Az elszegényedés költségvetése

A kormány nyugdíjpolitikájának lényege - saját állítása szerint -, hogy a nyugdíjasok ne vesztesei, hanem kedvezményezettjei legyenek a hazai makrogazdasági folyamatok alakulásának. Ennek legfontosabb lépéseként 2010-ben azt az ígéretet tette, hogy évről évre megvédi a nyugdíjak reálértékét, vagyis megőrzi azok „vásárlóerejét”. Éppen ezért a mindenkori nyugdíjemelés mértékét az adott évre tervezett infláció – vagyis árnövekedés – mértékéhez igazítja. 2018-ban és 2019-ben tehát szintén az infláció mértékével megegyező nyugdíjemelést valósít meg a kormány, továbbá a gazdaság dinamikus növekedésének eredményeként külön kormányzati intézkedésekre is sor kerülhet – ígérik –, azaz lehet számítani (egyszer-egyszer) az Erzsébet utalványokra is.
Ez a költségvetés az időskorúak számára az elszegényedés költségvetése.  
A Nyugdíjasok Pártja 50+ álláspontja szerint az időskori szegénység felszámolásának egyik eszköze az alapnyugdíj bevezetése és a nyugdíjminimum felemelése. Az alapnyugdíj mértéke terveink szerint 40 ezer forint havonta, forrása az állami költségvetés. 65 év felett járna annak, aki magyar állampolgár és legalább negyven évi magyarországi lakhellyel rendelkezik, továbbá járna a rokkantnyugdíjasoknak is. 2,25 millió jogosulttal számolva ez mintegy 1100 milliárd forint évente, a GDP kb. 3,5 százaléka. Erre épülne rá a „munkanyugdíj”, amelyet változatlanul a befizetett járulékok és szolgálati idő alapján állapítanának meg, forrása tehát a járulékbefizetés. Itt is szükséges azonban a 2008 óta változatlan nyugdíjminimum felemelése, 28500-forintról legalább 50 ezer forintra. E két intézkedés eredményeként nem lenne olyan 65 évesnél idősebb, életét végigdolgozó ember, akinek a járandósága 90 ezer forint alatt lenne, akár már 2019-től kezdve. 
Határozott követelésünk, hogy a gazdaság növekedésével arányosan érdemben kell növelni a nyugdíjakat. Ennek mértéke 2019-ben méltányosan (a svájci indexálás szerint) 5,75 százalék.
A tervezettnek tehát több mint a duplája. Ennek hiányában csak folyatódik a kilenc éve tartó elszegényedési folyamat. Egyre nő az aktívak és a nyugdíjasok közötti jövedelmi olló. A jelzett nyugdíjprémium csak porhintés, a Bajnai-kormány olyan intézkedésének továbbvitele, amelyet az akkori kormány egy válság időszak közepette, átmeneti intézkedésként vezetett be.  A folyamatos elszegényedés fényében kell mérlegelnünk a nyugdíjasok munkába való visszatérését elősegítő adókedvezményeket is. Mint ismeretes, a munka törvénykönyve alá tartozó szervezeteknél a nyugdíjas munkavállalók csak 15 százalék személyi jövedelemadót fognak fizetni 2019-től, és a cégeknek sem kell megfizetni a bérük után az adókat. Ez önmagában helyes és üdvözlendő, hiszen aki tud és akar, az dolgozhasson, s helyes, ha ezt adókedvezménnyel teheti. Miután azonban a nyugdíjak csupán az inflációval voltak és lesznek valorizálva, félő, hogy az ismételt munkába állás nem lehetőség lesz, hanem kényszer. És ez nagy baj. Úgy tűnik, az állam az egyik kezével elszegényít, a másik kezével meg int, gyere ismét dolgozni, ha kicsivel jobban akarsz élni. Mi, nyugdíjasok pedig hálásan megköszönjük a lehetőséget, hogy ismét dolgozhatunk. 
Van még egy elem, ami fájóan hiányzik az állami költségvetésből, és ez a nyugdíjas civil szervezetek normatív állami (önkormányzati) támogatása. A Nyugdíjasok Pártja 50+ álláspontja szerint szükséges lenne forrásokat biztosítani a nyugdíjas civil szervezetek, klubok működésnek támogatására. Az ügyek intézésének informatikai eszközöket és tudást igénylő módjai folyamatosan növekednek, nem lehet, nem is célszerű ezt fékezni. Ugyanakkor a 65 év feletti népességnek csupán mintegy a negyede aktív internethasználó. Különösen kistelepüléseken lenne indokolt a nyugdíjas civil szervezetek kiemelt támogatása (számítógép és nyomtató biztosítása, pénzbeli működési támogatás a taglétszámmal arányosan), ami a mindennapi életben is lehetővé tenné az informatikai eszközökkel való ügyintézést és tájékozódást. 
2018.07.12 00:00
Frissítve: 2018.07.12 08:23

