etető;

2018-07-08 12:00:00

Kell egy csapat

A tévéműsorok előállítása igazán kollektív műfaj. Ellentétben a rádióval, ahol egyetlen ember egy mikrofonnal képes programokat csinálni.

Tanult kollégám szerint az újság impresszumára szükség van ugyan - mert megkövetelik, hogy legyen -, de amúgy felesleges, hiszen senki sem olvassa. Szerintem nincs igaza, mert bizony érdekes végigböngészni a listát: kik is állítják elő a terméket. Különösen így van ez régi lapok esetében: ismerős nevek kerülnek elő, s persze olyanok is, akikről még sosem hallottunk. Talán mondanom sem kell, szívesen olvasom a régi filmek stáblistáit. Azokon is feltűnnek akkori, vagy későbbi hírességek, és olyanok, akik aztán eltűntek a süllyesztőben. Tanulságos látni például, hány neves rendező volt asszisztens, vagy segédrendező korábbi, ugyancsak híres rendezők mellett. 

Napjainkban, amikor minden felgyorsult és nem érünk rá hosszasan nézegetni semmit, a kereskedelmi tévék gyakorlatilag megfosztanak a stáblista "élvezetétől". Néhány műsor végén ugyan még láthatóak (lennének) a nevek, ha az egészet nem olyan sebességgel tekernék, hogy nincs ember, aki követni képes. Le is vágják a filmek végéről az alkotók névsorát, legfeljebb két-három főszereplő és a rendező nevét írják ki, kénytelen-kelletlen. Persze, kell az idő a reklámokra, nem érünk rá ilyen apróságokkal vacakolni, meg különben is - tanult kollégámmal élve -, kit érdekel az egész. 

Nyilvánvaló, kisebbségben vagyok. De azért hadd jegyezzem meg, különösen a saját gyártású műsorok alkotói megérdemelnék, hogy olvashatóan jelenjen meg a nevük. Mert például az X-Faktor, vagy a TV2 sztárokat felvonultató programjai végén ott a stáblista, de a neveket lényegében nem lehet elolvasni. Pedig a család biztos büszke lenne a rendezőre és munkatársaira, az operatőrökre, meg mindenkire, aki fontos vagy kevésbé fontos szalmaszálakat tett keresztbe annak érdekében, hogy a műsor elkészülhessen. Nem is beszélve az utókorról, amely majd visszatekintene, hogy kik is készítettek adásokat korunkban, de nem teheti, mert ennek ismertetése napjainkban nem fontos. 

Erről az egészről pedig azért érdemes - most is - beszélni, mert a tévéműsorok előállítása igazán kollektív műfaj. Ellentétben például a rádióval, ahol egyetlen ember egy mikrofonnal képes hosszú programokat csinálni (legfeljebb segít neki egy-egy technikus). A tévében ez másképp van. Stúdió kell, műszaki személyzettel - külön hang- és képosztállyal -, aztán világosító, berendező, sminkes - elnézést azoktól, akiket most külön nem említek -, és akkor még egy másodperc sincs magából a műsorból. Ahhoz szerkesztő és rendező is szükséges, a felvételekhez operatőr és vágó, hogy csak a legfontosabb szereplőket soroljam. És mindez csapatmunkában, összehangolva, mindenki tudja, hogy a végső produktumnak csak egy pici része tartozik hozzá, de nélküle az egész nem ér semmit. 

Mennyire igaza volt Sándor Pál filmbéli hősének, Minarik Ede mosodásnak (Garas Dezső felejthetetlen alakításában), hogy "kell egy csapat". Csak esetünkben nem focicsapatról van szó és - ellentétben a focipályával - itt nem alibizhet senki. A középcsatár nem álldogálhat csípőre tett kézzel, a zongoracipelők pedig nem játszhatnak helyette is: ha valaki elhanyagolja a munkáját a tévés vagy a filmes stábban, akkor az egész alkotást veszélyezteti.

Rengeteg példát említhetnék, mennyire fontos, hogy összeszokott csapatok dolgozzanak, de most csak az egykori TV Híradóra emlékeztetek. Nem véletlen, hogy riporter-operatőr párosok alakultak ki, s a párok egymás rezdüléseit is ismerték. Kellett is, mert gyakran csak perceik voltak, hogy kis remekműveket alkossanak. Mindenki ismerte például Vajek Jutka és Burza Árpád kettősét, ők az életben is egy párt alkottak, ami persze nem volt elengedhetetlen feltétele a közös munkának. Ugyanilyen kitűnően működött együtt például a mezőgazdaságban profi Práger György Fülöp Tiborral, aztán a kultúra területén Bayer Ilona Nagy Bélával, vagy a sportban Bánó András és Kiss Péter. A beosztások is mindig úgy készültek, hogy a neves párosok lehetőleg együtt menjenek riportra, mert ez mindenkinek hasznos volt.

A stábokhoz a gépkocsivezetők is hozzátartoztak. Nélkülözhetetlenül. Amikor még filmre - és nem videokazettára - dolgoztak, gyorsan kellett nemcsak oda-, hanem vissza is érni, mert az utómunkálat hosszú időt vett igénybe. Ebből aztán konfliktusok is adódtak. Legendás történet, hogy a "legbrahisabb" sofőrrel utazó egyik riporter annyira félt útközben, hogy folyamatosan azzal fenyegetőzött, ő bizony kiszáll. Egyszer aztán megunták a siránkozását és kitették az út szélén. Aznap véletlenül a szigorú főszerkesztő, Matúz Józsefné készítette a híradót, és a riporternek - mire nagy nehezen visszaért - még magyarázkodnia is kellett, miért késte le majdnem az adást. 

Mert természetesen szinte minden elképzelhető és elképzelhetetlen is megtörtént a stábokkal, nagyszerű sztorik keringtek. Az akkor egyetlen tévében remek csapatok működtek, nevük volt, amit a nézők is olvashattak a műsorok végén. Manapság szintén készülnek jó programok, de szinte csak névtelen százak közreműködésével. Pedig a háttéremberek is megérdemelnék, hogy a közönség megismerje őket. 

Jó csapatokra még mindig szükség van - de olvasható stáblistákra is.