A 78651-as számú fogoly: Auschwitztól a Panthéonig

Publikálás dátuma
2018.07.08 13:00

Fotó: AFP/
Simone Veil, egykori egészségügyi miniszter, az első választott Európai Parlament első elnöke túlélte a koncentrációs tábort, majd örökre beírta a nevét a történelembe, és beiktatták a halhatatlanok közé.
A rendszerváltás után valamikor (1990-ben vagy 1991-ben) a nemzeti ünnepen szokásos fogadást nem a nagykövetségen, hanem a tágasabb Magyar Intézetben rendezték. Nem volt tömeg, kevés ismert arc. A téglalap alakú terem fala mellett Simone Veil araszolt. Egyedül. Odamentem, bemutatkoztam, megkérdeztem hozhatok-e valami frissítőt? A szürkészöld tekintet bizonytalannak, inkább visszautasítónak látszott. -  Ön a nagykövetség munkatársa? - kérdezte. - Nem, feleltem, meghívott vagyok, mint Ön. Politikai menekültként érkeztem valaha, azóta honosított francia vagyok. Ide csak a rendszerváltás óta járok. Arckifejezése megenyhült, látszott, várja, hogy kibökjem, tulajdonképpen miért szólítottam meg. - Annyit szerettem volna mondani, miniszter asszony, hogy anyám is Bergen-Belsenben halt meg, 1945 márciusában, mint az Ön édesanyja. A tekintet tovább enyhült, arca ellazult. - Értem uram. Azt hiszem, pontosan értem Önt. Igazán örülök, hogy megismerhettem. Félreálltam.
Simone Veil még egy félkört tett, azután távozott. A protokoll nyelvén ez ugyanazt jelentette, mint magánbeszélgetésünk konklúziója: megtettem, ami elvárható, érjék be ennyivel.

Túlélés helyett

Többször is átgondoltam, s ráébredtem, hogy mégis valamivel többet jelentett. A 16 évesen deportált Simone Veil egészségügyi miniszter, az első választott Európai Parlament első elnöke, akadémikus, az akkori közbeszédben még férfiaknak fenntartott államférfi kifejezést módosító „állam asszony” (femme d'État) látogatása az ismét Köztársasággá nyilvánított Magyarország nagykövetségén, nem mindennapi esemény. És, persze senki sem képzelhette, hogy amikor kilencven évesen távozik, koporsóját az Invalidusok udvarán ravatalozzák fel, majd egy évvel később, 2018 július elsején, férje koporsójának kíséretében a párizsi Panthéonban talál végső nyugalmat. Rendhagyó egyéniség, kivételes életút. Jó alkalom elmélkedni azon, mennyire alakítja a sorsot az egyéniség, és fordítva: mennyit alakíthat egyéniségen a sors. A visszatértek közül a legtöbben az életfogytig tartó némaságot, a felejthetetlen felejtését választották. Környezetük, a társadalom megkönnyebbült jóváhagyásával. Mások, mint a repülőgépgyártó Marcel Bloch-Dassault, az elviselhetetlennek érzett teher eldobását, a katolizálást. Az árván maradt Veil a túlélés helyett teljes életet élt. Felejteni, ha tehette volna, sem kívánt. De nem tehette. „Őszintén szeretem az életet és az embereket, de ugyanakkor alig maradt illúzióm” - írta félszázaddal később megjelent önéletrajzában. Sorsának különös fintora, hogy a deportálás előtt néhány nappal tett érettségije eredményét megőrizték, így már 1945-ben megkezdhette egyetemi tanulmányait. Férjhez ment Antoine Veilhez, három gyerek érkezett. Karján maradt a 78651 szám. Nem tüntette, nem rejtette el a tetoválást, nem is mutogatta. Elfogadta, hogy ezzel kell élnie. „Senki sem tér vissza a Soából mosolyogva” - mondta akadémiai fogadóbeszédében Jean d’Ormesson. A fiatal Simone  szembenézett mindazzal ami történt és elhatározta : kompromisszumok nélkül néz szembe mindazzal, ami még történni fog. Tisztában volt azzal, hogy bármennyire idegenkedik is a szereptől, szimbólummá válik. Félévszázados közéleti tevékenysége alatt legfőbb gondja a távolságtartás, gondolat- és cselekvési szabadságának megőrzése volt. „A szenvedésért nem jár kitüntetés” - mondta, amikor visszautasította a becsületrendet. Giscard d’Estaing minisztert csinált belőle – ezt elfogadta. Neveltetése, ízlése a mérsékelt jobbközépre húzta, de a pártokat – és a tagsággal járó elköteleződést – már nem vállalta. Jacques Chirac, majd François Mitterand felajánlotta a miniszterelnökséget, mindkét esetben nemet mondott, mert nem érezte elég alkalmasnak magát a szerepre.
A Politikai Tudományok Főiskolája befejezése után ügyvédnek készült, de férje, Antoine lebeszélte. Végül a bírói pályát választotta, az igazságügyi minisztériumba került. A büntetés-végrehajtási osztály vezetését bízták rá. Sorsszerűen börtönökkel, elítéltek ügyeivel foglalkozott. A cellák zsúfoltsága, a fogvatartottak nyomorúságos élete, az elítélt nők helyzete foglalkoztatta hét évig. Diszkréten, de makacsul meggyőzte a minisztereket és de Gaulle államfőt, hogy a letartóztatott algériai felkelőket politikai fogolynak nyilvánítsák. Nem csupán fogva tartásuk feltételein enyhített, az ellenfél emberi méltóságát ismertette el. Személyes közbenjárásának köszönhető, hogy jó néhány halálra ítélt feje a nyakán maradt.

