Frida Kahlo – egy fájdalomból festett életmű

Publikálás dátuma
2018.07.11 15:31

Fotó: / Vajda József
A mexikói művész testi fájdalmakkal és magánéleti csalódásokkal teli életében a festészet jelentette a gyógyírt. Frida Kahlo képei először láthatóak Magyarországon.
Fájdalom járja át Frida Kahlo festményeit, amelyeken látomásos képekben tűnnek fel a festő életének meghatározó eseményei: egy tragikus buszbaleset, egy ellentmondásos házasság és a három meg nem született gyermek fölötti gyász. A Magyar Nemzeti Galériában látható tárlaton harmincöt kép segít közelebb kerülni Kahlo művészetéhez, amely szorosan fonódik össze magánéletével. A Nemzeti Galéria már korábban is törekedett rá, hogy a mexikói festő műveiből kiállítást rendezzen, de egy Kahlo-tárlatot összehozni nem egyszerű feladat. Egyrészt az életmű szűkös: „csupán” száznegyven körüli műalkotásból áll, s ezek közül számos darab magángyűjtőknél található. Másrészt a festmények legnagyobb része a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedo falain függ, a képek egy része pedig folyamatosan utazik, egy évben akár több országban, párhuzamosan is zajlanak Kahlo-kiállítások. A jelen tárlat legtöbb műve is a mexikói múzeumból érkezett, de a Nemzeti Galériának sikerült néhány magángyűjtőtől is képet kölcsönöznie.
A kiállítás kurátora, Lantos Adriána az elrendezésnél arra törekedett, hogy látogató egyszerre ismerje meg a festőikon művészetét és magánéletét is, hiszen a mostani az első alkalom, hogy Kahlo képei Magyarországon láthatók. A tárlat emellett tágabb történelmi kontextusba is helyezi a festményeket: az első terem idővonalán Kahlo életének eseményei mellett Mexikó történelme is megidéződik az Azték birodalom 1521-es spanyol meghódításától a művész 1953-ban bekövetkezett haláláig. A történelmi múlt különösen lényeges Kahlo esetében, mivel képein a népi hagyományok és a hódítás előtti, prekolumbiánus agyagszobrok, álarcok fontos szerepet játszanak, őserőt kölcsönözve a műveknek. Az ábrázolásban azonban nemcsak az erős szimbólumok nyújtanak zsigeri élményt, de a művész életének tragikussága is. Már egészen fiatalkorában kiderült, hogy jobb lábát meg kell műteni, majd 1925-ben buszbalesetet szenvedett, mely során gerince több helyen is eltört, és hosszú hónapokra kórházba kényszerült. Édesanyja ekkor vásárolta meg neki azt a speciális festőállványt, mellyel a fiatal Frida ágyban fekve is tudott festeni. A lányt viszont életében – saját szavaival élve – egy még súlyosabb baleset is érte: felépülve megismerkedett a nála húsz évvel idősebb festőnagysággal, Diego Riverával, akivel később összeházasodott. A mexikói népművészetért rajongó Rivera segített Kahlónak elindítani a karrierjét, de feleségét három ízben csalta meg, az egyik alkalommal ráadásul Frida kedvenc húgával, Cristinával.
A két tragédia a művész életét végigkísérő toposszá vált. Kahlo a buszbalesetét követően nemcsak gerincbántalmakkal élt, de medencecsontja is megrepedt, így képtelen volt gyermeket szülni, az élete során háromszor vetélt el. A gyermektelenség érzését szürreális, víziószerű képekben jelenítette meg, melyek közül a kiállításon is megtekinthetünk párat. Az egyik legerősebb alkotás a Henry Ford Kórház című kép, melyen a művész meztelenül fekszik egy, a sivatagi tájban látható kórházi ágyon, mellette pedig vörös fonálon vagy köldökzsinóron jelennek meg lebegő motívumok: a magzat, a terhességet szemléltető anatómia bábu, egy Diegótól kapott kék orchidea és egy csiga, utalva a kórházi beavatkozás lassúságára. Férjével való ambivalens kapcsolatára is utal a képeken: a Diego és én című képen a férfi és Frida arca összeolvad, de az illeszkedés nem pontos, ezzel is jelezve a harmónia hiányát. Ennél explicitebb azonban a Csak néhány apró késszúrás című kép, melyen egy nő megszurkált testtel, vérben fekszik egy ágyon, mellette a férje áll. 
A tárlathoz kapcsolódik egy Fridamania című kiegészítő kiállítás is, amely a művésznek a popkultúrára, a női identitásra és a női alkotókra gyakorolt hatását mutatja be. Az egyik falat olyan hírességek portréi borítják, akik a festő látásmódját vagy kinézetét tették magukévá, míg egy másikból kiderül, Kahlo hogyan vált fogyasztási cikké, kulturális ikonná. Láthatunk róla készült graffitiket és tetoválásokat, egy falszövegből pedig kiderül, hogy a mexikói ötszáz pesós bankjegyen is az ő portréja szerepel.  Leegyszerűsítő lenne viszont Frida Kahlo művészetét csak a nőiségre és a popkultúrára vonatkoztatni, hiszen képei univerzálisan tárják fel az emberi lelket a maga tisztaságában. Ugyanis, bár művein keresztül saját életeseményeit mutatja be, Kahlo szubjektív víziói mégis felmutatják az emberi magány és fájdalom általános érzetét. A képeket személve mégsem egy reményveszett embert ismerünk meg, hanem olyasvalakit, aki mert erős lenni, és a végsőkig kitartani – még akkor is, amikor tudta, hogy már közeleg a vég. Ezért is írta fel piros betűkkel utolsó, dinnyéket ábrázoló csendéletére: „Viva la Vida”, avagy „Éljen az élet”.

