Málékása

Melyik irányba menjünk, kérdezi kedvesen a taxis, miután megkért, hogy semmiképpen se áruljam el neki az esti meccs eredményét, mert meg szeretné nézni az ismétlést, és a délutánit már így is bemondták a rádióba. Régen előre szóltak, hogy halkítsuk le a készüléket, most meg csak úgy belekiabálták az éterbe, micsoda tapintatlanság.
Fogalmam sincs, melyik irányban célszerű lemenni a hegyről, mondom a taxisnak, átérezve az előre elrontott meccs fölötti mérhetetlen fájdalmát. (Azt nem mondom el neki, hogy ráadásul borzasztóan rossz meccs volt.) Tizenöt éve élek Budapesten, de közlekedés szempontjából még mindig vidékinek számítok, mondom, menjen csak, amerre jónak látja.
Ő is vidéki, mondja a taxis. Túristvándiban nőtt fel. Valami furcsa rángás fut végig a testemben, mint amikor gyerekkoromban megnyaltuk a távirányítóból kilopott elemet, s az lezsibbasztotta a fél arcunkat. Azon kapom magam, hogy önkéntelenül is szatmári tájszólásra váltok.
- Óu, ne mondja mán, hát én meg penyigei vagyok!
A sofőrön hasonló áramlás fut végig, mert ebben a pillanatban mintha lelazulna az állkapcsa, elernyednének az addig valamiféle furcsa készenlétben várakozó izmai, és az e percig tökéletes kiejtés alól előbújnak a gondosan titkolt kettőshangzók.
- Szatmárcsekébe’ születtem, Is’vándiba nőttem fel, vóut akkor egy Eszenyőtelep nevű része a falunak, ott. Én még játszottam a romos vizimalomban pulya koromba’!
- Hálistennek azt mán nagyon szépen felújitották.
- Tudom, a nőüvérem mesélte.
- Sürün jár haza? Én csak olyan két-három hónapba’ egyszer tudok, de nagyon hiányzik.
- Nem vóutam én mán harminc éve. De most elterveztük, hogy elmegyünk. Öten vagyunk testvérek, a legfiatalabb hugom is hatvan. Nyáron felkerekedünk, megnézzük, mi maradt.
- Is’vándi nagyon szép. Oda járunk az Öreg-Turra kenuzni.
-  A tőtött káposztát szereti?
- Há’ hogyne szeretném! – csapom össze a kezem, mintha a tájszólással az egykorvolt gesztusok is megérkeztek volna.
- Mi is szeretjük. Az unokák is ugy eszik, ahogy Is’vándiba tanultam: sok paradicsommal, édesen.
- Én is ugy csináltam, de sose lett olyan jóu, mint a nagymamámé.
- Maj’ lesz, meglássa. Csak sokat kell gyakoróni.
- A férjem füstölt hussal szereti, jóu erőssen, egy kis savanyukáposztával. Mióta a lakodalmunkba’ Kölcsébe’ mekkóstolta, mindig igy kell csinálnom neki.
- A huson mullik minden, szent igaz. Jóu kis házi füstölt! Maga mit rak bele? – kérdezi óvatoskodva, mintha magától nem merné kimondani.
- Hát nem rizst, azt megmondhatom! Málékását!
Megkönnyebbülve felnevet:
- Az az igazi! 
Kacagunk.
- Azt mondja a nőüvérem, a vizimalom működik is.
- Működik. Ott vóut az esküvői fényképezésünk.
- Annak idején az öreg Bak Sándor vóut a malomba’, de mán meghalt. Vajon most a fia van?
- Nem tudom. Nem emlékszek, ki inditotta be a gépet. 
A mondatom vége valahogy fennakad a vihar előtti nyárestében. Egyikünk sem szól, az utasteret pedig csendben megtölti a honvágy.
2018.07.10 00:00
Frissítve: 2018.07.10 07:56