Miniszter, EP-elnök, akadémikus

A de Gaulle tábornokot váltó Pompidou kinevezte a Bírói Tanács elnökévé, ő volt az első nő, aki ezt a posztot betöltötte. A liberális Giscard d'Estaing pedig átemelte az államigazgatási szférából a politikába. A mélyreható társadalmi reformokat tervező elnök az abortusztilalom feloldására készült, ennek előkészítésére és a jobboldali-konzervatív parlamenti többség meggyőzésére Simone Veil tűnt a legalkalmasabbnak.
Nő, jogász és nem képviselő, nincs mit vesztenie. Kimondatlanul, de a haláltábor árnyéka is a megszavazandó törvény fölé borult. Ki siethetett volna az évi háromszázezer titkos terhességmegszakítás tehetetlen áldozatainak segítségére, ha nem a szenvedés legmélyebb bugyrait ismerő egészségügyi miniszter? A liberális elnök és a jobbközéphez tartozó miniszterelnök, Jacques Chirac féken tartott konfliktusra számítottak. Az igazságügyi miniszter „lelkiismereti okokból” távol maradt a parlamenti vitától. A frissen kinevezett egészségügyi miniszter egyedül állt az első vonalban - 469 férfivel és kilenc nővel szemben. Mindenféle vallási, ideológiai érvet félretéve kizárólag az évi háromszázezerről beszélt. A sokszor érzéstelenítés nélkül, konyhaasztalon kötőtűkkel végzett „műtétekről”, a halottakról, a meddővé tett asszonyokról.
A törvényjavaslat vitája az ötödik köztársaság politikai elitjének legelriasztóbb arcát mutatta meg. A parlament előtt keresztet lóbáló, rózsafüzért morzsoló csoportok imádkoztak az elvetélt magzatok lelki üdvéért. A teremben a jobboldali képviselők egy része az elemi udvariasságot félretéve támadta – nem a törvényt, hanem a beterjesztő minisztert. Pontosan tudták, hova kell ütni. „A haláliparban befektetni vágyó tőke türelmetlen. Franciaországban is létesülnek majd a vágóhidakhoz hasonló »abortóriumok«, ahol kisemberek hullái fekszenek rakásban.” Náci orvosokkal példálóztak, akik kínvallatást, élveboncolást végeztek áldozataikon. Az ülés végén Simone Veil sírva fakadt, a pulpitusra borulva rejtette el könnyeit. De nem adta meg magát. A francia törvényhozókra jellemző, hogy a sértések, átkok, bekiabálások - huszonöt órányi vita - után a kormánypártok józanabb fele összefogott a teljes ellenzékkel, és meggyőző többséggel elfogadták a törvényt. Az abortusz engedélyezése megnyitotta az utat a fogamzásgátlás elterjedésének, a pirula felfedezése és gyors elterjedése egyszer s mindenkorra véget vetett a vitának. 
A következő évtizedek azt is bizonyították, hogy a nők önrendelkezési joga nem jár népességcsökkenéssel, ellenkezőleg. Simon Veil nem vállalt többé miniszterséget, de elfogadta az Európai Parlament elnöki posztját. Az Auschwitzot túlélő francia asszony az egység felé haladó Európát jelképző intézmény élén egyszerre volt szimbólum és valóság. A vadonatúj gépezetet működtetni kellett, immár nem szavakkal, hanem tettekkel életre kelteni és életben tartani. Megtalálni a helyét az unió bonyolult rendszerében türelmet, kompromisszum-készséget és határozottságot igényelt. A diplomácia és a hatalomgyakorlás, a "jó kormányzás" ritka ötvözetét. Ne kerteljünk: a döntéshozók és hangadók gyakran fenntartásokkal, ha nem nyílt megvetéssel fogadták ezt az eggyel több testületet. De Simon Veilt nem lehetett lekezelni. Amikor három év után leköszönt az elnökségről már senkinek sem jutott eszébe a parlament életképességét kétségbe vonni. Az Alkotmánytanács a törvények és rendeletek alkotmányosságának őre. Tagjait kilenc évre nevezik ki. 1998-ban a szenátus elnöke Simone Veilt delegálta ide, így ismét eredeti hivatását, a jogértelmezést gyakorolhatja.