Ne fogjunk semmit a butaságra

A rutinos ex-politikus, Horn Gábor A butaság hatalma című utolsó írásában, mindenféle helyes dologról beszél, amikor régi-új ellenzéki politikákat sürget. De alapvetően, egzisztenciálisan és stratégiailag téved, amikor “butának” nevezi a társadalmi többséget. “A butaság hatalma ül most tört az országon” – írja, és ez a szó szoros értelmében kártékony. Nem egyszerűen lekezeli a közvéleményt, amikor azt sugallja, hogy nem hallották meg a mi okosságainkat, esetleg nem engedték nekik, hogy meghalljanak bennünket. Hanem – véletlenül vagy szándékosan, de - felmenti az ellenzéket. 
Amivel rosszabbat nem is tehetne neki. Mi jól mondtuk, amit mondtunk, de hát ezeknek, ugye? Nem hallották meg, esetleg igen, de nem értették, amit nekik mondtunk. 
A Horn Gyula kormányzása és a bukás közötti években a szoclib koalíció értékvilága, üzenetei a középosztályhoz szóltak. Annak nyelvét használták, annak értékvilágát jelenítették meg. Azt hitték, így szolgálják igazán a modernizációt, amely egyébként is a nagyvárosokban jelenik elsősorban meg. A többiek meg érjék be azzal, amit belőlünk megértenek. Sokan a szocialista politikusok között, az utolsó években maga Gyurcsány is, hittek az ilyesmiben, vagy legalábbis felmondták ezt a leckét. Ami persze meghatározó mértékben a szabad demokratáktól jött, s aminek elfogadtatásában annak idején Horn Gábor személyesen is, koordinációs államtitkárként is nagy szerepet vállalt. 
Mindegy, történt, ahogy történt, de most nem kellene megint elővenni a “hozzánk képest buták” szöveget. Közhely, hogy a Fidesz bázisa talán több mint egy évtizede a kisvárosok “nem-diplomásai” közül kerül ki. De ez még nem jelenti, hogy ebben a világban csak bunkók élnének. Aki csak egy kicsit utazik a leghétköznapibb menetrendszerű buszokkal az országban (az utolsó egy-két hónapban én ezt megtettem Kecskemét környékén, meg Hódmezővásárhely és Szeged között), ötpercenként megtapasztalhatja, hogy e térségek is modernizálódnak. Megnézheti, milyen trikókat hordanak, milyen fagylaltot nyalnak, milyen sporttáskákkal járnak azok, akik péntek délután hazafele tartanak és az egyes megállóknál kiszállnak. 
Az ő világukat a pesti okosok nem tudták megszólítani, vagy inkább nem akarták. De ez nyelvi probléma volt, és nem azt jelentette, hogy ezek az emberek, térségek meghatározó módon kimaradtak volna a magyar modernitásból. Amiben persze vannak helyi értelmezések és értelmezhetetlenségek, de azoknak a “politikai butasághoz” semmi közük nincs. 
Az ország a gazdasági fejlettségi szintjéhez képest szinte mindenütt jobban globalizált (egyébként a nemzetközi mérések szerint nemcsak Európa, hanem az ipari világ egyik leginkább globalizált térsége). Például az egyik nagyszabású ilyen tárgyú összehasonlításban mintegy nyolcvan országból a 10. Magyarország. A 9. Finnország, a 11. Kanada. (MT Globalisierungsreport 2018. 9. old.) Mindez éppen nem a népi butaságról tanúskodik, hanem inkább csak a kreativitáshiányról a progresszív politikában. 
Vagyis arról, hogy először is nem tudjuk a globalizáció és a modernizáció közötti megélt különbséget felmutatni és értelmezni azok számára, akiknek ez valódi tapasztalat - és nemcsak az alföldi tanyaközpontokban, falvakban, hanem egyébként az ország nagyvárosaiban is. A kormányoldal nagyon sok újat nem mond, de azt legalább begyakorolta, a közönség egy része meg elvan ezzel. A progresszív oldal pedig nem mond olyasmit, ami a körúton vagy a Szent István parkon kívül hasonlítana a megélt tapasztalatokra. És ez nem butaság kérdése. 
Amit mond, azt egyébként a pesti egykori munkás elővárosokban sem értik, de ott még egyelőre a baloldali pártoknak van valamilyen hitelességük, akárkik mondják is fel a sokszor ott is értelmezhetetlen szövegeket. De hát ez a kegyelmi időszak sem tart túl sokáig.
2018.07.16 12:17
Frissítve: 2018.07.16 15:11