Ne fogjunk semmit a butaságra

A rutinos ex-politikus, Horn Gábor A butaság hatalma című utolsó írásában, mindenféle helyes dologról beszél, amikor régi-új ellenzéki politikákat sürget. De alapvetően, egzisztenciálisan és stratégiailag téved, amikor “butának” nevezi a társadalmi többséget. “A butaság hatalma ül most tört az országon” – írja, és ez a szó szoros értelmében kártékony. Nem egyszerűen lekezeli a közvéleményt, amikor azt sugallja, hogy nem hallották meg a mi okosságainkat, esetleg nem engedték nekik, hogy meghalljanak bennünket. Hanem – véletlenül vagy szándékosan, de - felmenti az ellenzéket. 
Amivel rosszabbat nem is tehetne neki. Mi jól mondtuk, amit mondtunk, de hát ezeknek, ugye? Nem hallották meg, esetleg igen, de nem értették, amit nekik mondtunk. 
A Horn Gyula kormányzása és a bukás közötti években a szoclib koalíció értékvilága, üzenetei a középosztályhoz szóltak. Annak nyelvét használták, annak értékvilágát jelenítették meg. Azt hitték, így szolgálják igazán a modernizációt, amely egyébként is a nagyvárosokban jelenik elsősorban meg. A többiek meg érjék be azzal, amit belőlünk megértenek. Sokan a szocialista politikusok között, az utolsó években maga Gyurcsány is, hittek az ilyesmiben, vagy legalábbis felmondták ezt a leckét. Ami persze meghatározó mértékben a szabad demokratáktól jött, s aminek elfogadtatásában annak idején Horn Gábor személyesen is, koordinációs államtitkárként is nagy szerepet vállalt. 
Mindegy, történt, ahogy történt, de most nem kellene megint elővenni a “hozzánk képest buták” szöveget. Közhely, hogy a Fidesz bázisa talán több mint egy évtizede a kisvárosok “nem-diplomásai” közül kerül ki. De ez még nem jelenti, hogy ebben a világban csak bunkók élnének. Aki csak egy kicsit utazik a leghétköznapibb menetrendszerű buszokkal az országban (az utolsó egy-két hónapban én ezt megtettem Kecskemét környékén, meg Hódmezővásárhely és Szeged között), ötpercenként megtapasztalhatja, hogy e térségek is modernizálódnak. Megnézheti, milyen trikókat hordanak, milyen fagylaltot nyalnak, milyen sporttáskákkal járnak azok, akik péntek délután hazafele tartanak és az egyes megállóknál kiszállnak. 
Az ő világukat a pesti okosok nem tudták megszólítani, vagy inkább nem akarták. De ez nyelvi probléma volt, és nem azt jelentette, hogy ezek az emberek, térségek meghatározó módon kimaradtak volna a magyar modernitásból. Amiben persze vannak helyi értelmezések és értelmezhetetlenségek, de azoknak a “politikai butasághoz” semmi közük nincs. 
Az ország a gazdasági fejlettségi szintjéhez képest szinte mindenütt jobban globalizált (egyébként a nemzetközi mérések szerint nemcsak Európa, hanem az ipari világ egyik leginkább globalizált térsége). Például az egyik nagyszabású ilyen tárgyú összehasonlításban mintegy nyolcvan országból a 10. Magyarország. A 9. Finnország, a 11. Kanada. (MT Globalisierungsreport 2018. 9. old.) Mindez éppen nem a népi butaságról tanúskodik, hanem inkább csak a kreativitáshiányról a progresszív politikában. 
Vagyis arról, hogy először is nem tudjuk a globalizáció és a modernizáció közötti megélt különbséget felmutatni és értelmezni azok számára, akiknek ez valódi tapasztalat - és nemcsak az alföldi tanyaközpontokban, falvakban, hanem egyébként az ország nagyvárosaiban is. A kormányoldal nagyon sok újat nem mond, de azt legalább begyakorolta, a közönség egy része meg elvan ezzel. A progresszív oldal pedig nem mond olyasmit, ami a körúton vagy a Szent István parkon kívül hasonlítana a megélt tapasztalatokra. És ez nem butaság kérdése. 
Amit mond, azt egyébként a pesti egykori munkás elővárosokban sem értik, de ott még egyelőre a baloldali pártoknak van valamilyen hitelességük, akárkik mondják is fel a sokszor ott is értelmezhetetlen szövegeket. De hát ez a kegyelmi időszak sem tart túl sokáig.
2018.07.16 12:17
Frissítve: 2018.07.16 15:11