Műve élete maga volt

Mandátuma végén búcsút mondott a politikának, de a szimbólumok utolérték. A Francia Akadémia tagjai közé választotta. A tagokat – szigorúan csak negyvenen lehetnek egy időben - „halhatatlanoknak” nevezik. A megtiszteltetést elfogadó, székfoglaló beszédében fájdalmas öniróniával jelentette ki: én már egy kicsit halott vagyok. Az akadémikusok hímzett frakkot és díszkardot viselnek. Kardjára a karjára tetovált 78651-es számot vésette. És, hogy a jelképek sora lezáruljon, Jean Racine-nak, a francia irodalom legnagyobb tragédiaszerzőjének székét foglalta el.
Férje halála után visszahúzódott lakásába, az Invalidusok dómja mögé. Ott érte a halál kilencvenéves korában. Néhány lépésre otthonától az Invalidusok udvarán ravatalozták fel, katonai tiszteletadással, ami a nemzet nagyjainak jár. A köztársaság elnöke ekkor, egy évvel ezelőtt jelentette be, hogy koporsóját, férjéével együtt a Panthéonban helyezik el. Vajon mit hagyott hátra ez az asszony, akit élete végén a megbecsülés oly sok jelével halmoztak el? Egyetlen könyvet írt – önéletrajzát. Fegyvert soha nem fogott, épületet nem emelt, zászlót nem lobogtatott. Műve élete maga volt. Kertész Imre a világot körbejáró kifejezésével sorstalanságra ítélték, de szembeszállt. A túlélők keménységével és következetességével alakította sorsát, azzá vált, amivé akart, elért mindent, amit kívánt, valamivel többet is. Számmá próbálták alacsonyítani, de a homályban ragyogó egyénisége, egyedisége megvilágította útját. Szándéka ellenére szimbólummá vált, de a feladatot maszk és jelmez nélkül vállalta – éppen annyit, sosem többet, mint amennyit józan belátása szerint elbírt.
A Panthéon előtt lezajlott ceremónia jelképek tömény sorozata volt. A Luxembourg kerttől a Szent Genovéva domb tetejéig kék szőnyeg borította az utcát: a remény és az EU színe. A trikolórral letakart koporsókat hat katona vitte lassú menetben. Simone koporsóján ott állt a 78651 szám. A templom lépcsőjén egy vonósnégyes Beethoven, Bach és Schumann zenéjét játszotta. A Marseilles-t a család barátja, a színes bőrű amerikai szoprán, Barbara Hendricks énekelte. Fiatalok kórusa az auschwitzi rabok dalát adta elő. A Veil házaspárt várta a Panthéon hetven lakója, Voltaire, Rousseau, Victor Hugo, Zola, a Curie házaspár, az ellenálló Jean Moulin és az őt temető André Malraux, Jean Monet „Európa atyja”. Fél Franciaország nézte végig a történelmi leckét, amint a nehéz bronzkapuk kinyílnak és a halálra szánt 78651 számú fogoly koporsóját a díszőrség vállára emeli és viszi a halhatatlanságba.
2018.07.08 13:00
Frissítve: 2018.07.08 13:00