Magyar kapcsolat

Frida Kahlót férje mellett viszony fűzte a magyar származású fotógráfushoz, Muray Miklóshoz vagyis Nicholas Ray-hez is. A kiállításon felnagyítva látható a festőnek egy rövidke levele, melyet a férfinek írt. Emellett kiderül, hogy Kahlo édesapjáról is azt hitte, magyar-német származású, de utóbb két német kutató bebizonyította, hogy felmenői németek voltak.

2018.07.11 15:31

Jó itt lakni – 90 éves a Gombaszögi Nyári Tábor

Publikálás dátuma
2018.07.22 19:58

Fotó: /
A felvidéki fiatalok legfontosabb nyári fesztiválján jártunk, ahol nincs térerő, alapfelszerelés a gumicsizma, de nem dísznek van a programfüzetbe biggyesztve, hogy szabadegyetem.
Dél is elmúlt már, de a tábor mintha még mindig ébredezne. A levegőben sparheltes lepény illata terjeng – a szalonnásnál finomabb fesztiválkaját még nem találtak fel –, a szomszéd asztalnál néhányan azt próbálják megfejteni, mit jelenthet a palacsintás bódé oldalán virító „ordás” felirat. A Gombaszögi Nyári Tábor sok tekintetben olyan, mint egy időutazás: mintha csak a kilencvenes évek végét írnánk, és a Sziget Fesztiválon járnánk. A táborozók komótosan sétálnak a zuhanyzók felé törölközőbe burkolva. Az ételsoron mindenhol más zene szól – de egyik sem olyan hangosan, hogy az megzavarja a még a tegnap hatása alatt állókat. A programsátrakban viszont már javában folynak a beszélgetések: hol a futballvébét elemzik, hol párkapcsolati témákat feszegetnek, hol pedig nemzetiségi kérdésekkel, oktatásügyi dolgokkal foglalkoznak a szakemberek. Közönség még a kora reggeli órákban is akad mindenhol: a „szabadegyetem” szó itt nem a hangzás kedvéért van a programfüzetbe biggyesztve. A programok közül egyértelműen a kulturális-közéleti serpenyő felé billen a mérleg, noha lehet túrára indulni a közeli cseppkőbarlangba, van paintball, medence, függőhíd, óriáshinta – és a kiírás szerint iszapbirkózás is. Ez utóbbiból némileg minden lakónak kijut: Gombaszög völgyben fekszik, a hegyek pedig minden nap lehúzzák az esőt, így a felkészült fesztiválozók gumicsizmát is csomagolnak. És ha már a völgynél tartunk: térerő nincs, az internetről meg már a megérkezéskor lemondtunk. Épp ez adja Gombaszög vadromantikáját: ott kell lenni, meg kell élni ahelyett, hogy kifelé kommunikálnánk. Ezért folyamodunk mi is a kóstoláshoz a Google helyett az ordás palacsinta tekintetében. Megéri: isteni.