Közösségi közlekedés

Villamos, autóbusz. Néha az az érzésem, hogy mi, magyarok nem tanultunk meg fel-és leszállni. Nem tanultuk meg, hogy amikor a jármű a megállóba ér, és kinyílnak az ajtók, akkor először leszállnak a leszállók, és csak ezt követően szállhatnak fel a felszállók. Illik lesegíteni az idősebbeket vagy a kisgyerekkel utazókat. 
Amikor végre felszálltunk, illik nem megállni az ajtóban, mert más felszállók is követnek bennünket. Illik nem méltóságteljesen felszállni, engedni kell, hogy közösségi érzésünk kiteljesedjék, hiszen - bármilyen zavaró is - mások is utaznak rajtunk kívül. Kerüljük, hogy mellettünk utazók nyakába hapcizzunk, de ha ez elkerülhetetlen, legalább kérjünk bocsánatot. Ne beszéljünk hangosan, kerüljük a telefonálást, ne szégyelljük időben jelezni leszállási készségünket. 
Ugyancsak nem tanultuk meg még a tisztességes sorbanállást, ami a kulturált közösségi magatartás egyik alapvető formációja. Londonban ha két potenciális felszálló várakozik a megállóban, az természetes, hogy sorban állnak, és szeretnek is sorban állni, hiszen ezzel kimutatják magas színvonalú közösségi szellemüket. A régi londoni buszok csak hét álló utast szállíthattak, és ha a megállóból több felszállót már nem vehettek fel, a kalauz elkiáltotta magát: ramp jam full, és aki ezek után felszállt, az csak magyar vagy lengyel lehet.
És hát természetesen az autózás, ami sok embernek feszültségforrás. Úgy véljük, hogy mindenki más rosszul vezet, udvariatlan, erőszakos és türelmetlen. De vajon bennünk nincs hiba? Alapvető követelmény, hogy ha férfi vezet, akkor női utasának kívülről kinyitja az ajtót és csak azután száll be a kormány mögé. Ha hibázunk, és ezzel kellemetlenséget okozunk másoknak, egy bocsánatkérő mozdulat vagy mosoly könnyen kioltja a feszültséget. Kiélezett helyzetekben fontos a szemkontaktus, hiszen ezzel megismerhetjük autóstársunk szándékait, ám a bizalmaskodást, átkiabálást kerülni kell. A klasszikus elmélet szerint a teherautó leszorítja a személyautót, a személyautó a kerékpárost, a kerékpáros lenyomja a gyalogost. Ráadásul az udvariatlan vagy illetlen viselkedés után egyszerűen továbbhajtunk, és már el is felejtjük, hogy valakinek elrontottuk a napját.
A járdán ugyan nincsenek közlekedési szabályok, ám jómodor és előzékenység itt is létezik. Keskeny járdán nem szerencsés hosszabb társalgást folytatni, aminthogy az is természetes, hogy előnyt adunk mozgáskorlátozottaknak, idős, nehezen járó gyalogosoknak vagy babakocsit toló szülőnek. Udvariatlanságnak számít egy kávéház teraszán társasággal ülő ismerősünkhöz kéretlenül csatlakozni. Ha gyerekeket látunk egyedül kóborolni, udvariasan, de bizonyos távolságtartással érdeklődjünk arról, segíthetünk-e hazatalálnia. Hasonló határozottságot és tapintatot kíván az az eset, amikor valaki a közelünkben rosszul lesz.
Bakuban láttam, hogy az autók dugó esetén gátlástalanul közlekednek a járdán, a gyalogosok pedig udvariasan félrehúzódnak.
Hát, ahány ház…
E hasábokon szerzőnk, az egykori diplomata illemtani sorozatát olvashatják
2018.07.16 10:19
Frissítve: 2018.07.16 10:19