A sikerszerző, akit nem vettek fel a Magyar Írószövetségbe

Publikálás dátuma
2018.07.22 14:00

Fotó: Népszava/ Szalmás Péter
Debütáló kötete 44 éve jelent meg, most 74. életévében jár. Nemere István azóta megírt hétszáznál több könyvet.
Nemere István első regénye, A rémület irányítószáma a Magvető Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1974-ben. Ez azt jelenti, hogy az egyik legismertebb és legnívósabb, alapvetően szépirodalmi kiadónál kezdte írói pályafutását. Ezután átlagosan havi két regényt írt. Májusban – néhány nappal azt követően, hogy megjelent a 700. kötete – már a 701. is a boltokba került, a 702. pedig az Ünnepi Könyvhétre időzítve jött ki a nyomdából (a világrekordot a II. Erzsébet brit királynő által a Dame előnév viselésére jogosított Barbara Cartland brit romantikus regényíró tartja, a 2000-ben, 98 évesen elhunyt szerző 723 regényt publikált).
Aki 702 könyvet jegyez, nem csak gyorsan ír, valószínűleg ért az eladáshoz is. Nemere könyveit az évek során tucatnyi különböző kiadó adta ki, saját – kiadói eladási adatokon nyugvó – becslése szerint műveit 12 millió példányban értékesítették pályakezdése óta. (A szám nem meglepő, ha figyelembe vesszük a publikált könyvek számát.) Ezek jelentős hányada sci-fi, ebben a műfajban alkotta legmaradandóbb írásait. Mivel Nemere István a magyar sci-fi irodalom külön utat bejáró alkotója, sajátos pályája sajátos értékeket rejt. „Az alkotói út első két évtizedében, az 1970-es és 1980-as években nagyon népszerű író volt, de a kor kritikairodalmában ez nemhogy erény lett volna, inkább gyanússá tette. Első nagy csalódásai után belenyugodott abba, hogy külön utat kell bejárnia, így ebből kovácsolt erényt” – állítja S. Sárdi Margit irodalomtörténész. Ugyanakkor szakmai mellőzöttségéhez, el nem ismertségéhez hozzátesz az is, hogy a krimi és a sci-fi is alábecsült műfaja az irodalomnak. Ezen a törekvésen változtatott a Zsoldos Péter-díj életre hívása, amely a magyar sci-fi legjobbjait hivatott díjazni, ezt az elismerést 2005-ben Nemere István is megkapta az Időhajó című novellájáért. Nemere pályakezdésétől az 1980-as évek második harmadáig számított sikerszerzőnek, de az irodalomtörténész emlékeztet arra, hogy máig népszerű író, de már nem a sci-fi olvasóközönségét célozza meg. S. Sárdi úgy látja, Nemere olyan generációhoz tartozik a sci-fi irodalmon belül, amelynek mára kevés élő tagja van, és még kevesebb aktív szerzője: ekképpen minta és tanú egy személyben. „Számos kiváló novellája és néhány kiváló regénye van. Pályája elején a problémaérzékenysége tette vonzóvá (például az olyan témák, mint a különböző kultúrák együttélése, hatalom és erkölcs kettőssége), sikerének egyik titka, hogy a sci-fit ötvözte a krimitechnikával, alkalmazta a varázsmese szerkezetét a regényeiben (akár tudatosan, akár nem), ez pedig kiváló szerkezetet eredményezett” – teszi hozzá. S. Sárdi tanulmánya világított rá először arra, hogy Nemere tudományos-fantasztikus regényeinek jellemzője a nyelvi tudatosság. Sci-fijeiben egyensúlyban áll a beszélt és az irodalmi nyelv, pontos a nyelvi archaizmus és a szleng.
1987-ben jelent meg a Terra című sci-fi regénye, és nagyjából ekkortól Nemere egyéb műfajokban is elkezdte ontani a könyveket: a kalandregények, kémtörténetek, romantikus ponyvák, dokumentum/történelmi regények mellett kevesebb időt szánt a sci-fi művekre. A rendszerváltás időszakában fantazmagóriának hatott, egzotikusnak tűnt, hogy a távoli jövőben élő űrvándor históriája környezetvédelmi intelmeket is tartalmazott, ma ezt erénynek neveznénk. Ennek ellenére a regény némileg alulmúlja a korábbi Nemere-sci-fik színvonalát, bár későbbi korszakaiból is vannak kiváló tudományos-fantasztikus regényei. „E korszaktól kezdve viszont, ha nem is nagy számban, de mégiscsak rendszeresen alkotott sci-fi novellákat. És novellaíróként Nemere nagyszerű. Novellái tömörek, érzékenyek, példaszerű a szerkezetük, sokszor líraiak, bölcsesség és az élet rendíthetetlen szeretete sugárzik belőlük. A háború 11-kor kezdődik, a Mindenből csak egy, az Apóka mesél például emlékezetes munkák” – állítja S. Sárdi. Mégis, úgy látszik, manapság nincsen nagy igény a sci-fire, mert Nemere a 2008-ban megjelent Időrabló óta nem állt elő klasszikus sci-fi regénnyel.
Az, hogy Nemere ráállt a gépi termelésre (bevallása szerint napi 40-45 ezer karaktert ír, a hét mindegyik napján, párhuzamosan dolgozik a műveken), nem segítette, hogy a sci-fi kanonizált figurája lehessen. A szakmai elismerés mellett a Galaktika folyóiratban való rendszeres megjelenése növeli reputációját, de az szintén nem tisztázza megítélését, hogy egyetlen sci-fi irányzathoz sem sorolható (korai korszakaiban a Magyar Írószövetség íróiskolája tetten érhetően hatott rá). Többek között ezért is példaértékű, hogy az Írószövetség sci-fi szakosztálya 70. születésnapján másfél órás esttel köszöntötte a szerzőt, továbbá a szervezet felajánlotta, hogy tagjának fogadja. Ezt azonban Nemere István visszautasította, mivel pályakezdőként nyolc éven keresztül sikertelenül jelentkezett a Magyar Írószövetségbe.
2018.07.22 14:00
Frissítve: 2018.07.22 14:56