Szívesen elcipelném ide azt, aki azt szajkózza, hogy a fesztiválozás műfaja maga a kulturális-erkölcsi métely: az irodalmi sátorban törökülésben isszák az írók-költők szavait a táborlakók, a folkszínpad felől jófajta felvidéki népzene szűrődik a vegán turmixokat kínáló pult felé. A jurták tövében lovak legelésznek, az egyik sátorban jógaoktatás folyik, s miközben próbáljuk eldönteni, mit együnk, mielőtt belevetjük magunkat a koncertekbe, megjelenik egy simogatásra Bordás Jakab, a fesztivál hivatalos kutyája, saját arcképes igazolvánnyal. Jakab (beszédes vezetékneve akkori lerobbant egészségi állapotára utal) az erdőből érkezett, Isten tudja, milyen előélet után döntött úgy, hogy itt szeretne lakni. Ahogy elnézem a tömeget, jó páran maradnának itt egész évre. A GombaOviban egész nap szakemberek vigyáznak a gyerekekre, így a szülők bátran kikapcsolódhatnak. Már a stáb felhívása – „este hatig mindenki szedje össze a pereputtyát” – megmosolyogtat, ám, hamarosan abba is beavatnak a veterán gombaszögiek, miért épp egy veréb a tábor emblémája. Az egyébként Magyarországon is ismert, mondjuk úgy, frivol tábori nóta idecitálásától azonban most eltekintenék. Kellő mennyiségű Kofolával felszerelkezve elindulunk a nagyszínpadhoz. Ez is a régi Szigeteket idézi, amikor a Világzenei nagyszínpad előtti dombon heverészve lehetett bólogatni, elmerülni a jobbnál jobb fellépők zenéjében. Az Akkezdet Phiai – a délután még az irodalmi sátorban szórakoztató slammer, Saiid, illetve Závada Péter költő-slammer duója – koncertje sajátos fordulatot vesz a nagyszínpadon. Az elromlott keverő miatt előbb a cappella rapet kapunk, aztán Said új szövegeiből némi ízelítőt. Miközben a technikusok igyekeznek megoldani a problémát, Závada félig humorosan felteszi a kérdést: nincs valakinél egy Závada-verseskötet? Nos, van: a közönség tapsvihar kíséretében adogatja előre a szerző Roncs szélárnyékban című kötetét. Lesz vers, lesz hang is, folytatódik a koncert az olyan AKPH-klasszikusokkal, mint a Kottazűr vagy a történtek tükrében egészen új színezetet kapó Mivel játszol, amelynek refrénje úgy szól: „A valósággal az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene. A kérdés, hogy átérzed-e”. 
Gombaszögön 1928 óta táborozik szervezetten a magyar fiatalság, az itteni szórakozás és a kulturális programok mindig is kiemelten fontos szerepet játszottak a felvidékiek életében. Ennek megfelelően komolyan képviselteti magát a Felvidék két legfontosabb magyar médiuma, az Új Szó és a Pátria Rádió, a Fórum Kisebbségkutató Intézet fotókiállításán pedig láthatjuk magunk is: a változó idők és szelek ellenére Gombaszög valóságos fogalom az itteni magyarság körében. Sokan pedig éppen Magyarországról jönnek minden évben, hogy töltekezzenek a háborítatlan tábori hangulatból. „Ennyi fának még sosem rappeltünk” – nevet Saiid a lassan sötétbe burkolózó szalóci táj felé, aztán rákezd emblematikus, Egy ház című dalára: „Egy házam van, annak az égbolt a teteje / padló a végtelen föld, falak nincsenek / Apám a Nap, a Hold anyám, csillagok a gyermekek / Határtalan horgolják illatok a kertemet”.
2018.07.22 19:58