Közösségi közlekedés

Villamos, autóbusz. Néha az az érzésem, hogy mi, magyarok nem tanultunk meg fel-és leszállni. Nem tanultuk meg, hogy amikor a jármű a megállóba ér, és kinyílnak az ajtók, akkor először leszállnak a leszállók, és csak ezt követően szállhatnak fel a felszállók. Illik lesegíteni az idősebbeket vagy a kisgyerekkel utazókat. 
Amikor végre felszálltunk, illik nem megállni az ajtóban, mert más felszállók is követnek bennünket. Illik nem méltóságteljesen felszállni, engedni kell, hogy közösségi érzésünk kiteljesedjék, hiszen - bármilyen zavaró is - mások is utaznak rajtunk kívül. Kerüljük, hogy mellettünk utazók nyakába hapcizzunk, de ha ez elkerülhetetlen, legalább kérjünk bocsánatot. Ne beszéljünk hangosan, kerüljük a telefonálást, ne szégyelljük időben jelezni leszállási készségünket. 
Ugyancsak nem tanultuk meg még a tisztességes sorbanállást, ami a kulturált közösségi magatartás egyik alapvető formációja. Londonban ha két potenciális felszálló várakozik a megállóban, az természetes, hogy sorban állnak, és szeretnek is sorban állni, hiszen ezzel kimutatják magas színvonalú közösségi szellemüket. A régi londoni buszok csak hét álló utast szállíthattak, és ha a megállóból több felszállót már nem vehettek fel, a kalauz elkiáltotta magát: ramp jam full, és aki ezek után felszállt, az csak magyar vagy lengyel lehet.
És hát természetesen az autózás, ami sok embernek feszültségforrás. Úgy véljük, hogy mindenki más rosszul vezet, udvariatlan, erőszakos és türelmetlen. De vajon bennünk nincs hiba? Alapvető követelmény, hogy ha férfi vezet, akkor női utasának kívülről kinyitja az ajtót és csak azután száll be a kormány mögé. Ha hibázunk, és ezzel kellemetlenséget okozunk másoknak, egy bocsánatkérő mozdulat vagy mosoly könnyen kioltja a feszültséget. Kiélezett helyzetekben fontos a szemkontaktus, hiszen ezzel megismerhetjük autóstársunk szándékait, ám a bizalmaskodást, átkiabálást kerülni kell. A klasszikus elmélet szerint a teherautó leszorítja a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros lenyomja a gyalogost. Ráadásul az udvariatlan vagy illetlen viselkedés után egyszerűen továbbhajtunk, és már el is felejtjük, hogy valakinek elrontottuk a napját.
A járdán ugyan nincsenek közlekedési szabályok, ám jómodor és előzékenység itt is létezik. Keskeny járdán nem szerencsés hosszabb társalgást folytatni, aminthogy az is természetes, hogy előnyt adunk mozgáskorlátozottaknak, idős, nehezen járó gyalogosoknak vagy babakocsit toló szülőnek. Udvariatlanságnak számít egy kávéház teraszán társasággal ülő ismerősünkhöz kéretlenül csatlakozni. Ha gyerekeket látunk egyedül kóborolni, udvariasan, de bizonyos távolságtartással érdeklődjünk arról, segíthetünk-e hazatalálnia. Hasonló határozottságot és tapintatot kíván az az eset, amikor valaki a közelünkben rosszul lesz.
Bakuban láttam, hogy az autók dugó esetén gátlástalanul közlekednek a járdán, a gyalogosok pedig udvariasan félrehúzódnak.
Hát, ahány ház…
E hasábokon szerzőnk, az egykori diplomata illemtani sorozatát olvashatják
2018.07.16 10:19
Frissítve: 2018.07.16 10:19