Miniatúra: Horn Gyula, az igazi reformkádárista

Publikálás dátuma
2018.07.22 12:00

Fotó: Magyar Fotóarchívum/
„Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt.”
1994-ben nyarán nagyobb legitimációval érkezett, mint Németh Miklós hat évvel korábban, és még koronát is viselt. (Balesetet szenvedett, s a fejére egy rögzítő szerkezetet erősítettek.) A választási hadjáratban rég nem hallott hangokat hozott vissza. Sok intellektuális szövegelés helyett egyszerű beszéd: ez a Gyula a mi emberünk. Ha tódított, elég egyszerűen tette, szakított a neoliberálisok által kedvelt válságkommunikációval, nem riogatta a népet a várható nehézségekkel. Ígért és ígért, hol keveset, hol sokat. Olcsó és biztos kenyeret, igazságot, s hogy végre szóba fognak állni az egyszerű emberekkel. Gazdaságpolitikai körökben ugyan felháborodás fogadta a „háromhatvanas” kenyeret, pedig az emberek szerették ígéretének hangulatát, és nem is voltak egészen ostobák, ismerték a környezetüket, lehetőségeiket. Természetesen a soha vissza nem térő Kádár-kor igézete meg az Antall-kormány bizonytalankodása hajtotta a rá szavazó milliókat, és még tartott a gyötrő transzformációs válság, amelyért elégtételt akartak venni a választók.

Hagyjuk a múltat!

