkérdőjelezéseként fogta fel.
Ha utálta is a válságkommunikációt, a válságtól nem tudott megszabadulni. A gazdasági konszolidációt nagyjából ott folytathatta, ahol Németh Miklós abbahagyta. Sürgetett az idő is: már nagyjából egy éve nem történt semmi, a helyzet viszont romlott. 1995-ben aztán leváltotta Békesit, kinevezte Bokros Lajost, kapta vele Surányi Györgyöt, meg a Bokros-csomagot. Felkérésük merész és hatásos lépés volt, ők pedig tették, amit kell. Gyors és sikeres konszolidáció következett. A siker, amely a két szakember tagadhatatlan gazdaságpolitikai bravúrja, más kérdést is felvet. Ha néhány, bár fájdalmas húzással ilyen gyorsan lehetett konszolidálni a gazdaságot, vajon mi gátolja a politikát abban, hogy korábban, és másutt is eltökélten lépjen?
A Bokros-program kezelése közben láthatóvá váltak Horn képességei és korlátai. A gazdaság a finanszírozás és a növekedés szempontjából képviselhető útra került, most már csak a választókat kellett meggyőzni arról, hogy végül ők lesznek a nyertesek. A valóság kínjai dacára biztatóak voltak az esélyek, hiszen ott volt Horn Gyula, a mi Gyulánk. A pénzügyi alapok látványosan javultak, újabb reformgondolatok kerültek elő. Csakhogy akkor Bokrosból kibújt karcos személyisége, stabilizációs célszerszámból a gazdaságpolitikát tematizáló vezető akart lenni. Horn elképzeléseitől mi sem állt távolabb. Bokros emlékezetes találkozót bonyolított le a diákokkal. Azt találta mondani, hogy a bevezetendő 2000 forintos tandíj kevesebb, mint a diákok cigarettaköltsége; nos, az agitáció végtelenül célszerűtlen módját választotta. A diákok megsértődtek, távoztában le is zsidózták. Horn Gyula mintha erre az alkalomra várt volna. Bokros már elvégezte a munkát, de utána is túl hangos és követelőző volt Horn számára, reformokat sürgetett, és elvette tőle a napot. Bokros éppen aktuális lemondását elfogadta, majd kinevezte Medgyessy Pétert pénzügyminiszternek.

A reformkádárista

Műsorváltozás. Az új darabban Bokros keménykezű, neoliberális inkvizítor szerepében lépett fel, míg Horn a bölcs királyt játszotta. A Fidesz-kommunikáció számára a Bokros-csomag maga volt a karácsonyi ajándék. A nyilvánvaló és gyors gazdasági siker gyümölcsét később már ők használták, ráadásként a neoliberális restrikció névadó ördöge fel volt tálalva.
Horn igazi reformkádárista. Több lejárt szavatosságú tabun átlépett, ennyiben reformista. A sürgető reformokat, s különösen az azokat képviselő értelmiségi figurákat nem kedvelte: ennyiben kádárista. De szemben Kádár János vagy Grósz Károly utolsó kormányzati pillanataival: ő végül időben lépett, amikor 1995-ben Bokros képében beengedte a neoliberális rókát a költségvetési elosztás tyúkóljába. Bokros felkérésével bizonyítékát adta annak, hogy érzékeli a válság méreteit. A politikai ösztön vezette, amikor nem sokkal később, a hasznos erőszaktevőt, Bokrost elcsapta, és önmagát visszahelyezte népe szeretetébe, hogy 1998-as választási vereségével rövidesen ismét csalódást okozzon.
Mindezt sokan a két forduló közötti eseményekkel, Orbán ügyességével magyarázzák, amivel Torgyán doktort nászba vitte. Csakhogy fénytelen utolsó hónapjaival Horn maga is hozzájárult a vereséghez, elbízta magát, nem működött a veszélyérzete, talán lebecsülte Orbánt. Nem sok választási propagandát engedett. Mintha egy ciklus alatt sikerült volna keménykezű reformkapitányból öreg Kádárrá válnia, aki azért nem foglalkozik az ügyekkel, mert azok maguktól is megoldódnak. Brahiból vagy arroganciából újra elővette a Bős-nagymarosi vízerőmű ügyét. Nem a gátról van szó, szakmailag az vagy jó, vagy sem, hanem a rendszerváltás egyik szimbólumáról, egy máig tabusított mémről, amelyről egyszerűbb nem beszélni, mint belebukni. Ezt nyilván ő is tudta, és mégis.
Horn Gyula felnőtt szerepéhez, a vízerőmű szigorú kivétel. Amennyire lehetett, szakított azzal a szocialista párti szokással, hogy munkásabb megoldás helyett könnyű, de instabil kompromisszumokat keressen. Alkotmányos fricska, lehetetlen őt a demokrácia kereteiben értelmezni, ez volt akkor jobbközépen a vélemény róla, ez azonban butaság. Dehogy nem lehet. Kissé talán durván faragott figura, de mai szemmel nézve hatékony vezető, újabb kori pártjának történetében eddig a legjobb harctéri vezető. Nehéz róla úgy megemlékezni, hogy utódairól ne szóljunk, akiknek soha többet nem sikerült hozzá hasonló erőt koncentrálni, és akiknek érdeklődése végzetesen megcsappant a választók iránt. Történetének felelevenítésével a magyar sors fanyar gyümölcseit kóstoljuk.
(Az írás egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának rövidített, szerkesztett alfejezete.)
2018.07.22 12:00
Frissítve: 2018.07.22 12:00