A csúnya is esztétikai gyönyörrel kecsegtet

Publikálás dátuma
2018.07.22 08:19

Fotó: Ferenczy Múzeumi Centrum/ Deim Balázs
A művészet bevett formáiról és kifejezőeszközeiről, a széphez fűződő viszony átalakulásáról is szól a Csiszolatlan gyémántok című kiállítás Szentendrén
A mindennapjaink során magunk körül tapasztalható bizonytalanságot, változékonyságot, az értékvesztést, és mindezek a művészet által újraértelmezett nagyon új, és sajátos hangvételű alkotásait mutatja be a Csiszolatlan gyémántok című kiállítás a szentendrei MűvészetMalomban. Az elmúlt évtizedekben új műfajok jelentek meg a művészetben, s a korábban abszolútnak tartott perfekció helyébe a nyerseség, valamint az esztétikai fogalmának megváltozására rávilágító művek megalkotása került. A határok elmosódnak, és a keleti diktatúrákban vagy a szabad kapitalizmusban élő alkotók elképzelései a politika és a technológia változásainak megfelelően alakulnak. A tárlat egyaránt állít a néző elé a korábbi művészeti konvenciókat kétségbe vonó, a múlt, az emlékezés, a megörökítés létjogosultságát feszegető, valamint a kiútkereséshez kapcsolódó, nagyon is aktuális kérdéseket.
A korábban bevett hagyományok megkérdőjelezésére tesz kísérletet Daniel Pitín cseh festőművész is, aki a képzőművészet egyik kiemelkedő műfaját, a csendéletet idézi fel Határvidék című munkájában, ami használaton kívüli, felismerhetetlen, fiktív formákból áll. „Az egész világunk erről szól: a folyamatos alkalmazkodásról az újhoz, a még nem látotthoz, vagy a teljesen érthetetlenhez, amit nem tudunk logikával felfogni. Ez a világ már túlnőtt azon, hogy az emberek változtatni tudnának rajta” – hangsúlyozta Muladi Brigitta, a kiállítás egyik kurátora, az ArtCapital programsorozatának keretében zajló tárlatvezetésen. A művészettörténész kiemelte, nem csupán a megjelenítésben, a technikai megvalósításban is felmerülnek új megoldások. Ennek példái a galéria terében is helyet kapott gipsz szobrok, amelyek magukon viseli a kéz nyomát is. - Az, ami sokáig a művészek hátsó udvarában volt kidobva, egy új gondolkodás mentén helyet kap az alkotások között is. Egy olyan fázist örökít meg, amikor a művész még keresi önmagát, és kifejezőképességét. Ez annak lenyomata, ahogy az alkotó egy pusztulási folyamat után, egy új formát, az apokalipszisből új életet hoz létre – részletezte Muladi Brigitta. A kiállított művek nagy része e gondolat mentén épül fel, valami elfeledett, de emlékeinkben elevenen élőt idéz, egy a megszokottól eltérő, olykor szürreális formában. Szűcs Attila grafikai alkotásai is múlt és jelen, az elmosódott emlékek, de egyúttal a nagyon is pontos antropológiai megfogalmazásmódok meglétére mutatnak rá. Az EXIST (élni, létezni) felirat soraiból lecsúszott S betű, az EXIT (kijárat, kiút) is egy nagyon sajátos megjelenítése annak, ahogy a mindennapi életünk felépülni látszik: a létezés – ha csak ökológiai mértékben gondolunk is rá – határán egyensúlyozunk.
Az átalakulás, a világról való gondolkodás megváltozása, a szépségeszményhez fűződő sztereotípiáink lebontása leginkább Makai Mira Dalma művein keresztül jelenik meg. - Számos művész próbálta megfogni a virág szépségét, annak múlékonyságát. Nagyon hosszú ideig e tematika szerint dolgozván készítettek virágcsendéleteket, itt viszont a pusztulás szélén álló növényt láthatjuk. A művész a szép, finom kerámiát és mázat a hagyományos esztétika megváltozásának megfelelően alakítja masszaszerű, amorf anyaggá – hangsúlyozta Muladi Brigitta. A kiállítás műveire egyaránt jellemző az eddig megszokott értelmezési keretektől és sémáktól különböző megközelítés. A természet és ember, ember és állat viszonya, az ember önmagával, saját testének legapróbb építőelemivel való kapcsolata, a múlthoz, a történelmi korokhoz, a politikai gondolkodás megváltozásához adaptálódott felfogások egyaránt megjelennek az egyes műveken. A színek és a formák elegyéből kibontakozó alkotások gyakran elidegenítő, megakasztó hatással bírnak, s felteszik azokat a kérdéseket, amelyeket igyekszünk magunktól távol tartani, és szemet hunyni felettük. A távolságtartás igénye a kíváncsisággal ellentétesen változik a kiállítás során a nézőben, rávilágítva a kortárs művészetek talán egyik legfontosabb jellemvonására: minden, ami elsőre idegen, válhat néhány perc elteltével nagyon közelivé és otthonossá.

Infó:

Csiszolatlan gyémántok Kurátor: Alexander Tinei, Muladi Brigitta Helyszín: Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalom (Bogdányi u. 32., Szentendre, 2000) Nyitva: szeptember 2-ig  

2018.07.22 08:19
Frissítve: 2018.07.22 13:29