Horn Gyula nagy utat futott be. Fiatalkori történeteit mellőzve említem meg, hogy korabeli külügyi szervezetekben dolgozott. Arrafelé is érlelődtek a változások, mindenekelőtt a nyugati nyitás, a szomszédságpolitikában a bátortalan kisebbségvédelem, a diplomáciai kapcsolatok felvétele olyan, korábban Moszkva ösztönzésére kitaszított országokkal, mint Izrael, Dél-Korea és halkabban Tajvan, Dél-Afrika. A párt (MSZMP) külügyi részlege alighanem úttörő szerepet játszott a NATO-hoz való közeledés kezdetben halovány, majd megerősödő gondolatában, amit – a korábbi évtizedek szovjet birodalmi kereteire gondolva - bízvást nevezhetnénk egy pompásan kidolgozott piruettnek a damaszkuszi úton. Az amerikai védernyő jobban tetszett, több támogatással kecsegtetett, és európai integrációnkat is elősegítette.
Már a Németh-kormány tagjaként is kedvelte a drámai fellépéseket. A kor gyakori nyilvános szereplésre szoktatta a politikusokat, ez majd őt is segíti a későbbi választási hadjárat során. Az MSZP óriási lehetőséget adott neki. Az 1990-es választások után gyorsan építkezett. Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt. Néhányan az elején feladták, mint Pozsgay Imre és Németh Miklós - Nyers Rezső pedig a választások után szorult ki. Horn napja körül ekkor már számos fiatalabb hold keringett, közülük kerülnek ki majd a jövő vezetői, a pénzemberek, meg a nagyszájúak és a csirkefogók is. Mire 1994-ben a választási hadjárat megkezdődött, Horn Gyula nagy magabiztossággal kezelte fellépéseit, az ellene irányuló támadásokat, ideértve a pufajkás történeteket is. Hagyjuk a múltat! - mutatott a kormányzás feladataira, dolgozzunk végre. Az 1994-es győzelem után többségét megfejelte a szabad demokratákkal. Vajon az SZDSZ helyesen cselekedett-e, amikor Hornnal koalícióra lépett, és fordítva: tényleg kellett-e a kormányzáshoz az SZDSZ? Az SZDSZ-nek nehéz lehetett majdnem győzni négy évvel korábban, majd ellenzékbe szorulni, és most újra arra gondolni, hogy ismét négy év fenyeget a kemény ellenzéki székeken. Sokuknak időben jött Horn koalíciós ajánlata, akinek a szabad demokrata többlet szavazóerőnél fontosabb volt a mozgástér növekedése a hajdani ellenzék keblére ölelése révén. Hallani azt is, hogy a koalíció kezdte ásni az SZDSZ sírgödrét, emiatt engedett soraiban a mohóságnak. Az biztos, hogy az MSZP csak félig profitált a demokratikus ellenzék beépítésével, mert a koalíció saját belső feszültségeit fokozta. Ahogy telt az idő, a két párt úgy kezdte egymást egyre hevesebben utálni.

Sikeres konszolidáció

A kormányzás első hetei válságtól válságkezelésig tartottak. Horn rendíthetetlen konzervatív baloldaliként idegenkedett a megszorításoktól, a gazdasági reformoktól, hiszen azok előbb fokozták a választói kiszolgáltatottságot, először a költségvetés állt talpra, s csak utána jött a választóknak szétosztható eredmény. Viszolygását fokozta, hogy a saját nyelven beszélő szabad demokraták és értelmiségi holdudvaruk önmagukat tartották iránytűnek. A költségvetés kiadási oldalának megkurtítását Békesi László, a pénzügyminiszter és pártbéli ellenlábasa is szorgalmazta, holott más volt a választási ígéret. Hát nem ő képviseli a szenvedő és mentésre vágyó kisembereket, nem ő hozza a mentőhajót a rendszerváltás hajótöröttjeinek? És talán Békesinek nem is a restrikciót szorgalmazó véleménye számított, hanem kemény kritikája az MSZP-n belül, ezt pedig Horn a maga hatalmának megkérdőjelezéseként fogta fel.
Ha utálta is a válságkommunikációt, a válságtól nem tudott megszabadulni. A gazdasági konszolidációt nagyjából ott folytathatta, ahol Németh Miklós abbahagyta. Sürgetett az idő is: már nagyjából egy éve nem történt semmi, a helyzet viszont romlott. 1995-ben aztán leváltotta Békesit, kinevezte Bokros Lajost, kapta vele Surányi Györgyöt, meg a Bokros-csomagot. Felkérésük merész és hatásos lépés volt, ők pedig tették, amit kell. Gyors és sikeres konszolidáció következett. A siker, amely a két szakember tagadhatatlan gazdaságpolitikai bravúrja, más kérdést is felvet. Ha néhány, bár fájdalmas húzással ilyen gyorsan lehetett konszolidálni a gazdaságot, vajon mi gátolja a politikát abban, hogy korábban, és másutt is eltökélten lépjen?
A Bokros-program kezelése közben láthatóvá váltak Horn képességei és korlátai. A gazdaság a finanszírozás és a növekedés szempontjából képviselhető útra került, most már csak a választókat kellett meggyőzni arról, hogy végül ők lesznek a nyertesek. A valóság kínjai dacára biztatóak voltak az esélyek, hiszen ott volt Horn Gyula, a mi Gyulánk. A pénzügyi alapok látványosan javultak, újabb reformgondolatok kerültek elő. Csakhogy akkor Bokrosból kibújt karcos személyisége, stabilizációs célszerszámból a gazdaságpolitikát tematizáló vezető akart lenni. Horn elképzeléseitől mi sem állt távolabb. Bokros emlékezetes találkozót bonyolított le a diákokkal. Azt találta mondani, hogy a bevezetendő 2000 forintos tandíj kevesebb, mint a diákok cigarettaköltsége; nos, az agitáció végtelenül célszerűtlen módját választotta. A diákok megsértődtek, távoztában le is zsidózták. Horn Gyula mintha erre az alkalomra várt volna. Bokros már elvégezte a munkát, de utána is túl hangos és követelőző volt Horn számára, reformokat sürgetett, és elvette tőle a napot. Bokros éppen aktuális lemondását elfogadta, majd kinevezte Medgyessy Pétert pénzügyminiszternek.

A reformkádárista

Műsorváltozás. Az új darabban Bokros keménykezű, neoliberális inkvizítor szerepében lépett fel, míg Horn a bölcs királyt játszotta. A Fidesz-kommunikáció számára a Bokros-csomag maga volt a karácsonyi ajándék. A nyilvánvaló és gyors gazdasági siker gyümölcsét később már ők használták, ráadásként a neoliberális restrikció névadó ördöge fel volt tálalva.
Horn igazi reformkádárista. Több lejárt szavatosságú tabun átlépett, ennyiben reformista. A sürgető reformokat, s különösen az azokat képviselő értelmiségi figurákat nem kedvelte: ennyiben kádárista. De szemben Kádár János vagy Grósz Károly utolsó kormányzati pillanataival: ő végül időben lépett, amikor 1995-ben Bokros képében beengedte a neoliberális rókát a költségvetési elosztás tyúkóljába. Bokros felkérésével bizonyítékát adta annak, hogy érzékeli a válság méreteit. A politikai ösztön vezette, amikor nem sokkal később, a hasznos erőszaktevőt, Bokrost elcsapta, és önmagát visszahelyezte népe szeretetébe, hogy 1998-as választási vereségével rövidesen ismét csalódást okozzon.
Mindezt sokan a két forduló közötti eseményekkel, Orbán ügyességével magyarázzák, amivel Torgyán doktort nászba vitte. Csakhogy fénytelen utolsó hónapjaival Horn maga is hozzájárult a vereséghez, elbízta magát, nem működött a veszélyérzete, talán lebecsülte Orbánt. Nem sok választási propagandát engedett. Mintha egy ciklus alatt sikerült volna keménykezű reformkapitányból öreg Kádárrá válnia, aki azért nem foglalkozik az ügyekkel, mert azok maguktól is megoldódnak. Brahiból vagy arroganciából újra elővette a Bős-nagymarosi vízerőmű ügyét. Nem a gátról van szó, szakmailag az vagy jó, vagy sem, hanem a rendszerváltás egyik szimbólumáról, egy máig tabusított mémről, amelyről egyszerűbb nem beszélni, mint belebukni. Ezt nyilván ő is tudta, és mégis.
Horn Gyula felnőtt szerepéhez, a vízerőmű szigorú kivétel. Amennyire lehetett, szakított azzal a szocialista párti szokással, hogy munkásabb megoldás helyett könnyű, de instabil kompromisszumokat keressen. Alkotmányos fricska, lehetetlen őt a demokrácia kereteiben értelmezni, ez volt akkor jobbközépen a vélemény róla, ez azonban butaság. Dehogy nem lehet. Kissé talán durván faragott figura, de mai szemmel nézve hatékony vezető, újabb kori pártjának történetében eddig a legjobb harctéri vezető. Nehéz róla úgy megemlékezni, hogy utódairól ne szóljunk, akiknek soha többet nem sikerült hozzá hasonló erőt koncentrálni, és akiknek érdeklődése végzetesen megcsappant a választók iránt. Történetének felelevenítésével a magyar sors fanyar gyümölcseit kóstoljuk.
(Az írás egy várhatóan szeptemberben, a Joshua Könyvek kiadónál megjelenő kötet kéziratának rövidített, szerkesztett alfejezete.)
2018.07.22 12:00
Frissítve: 2018.07.22 12:00